Most még agonizál a tenger.

Hörög, fúj, prüszköl, kapálózik

a mélyben ziháló szív és a fent loholó

hold között. Megvonaglik minden pillanatban.

De azon a napon majd ő is megnyugszik.

Visszaadja a szépen faragott gályákat, és látjuk majd, 

milyen elevenen bugyog a bor és az olaj a lepecsételt

amforákban. Árad a megkönnyebbülés, mint a májusban

támadó szél vagy a hegyekben születő patak.

Mennyi időnk van?

Talán a bátraké lesz a föld.

Mögöttünk Atlantisz mozaikokról visszaverődő

tartóoszlopai. Mert visszaad mindent a tenger:

Rézváros, Ezüstváros, Aranyváros – a falakat,

a kapukat, az ablakok tágra nyílt szemét,

a kutakat, a szégyenlősen sóvár kerteket

megérinti a képzelet, aztán tovalebben.

Pedig minden karavella célhoz ér egyszer.

Végül előlépnek a hősök, és csukott szemmel

elindulnak, hogy a Leviathánt becserkésszék.

A majdanból ezután lesz.