Bánki Évának

Akárha népmesét hagynának magára hősei, úgy szalad ki két gyerek az ódon épületből az udvarra; kezüket szerelmesek módjára kulcsolva a másikéba találnak rá közös lendületük még egyetlennek vélhető céljára: „döntsük föl az itatót!” – mégsem csalódnak, hogy tervük ellobban a tonnás kővályúhoz közeledve, és lelassítva előtte csapodnak az oldalához meg sem rezdítve vizét. Még csak nem is szusszannak. A fiúcska az itató friss, hűvös tükrére hajol, és szájon cuppantja képmását: ekként példázva, hogyan is kellene őt szeretni.

Abból, hogy tette ötlet nélküli és hirtelen, látszik, sokszor elpróbálta már. „Pfuj!” – mutat a lány a felszínen haldokló néhány rovarra –, „milyen undorító!” „Te nem bírsz ilyet!” – tereli tovább a fiú bizalmatlanul, de a lányka olyan magától értetődően és figyelmetlenül csókol a fiú ajkára, ahogyan fenekéig érő, tejfölszőke haját szokta fésülni reggelente. Kigyullad a legényke arca, mintha épp az imént képelték volna fel, bizonyára azért, amire most készül. Sebtében egy hatalmas, éppen vizet szürcsölő lóböglyöt köt el az itató partjáról és nagy gyakorlattal, ügyesen ülve meg azt ujjai hegyével, a kövér potroh végén tornázó fullánkot elsőre a lányka összevont szemöldöke felé, majd a Napnak mutatja… Vigyorogva ér az istálló kapujába, hogy mindjárt egy hírhedt mén farára nyomja a bősz bogarat. „Vigyázz, még agyonrúgnak, az istenfáját!” – kurjantja el magát a kemencéje mögül idejében kigyanító pékmester, és markából önkéntelenül hint lisztet a gyerekek felé, mintha így vehetné le a rontást a fiú nyilvánvaló és tragikus szándékáról. „Hagyja csak, Zsákk! Figyeltem őket!” – hangzik, fátylasan lebbenve elő a szólítás és termetre tündér, fiatal lány jelenik meg a kisfiú közvetlen közelében. Oroszos orcáján a jellegzetesen szláv szenvedély minduntalan, ám változó erejű pírja. Szeme pedig túlságosan is, tehát pontosan mélységes kék, amely a hajóhadakat rendeltetésükkel, azok vezéreit pedig becsvágyukkal együtt szokta elnyelni nyomtalanul, akár a tenger az Athosznál. Ez a mélység a pírral együtt emlékezetesen színesedik föl mindenkori hátteréről, most épp a szerencsétlen pékmester tekintetébe sütve billogát. Kézen fogva vezeti el a gyerekeket a lány abban az állandó elragadtatásában, amelyet valamiféle zene, talán egy hegedű kísérhet belül, okot adva formás, különös, bármikor táncra fogható lépteire. Nem korholja a kisfiút, nem bünteti, pontosan úgy, miként arra az árvaság tanította.

„Elég is!” – így érzi, mégsem mondaná ki soha Laudine, és a mélységre, a pírra és gyermektelenségére egyszerre gondolva hajtja beljebb toronyszobájának ablaktábláit. Jól lakott mára a képzelete, amit ugyan utolsó árnyalatig elszív majd reggelre, kifakít a siváran élősködő valóság; mindenestre holnapig kitart, így remél. Mivel minden nap, most is eszébe jut a forrás, és ma rajta kapja magát sorsának metaforáján: mintha az ő élete is annak vizével száradt volna ki. Yvain jut eszébe ismét, annak egyszerű, lovagiatlan halála és izzó páncélja, sisakja a halotti máglyán. És a zokogó barát, a hű Gauvain a lángok előtt, amint rózsafüzérként morzsolja a rátestált, a nyakláncára fűzött oroszlánfogakat; markából még a tor alatt is csepegett a vér, ily erősen szorította. Amint ezt elgondolja, egész múltja kigyullad már, oly visszavonhatatlanul, akár a tarló, csupán egyetlen esztendő áll káprázattalanul, mégis körülragyogva e tűztől, életének leghosszabb esztendeje, amely volt kétségé, volt reményé, de leginkább mégis az övé volt. „Ó, legalább te, Lunete, édes kis Jágóm, izgága boszorkám, ha élnél – sóhajtja el magát –, de téged is elszólít vala az Úr!”

Azt, hogy életét, valamiféle elrendelt, felettes elvként, mint mások számára a vágyaik vagy a rosszindulatuk, számára Lunete rendezte, úgy fogta föl, hogy Lunete mindig úgy tervezte és szervezte az ő boldogságát, hogy nem hagyott azon kijáratot, mintegy abba falazva őt. A valóság azonban az, hogy szobalánya része volt, akár egy megelevenedő hajlama Laudine-nek, ő hordozva és juttatva érvényre Laudine életében a romantikust, megóvva úrnői büszkeségét a nyilvánvaló öncsalástól, azonban lelkiismeretét mégsem, mivel mindent az ő hallgatólagos cinkosságával tett érte szolgálója, így is tudták ezt mindketten, amíg Lunete élt. Egyszerre volt ez a cserfes teremtés belülről a végzet, és kívülről az életének legkisebb gondjával is kapcsolatot teremtő hűség. Ha Laudine étel, Lunete volt benne a só. „Szólj Lilinek, jöjjön föl – vágja a cselédhez szavait – és a kézimunkáját is hozza!” Laudine szereti Lilit, bár úgy viselkedik, mintha csak kedvelné, érzelmeinek áradását idejében apasztja el mindig, egy csepp sem csordult el soha; azonban a lány esti fölolvasását és az azt követő, gyakran virrasztásba húzódó közös hímzést semmiért nem adná. Maga alá tipegve már a csigalépcső valahány fokát, érkezik a húsz év forma lány, mint bárhová, most is idejében. Kettőt koppant az ajtón, finomat, és a szobába lép a mélység, a pír. E pillanatért rajong Laudine leginkább, és ezért, hogy napjában, akár több ürüggyel is magához rendeli a lányt, mert annak megjelenése, akár egy szemhatárra érkező tájékozódási pont, újra és újrarendezi körülötte a teret, át a szobát, ahogy elmozdul benne a lány; a vén karosszék, pedig nem unottan kopott, ha ráültetheti. Lili azonban arról, hogy jelenléte földíszíthet egy szobát, sőt, valamiféle teret változtathat át, mit sem tud. Kiejtését szépen, jól formálva köszönti az öregasszonyt. Szereti e nyelvet, a franciát, és annak, számára kedves szavait úgy forgatja szájában, mint friss gyümölcsöt, vagy még inkább, ahogy az első csók élményét szokás; és ezek a szavak mind egy-egy jelentős olvasmányába, szerelmes versbe vagy éppen lovagregénybe rohannak vele, amint kimondja őket. Laudine-nel való csevegései közben is gyakran talál magára egy homályos tekintetű férfiú ölén, miközben az vallomásával borítja el. Így él hát benne a nyelv, folyton annak irodalmába hatolva, amikor beszéli. Egyenes tartását őrizve ül le az öregasszonnyal szemben; gömbölyű, magas homlokára oldalvást fésülte rá frufruját, mintha ábrázatát óvni lehetne a tökéletesség gyanújától.

A felnőtteknek néha sejtelmük sincs, mekkora hatással lehet egy-egy mondatuk, gesztusuk, nézésük, ruhafodruk, ujjmozdulatuk, akármilyen apróságuk egy gyermeklélek későbbi fejlődésére.

Ez nem normális, mondja az asszony, a haja belecsavarva a halványrózsaszín törölközőbe, ez teljesen meghibbant ez a gyerek, mondja őszinte kétségbeeséssel, mintha valóban lényeges dolog volna az ellenőrző füzet utolsó lapjainak egyikére firkantott pár sor (amiből ez a legfontosabb rész, legalábbis az anyuka számára: “ezúttal gyermekét igazgatói intőben részesítem”), mintha kicsit az ő életét is érintené, mintha bármibe is beleszólna, ami ővele kapcsolatos. A lány csak áll a konyhában, nem mer leülni a kanapéra (az mégiscsak illetlenség volna, a leszaromság egyik feltűnőbb kifejezési módja), a gyerek a szobájában, ki sem fog jönni onnan néhány napig, egyszerre szégyelli magát és fájlalja az igazát. A bébiszitter nem is nagyon érti, most miért neki kell végighallgatni megint ezt a panaszáradatot, ő nem volt ott azon a rajzórán, őt aztán tényleg nem terheli semmi felelősség.

Kopott délután, mintha tavasz helyett ősz. Csak a madarak csicsergése.

Gyere, mondja a nő, miután már szépen beszárította a haját, s összegombolta hónapról hónapra egyre puhuló-növögető hasán a szoknyát. Gyere ki a kertbe, a virágaimhoz. Látod ezeket, milyen szépek? – sóhajtozza, szét a parfümillatát a virágai közé, a lány szinte szédül, akaratlanul is meghőköl egy kicsit – nézd, milyen gyönyörűek, tényleg, még el sem árultam a titkot, hogy mit adok nekik, mivel segítem őket, hogy átvészeljék az óceáni éghajlatot a trópusi alaptermészetükkel – s miközben sóhajtozik tovább, és szürcsöli a drága kávét, amit a drága kávéfőzőgép, amit az unalmas férje vett neki még karácsonyra, olyan profin elkészít, mintha egy étteremben pincérek hoznák ki, neki tényleg csak gombokat kell nyomogatni meg egy maréknyi kávébabot be a gépbe fölülről -, megjelenik a cica, ezt vidékről hozták, látszik is rajta, a trópusi növények és vajpuha pázsit csábításai ellenére sem hízott el, olyan eleven, lepkét kerget (általában, de most nincs lepke, mert már lement a nap, és kezd hűvösödni a tavaszi kert, úgyhogy a lepkék is nyugovóra tértek), szóval megjelenik, és az asszony lábaihoz tekergőzik, hogy azért mégiscsak kapjon valami ételt –

szóval ezt kéne beadni valahogy a gyereknek, mondja majd két hét múlva az apuka, ugyanebben a kertben, ugyanebben az időpontban (még a macska is ugyanígy, de a lány lábainál, a nőket valahogy jobban kedvelte annak ellenére, hogy kandúr), csak kicsit világosabb és langyosabb légviszonyok között, mert tavasszal, a friss erőre kapó természet meg ugye tudjuk, a kamasz-vagy serdülő egyenlő tavasz-metaforák, tehát tényleg sokat tud változni az idő ebben a gyorsan változó korban -, szóval ezt kéne, mondja a pilóta, robosztus, bajszos ember, csupa nyugalom, csupa érzéketlenség (talán akik igazán közel járnak az istenhez nap nap után, mind ilyenek): elhagyott az asszony, vallja be, még mosolyog is hozzá a bajusza alatt: elhagyott, ismétli – ezt kéne beadni a gyereknek. A lány áll tovább mozdulatlanul, erre igazán nem lehet mit mondani, bár talán kéne valamit, hogy hát igazán sajnálom – de a férfi is csak áll tovább mozdulatlanul, talán rezignáltan, gondolja a lány, ez a legmegfelelőbb szó, csak áll, és egyáltalán nem vár részvétnyilvánításokat, ő sem sajnálja magát, az élet megy tovább. (A lány csodálkozik azért azon egy picit, hogy nem kérdez tőle semmit, például olyat, hogy te lány, te bébiszitter, nem láttad te az asszonyon, hogy el akar hagyni engem meg a gyereket? – mert ha ezt kérdezné, a lány tudna válaszolni, hogy:

de igen, láttam, mert:

azon a napon, amelyiken az asszony először szembesítette magát az igazgatói intő tényével azáltal, hogy hajmosás előtt belekukkantott a kislánya ellenőrző füzetébe, akkor a lány igenis észrevett valami törést, nem a fel-alá járkáláskor, az eléggé megszokott volt ebben a famíliában, mert nagy házban laktak, ahol lehetett fel-alá járkálni, hanem amikor kitessékelte őt a kertbe, a lábainál ott törleszkedett a vörös kandúr, az orrát belenyomta a trópusi virágokba, és idegesen kortyolgatta a frissen főzött kávét – nos igen, akkor történt, mert a nő elárulta a titkot, végre-valahára elárulta, hogy mi a titka annak, hogy ezek a növények így, ilyen épen megmaradtak-)

– De a férfi nem kérdez semmit a lánytól, és nem is mond mást a továbbiakban, csak azt:

Szeretném, ha ideköltöznél hozzánk, és anyja lennél ennek a szerencsétlen kislánynak. Jól megfizetnélek.

Ezzel a kérésével vajon feleségül kért? -, nevet nem sokkal később a lány barátnője, aki, mint már tudjuk, szerette a meséket, és aki, ezt még nem tudjuk, nem csak úgy szerette elmondani élete bizonyos eseményeit, mintha történetek, sőt, mesék volnának egy nagy-nagy mesekönyben (aminek mondjuk az lenne a címe: a lány barátnőjének élete, illusztrálta satöbbi), hanem más emberek életének eseményeit is szívesen kezelte úgy, mintha azok történetek vagy mesék lennének (még nagyobb könyvekben, és a sok könyv egy sokkal nagyobb könyvtárban etc.): lehet, hogy feleségül kért, kuncogott ezen, de a lány hamar leintette: nem bazdmeg, ez nem vicces, ez nem poén, a nő tényleg elhagyta, és nekem most döntenem kell egy emberi élet felett. (Mint az eutanázia vagy az abortusz.)

Nyugtalan álomból riadtam, már éppen a másik oldalamra fordultam volna, amikor megakadt a szemem nyugtalanságomnak feltételezhető okozóján. Idősebb férfi ült az ágyammal szemben, makulátlan fehér öltönyben. Vonalzóval sem lehetett volna pontosabb pofaszakállat szerkeszteni, mint amilyet viselt, egész lénye és megjelenése oly természetes volt, hogy még számomra is egészen rendjénvalónak látszott, hogy a kanapémon trónol ezen a korai órán. Amikor észrevette, hogy ébren vagyok, frissen, ruganyosan de egyáltalán nem sietve felemelkedett a székből (megdöbbentően magas volt) és szó nélkül kezet nyújtott. Alapjában véve illedelmes ember vagyok, berögződött mozdulattal engedelmesen kezet ráztam vele.

– Meg is volnánk – mondta különös látogatóm –, akkor hamarosan – és biccentett.

– Restellem az alkalmatlanságomat – motyogtam kora reggeli érdes hangomon és valóban úgyéreztem, mintha valamiféle rituálét zavarnék meg a túlzott buzgólkodásommal – de megmondaná kicsoda maga?

– Ó – nézett rám csodálkozva, mint aki biztos benne, hogy mindez egészen magától érthetődő – én vagyok a Halál.  Bevallom, kissé meghökkentett.

– Eszerint meg fogok halni? – kérdeztem bárgyún, bár kérhetetlen logikával.

– Természetesen – válaszolt különös látogatóm egy hamiskás és bíztató mosollyal, majd vette a kalapját és kifelé indult.

– Csak egy pillanat – motyogtam és egyre hülyébben éreztem magam – mégis mikor? –kérdeztem, mert semmi okosabb nem jutott az eszembe.

– Korrekt kérdés – ismerte el – nos, tekintetbe véve az egészségi állapotát, és hogy nyolckor már más dolgom van, azt mondanám, úgy negyvenkét perce van hátra. Biccentett és átsétált a falamon.

– De hát miért?! – üvöltöttem.

– Édes istenem! – hangzott a folytott válasz a szigetelésből – A maga egyedfejlődési szintjén, emiatt igazán nincs semmi oka megsértődni.

Bár nem értettem, azonnal megsértődtem. Elvégre csak huszonöt vagyok és vitaminokat is eszem. Egy darabig mérlegeltem, hogy visszaaludjak, aztán eszembe jutott, hogy így ágyban, párnák közt halnék meg, ezért felkeltem és feltettem a rezsóra a kávévizemet. Ha logikusan mérlegelünk negyvenkét perc nem olyan kevés még akkor sem, ha legalább öt perc míg kész a kávém. Mindenesetre, amíg megnéztem az e-mailjeimet a kávémat szürcsölgetve és mélyeket szippantva a cigarettámból, elhatároztam, hogy a megmaradt harmincegynéhány percemben megtöltöm tartalommal az életemet. Első lépésként tehát meg is borotválkoztam, majd lesétáltam a lépcsőházba. Az első meglepetés a földszinten ért. Házinénim fátyolos szemekkel várt rám a kapuban és miután teátrálisan és hosszan megölelt, könnyeivel küszködve adta vissza a következő három havi lakbéremet. Megilletődve léptem ki az utcára, de szűkös időmet szem előtt tartva határozott léptekkel az újságosbódéhoz siettem. Legalább hatan álltak sorban a bódénál, amikor megláttak közeledni egy emberként húzódtak félre előlem, amolyan ’menj csak öregem, nekünk van időnk’ tekintettel. Találomra vásároltam egy napilapot és mohón az álláshirdetésekhez lapoztam. Kikerestem a legközelebbi címet. A sarkon éppen recepcióst keresett egy jól menő svéd informatikai cég budapesti kierendeltsége.

Az újépítésű, csupa üveg épületszörnyetegben a vezérigazgató hosszasan és őszinte részvéttel szorongatta a kezemet. Biztosított róla, hogy cégük szem előtt tartja a dolgozók karrierlehetőségeit, és mivel az én esetemben a szamárlétra hagyományos végigjárása merő időpazarlás lenne, ezért felsőbb utasításra azonnali hatállyal vezérigazgatónak neveznek ki. Megmutatta, mit hol találok, majd vette a kalapját és elment, hogy a Dunába vesse magát. Mivel az amerikai és a japán konkurencia állapotomra való tekintettel kivonult a piacról, fél 8 körül már a világ legnagyobb elektronikai monopóliumának tejhatalmú ura voltam. Európa minden jelentősebb országában alapítottam leányvállalatokat, miközben egy szalvéta hátuljára sebtiben felskicceltem a posztmodern közgazdaságtan alapjait, majd kijelöltem az utódomat és kivillamosoztam a Margit szigetre.

Ilyenkor reggel nem sokan andalognak errefelé, ám az én helyzetemben nemigen válogathattam. Megálltam hát az egyik padon turbékoló ifjú pár mellett és megköszörültem a torkom.. Ahogy megpillantottak kiült az arcukra a már ismerős részvét. A fiú felkelt, keményen, férfiasan kezet rázott velem.

– Ez a legkevesebb, öregem, majdcsak találok másikat – és kissé imbolygó léptekkel elsétált a legközelebbi kocsma felé. A lányhoz fordultam:

– Kisasszony, képes volna szeretni engem, amíg a halál el nem választ?

– Hogyne! – rebegte –, de 9-re már be kell mennem dolgozni.

 Ebben meg is egyeztünk. Krisztinának hívták, mint Mikszáth aranykisasszonyát, rögvest biztosítottam róla, hogy más körülmények között nemhogy Amerikába de akár a Holdra is elmennék a kedvéért aranyatmosni, de jelen helyzetemben inkább csak sétáljunk el a villamoshoz. Közben kiderült, hogy szereti a kutyákat és a jazzt. Három gyermekünk született: két lány és nagy örömömre egy angyalarcú szőke kisfiú. Az órámra pillantottam, van még majdnem negyedórám. Sietve megcsókoltam idősödő feleségemet és táviratoztam Miamiba a fiamnak, hogy mindegy hogyan alakulnak a dolgok, borítsunk fátylat a múltra. Tudnia kell, hogy az apja mindig büszke volt rá.

Odahaza aztán leültem megírni a memoárjaimat. Tizenkét kötetes önéletrajzom alapjaiban formálta át a modern regényről alkotott képet. Neves kiadók azonnal tervezni kezdték a megjelentetését, de konokul ragaszkodtam a posztomusz kiadáshoz.

Hátradőlök. Pontban nyolc óra. Megtapogatom a pulzusomat, nem értek hozzá, de semmi rendellenes. Ez mindenesetre különös, hacsak nem rossz vicc az egész. Már éppen kezdeném meggyőzni magam, amikor… Hohó – csapok nagyot a homlokomra –, hiszen öt percet siet az órám, én magam állítottam át, hogy biztosan elérjem a vonatom. Öt egész perc nem csekélység, kérem. Lázasan töröm a fejem, halántékomon kidagadnak az erek, elkeseredetten próbálok koncentrálni bármire, ami még fontos lehet. De csakugyan, mit is kezdjen az ember az életével?

LEZÁRVA: 2010. november 28-án

DŐLJÜNK A JELENLÉT HÍV ÖLÉBE

(Vágatlan stúdióváltozat vagy werkszöveg, állandó munkafolyamban)                                                                                                    

“(…) eztán minden szeptemberben, Pjotr Ivanovics, akarja önt a Balaton!”   

(Anna) 

       ” Mindenkiben két ember él.

 Az egyik bele akar rúgni a bevásárlókocsiba,

a másik nem (…)”

                                                                                                                          (ismeretlen kocsmapróféta)

Nehéz arra gondolnom most, mire gondolhatnál. Akkor segítsen a táj, a szeptemberi, amikor éppen koplaláshoz fog, és vérezni kezd a vadszőlő a házfalon. Mert elég volt a pazarló nyárból, amely úgy szórja fényét, hőségét, mint egy aranyifjú a családi vagyont, mára az édesanyja ékszerei, meg a cukorgyár is oda. Néhány hónap alatt, mintha egész világokat kártyázott, kurvázott volna el, több ezer holdat dologtalan. És most, hogy mindent elbandázott, eldőzsölt, mikor már egy egész élettel tartozik, szájba lövi magát egy vadászpuskával, nem becsületből persze, inkább csak úgy…

Eldördül hát. Varjak riadnak fel tohonyán a tarlóról, akárha november lenne, elseje és alattuk zsíros, ragacsos szántás. Fűszeres illatú, török cigaretta füstöl még a hamutálban, az utolsó és agyvelő lóg a csilláron, könyvek gerincén csorog, mászik a nippeken. Nézz ki az ablakon! Ne onnan, innen, a vonatéból! Tessék! Maguk elé néznek a napraforgók az ólmos ég alatt, és gabonaszín párlat forr az üvegedben!

− Tehát, van egy üveg whisky a táskámban…?

− Igen.

− Ezt vágta hozzám a nyár…?

− Nem, megvetted a boltba és becsomagoltad…! Persze, hogy a nyááár, de rád hagyta inkább, mint gyerekkorodban a szilvalekvárt az ősz…

− Kihűl majd bennem az a párlat, mint egy Dunába hajított aranygyűrű…

− Ugyan kérlek, hagyjuk a zavaros képeket, egyébként, legalább kivárhatnád a végét!

− “Micsoda degeszre tömött zsebei voltunk mi az ihletnek / mikor fürtökben lógtunk ki a vonatablakból”

− Dehogy! “Micsoda képzavarai voltunk mi az ihletnek / mikor fürtökben lógtunk ki a vonatablakból”. Tessék! Ezen nevethetsz! Szóval, lehetne tisztább az égbolt, ha nem is mennyei, fényes, derült legalább, az alá mindent odaképzelhetnék könnyen. Utazol hát! Vonat csattog alattad, és nyomodban épüljön a vasút vagy éppen a mozdony előtt… De fordítva, inkább szedjék föl utánad a síneket. Egy üveg whisky van már a táskádban, mi még? Rózsaszín legyen egy szem fájdalomcsillapító a piperédben a fogkefe mellett, amire rágyűrheted később a szennyest, a még feleslegesen tiszta és márkás ingeket.

− Vigyél dolgokat, amiket ott felejthetsz, vigyél valakit, aki ott felejthet, és többeket, akik nem felejtenek ott, vagy el legalább…

− Ugyan, mégis, hol akarsz feltűnni ilyen szöveggel, ezt még a naplómba se írnám be, amit nem mutatsz meg senkinek… Na, most kimész vécére, mert akkor vagyunk ilyen feszültek, ha vizelned kell. Átvágsz a dohányzószakaszon, megnézed, világít-e a piros lámpa az ajtó fölött: nem; benyitsz, lötyög a padlón a húgy, betoccsansz, majd visszafelé széthordod a folyosón. A cipőd orrával felhajtod a vécédeszkát és hozzáfogsz. Fékez a vonat, a visszatérő bakelit ülőke feketén csap rá az aranyló sugárra, megbillensz, és mellémegy…, neked is. Tocsogva tovább, nézel szappan után, hiába; víz a csapból nem folyik, azért taposod a pedált, hátha, ám mégsem hiányzik a nem létező papírtörölköző. Megnéznéd, hogy mutatsz az összekarcolt tükörben, de eltakarja a szemedet a felirat: “itt kurtunk évike joci 1997. december 5.” Szegény Évára gondolsz, milyen lehetett itt, neki, tíz éve lassan, aztán kifordulsz végre. Ütközésig tárod a vonatajtót, megfogódzkodsz, és kitartod a fejed, elnézel a kanyarodó szerelvény síkjában. Élvezed, hogy kapaszkodik eltátott szádba a szél, tépi a hajadat, rongyolja az inged, hogy vörösödik a szemed, szárad a torkod, hűlnek a fogaid. Erről tudod, mi jut az eszedbe?

− Nem, nem egészen…

− Nem egészen? Várj, segítek! Dunakeszi, sportrepülőtér. Egy Ancsa, azaz Antonov 2-es típusú, egymotoros, dupla szárnyfedeles, szovjet gyártmányú repülőgép felé sétálsz. Ebből gyártották a legtöbbet a világon. Utazósebessége 130 km/h. Az imént, még a földről bámultad, milyen lassan száll, mintha éppen elfelejtené, hogyan kell, és mindjárt leesne az égről. “Oké, Picur, pörgesd be, aztán ne igen dobáld, szüzek a srácok, még a végén engem is lerókáznak!” – humorizál Lali, az ugrató parancsnok. Feldörög a motor, arcodba száll az első gázfröccsök sűrű korma. Kiszáradt, fáradt szemedet dörzsölöd, alig aludtál az éjjel. Fáj a derekad, mert hátadat a 15 kilogrammos RS-9 típusjelzésű, NDK gyártmányú, körkupolás katonai gyakorlóernyő húzza. Felülete 74 négyzetméter, a kioldástól számított nyílásidő 9 másodperc, biztonságos nyitási magassága 300 méter. 120-130 km/h sebességű szabadesésből fékez majd 2,3 m/s süllyedési sebességre néhány másodperc alatt, ha véletlenül keresztbe kötötted a combhevedert, kiköpöd a golyóidat. Mert hallottál ilyen esetről, ellenőrzöd gyorsan. Rendben! Felkapaszkodsz a gépre. “Na, madárkák, indulás van, az ajtót nyitva marad, mert büdös a lábatok!”- vigyorog a Lali.