G. István László összes bejegyzése

Egész testű kendő

Mondd, hogy lehet egy élő ennyire halott?
Ha téged szólítalak, magamnak motyogok.
Ha magamnak beszélek, csak Te hallanád,
mert köpenyem a tested, hajlik, mint a nád,
Niagaraként omlik alá, lángként lobog, és
úgy barázdálja számos széllökés, hogy redőiben
a ciszternák, tárnák, halotti kamrák úgy
tárulnak fel, hogy magukat bezárják. Gyászba
zárják, amit nem nyit fel a hang, se kakas, se
kürt, se trombita. Dehogy hasad kárpit,
csak Te vagy itt. A Szentek Szentje forog és
vakít. Először az ég is úgy tűnt, szétesik,
aztán csak egy felhő alakoskodik. Bennem
is a gyász összeforr, szétreped, míg testembe
foglalhatom a testedet. Testedbe temeted
gyászhangomat, az egészből csak egy
szignó marad. Ki tudja, kié, nem is érdekel.
Mert a köpenyem már nem lepel. Ami
ellep, csak tűz, víz és levegő, és mind
földjegyekkel hív elő egy ötödik, nem létező
elemet. Rám már csak ez, az ötödik vigyáz,
olyan lepkekönnyű lett kősúlyában a gyász.
Értem Te semmit nem vállaltál magadra,
mert engem a bűnből Isten kihagyna,
hogy még ennyire se legyek a tiéd.
Csak ezé a köpenyé, ami egész testű kendő –
kettőnkben a bűn nem lehet eredendő,
de származtatott se, mert a bűntelenség
mindennél nagyobb bűn, mint az az emlék,
ami nem történt meg, mégis olyan márvány,
amiben kárhozatként nyerni üdvözülést,
s mert legbelül vagyok, csak így várhat rám
az egylényegűségben is olyan kívülállás,
amit kivárni egy élet, egy halál sem elegendő.
Mert ami most van, az már mindig késő.
Mondd, hogy lehet egy halott ennyire élő?

(Megjelent a Visszáján végtelen kötetben)

Felejtés-oltár

Az íróasztal kicsit lomos,
grafitporos lapja, tépett
seb a zöld posztó, a sarka
felszakadt, alatta mézgás,
töredezett fa, ujjamhoz
ragad a titkos lenyomat.
A savanyú fiókban megbújó piszok,
porszemét, kiszikkadt favájatok,
mintha a Nílus öntötte volna el,
de oly rég, a földbarázdák nem
szántani valók (eke nem süllyed
ebbe, állat patája nem kophat
rajta), földabrosz ékei, amit
valaha tudtam, mint a tinta
süllyed el a falap eresztékeiben,
szivacs ha szívja le, először így
akartam felejteni.

***

A fehér nyírfa törzsén mint
a gyanta, egyetlen eső-
csepp folyik a föld felé, és
lent a többi, fűvizes dolog,
már nem föld, még nem
sár, várja, átlátszó gömbjét
otthagyva keveredjen, alul a seb.
Rózsaarcodon, ráncos szirma
porlik, parfüm vagy könny egyetlen
szilánkja szúr szemen. A halál nem,
csak az öregség vakít.

***

Benézett csak, a kerti
ajtón, elintézetlen dolga
akinek épp akad, kirámolni
belőlem a teret, unott orosz
agár arcán láttam vadászat
után ilyet, a megnyúlt
orrtükör kiszaglássza
flegmán, mellékesen a kisebb
zsákmányt az igazi után, mint
aki nyomott sem fogott, mert a
vad elébejárult – elvitte
mindenem, épp csak benézett, és
nem tudom, mim maradt.

Felejtés-oltár

Az íróasztal kicsit lomos,

grafitporos lapja, tépett

seb a zöld posztó, a sarka

felszakadt, alatta mézgás,

töredezett fa, ujjamhoz

ragad a titkos lenyomat.

A savanyú fiókban megbújó piszok,

porszemét, kiszikkadt favájatok,

mintha a Nílus öntötte volna el,

de oly rég, a földbarázdák nem

szántani valók (eke nem süllyed

ebbe, állat patája nem kophat

rajta), földabrosz ékei, amit

valaha tudtam, mint a tinta

süllyed el a falap eresztékeiben,

szivacs ha szívja le, először így

akartam felejteni.

 

 

 ***

 

A fehér nyírfa törzsén mint

a gyanta, egyetlen eső-

csepp folyik a föld felé, és

lent a többi, fűvizes dolog,

már nem föld, még nem

sár, várja, átlátszó gömbjét

otthagyva keveredjen, alul a seb.

Rózsaarcodon, ráncos szirma

porlik, parfüm vagy könny egyetlen

szilánkja szúr szemen. A halál nem,

csak az öregség vakít.

 

***

 

Benézett csak, a kerti

ajtón, elintézetlen dolga

akinek épp akad, kirámolni

belőlem a teret, unott orosz

agár arcán láttam vadászat

után ilyet, a megnyúlt

orrtükör kiszaglássza

flegmán, mellékesen a kisebb

zsákmányt az igazi után, mint

aki nyomott sem fogott, mert a

vad elébejárult – elvitte

mindenem, épp csak benézett, és

nem tudom, mim maradt.

 

 

„Haragomnak véghezvitelére” (És. 13.3)

Haragra nincs szó. Nem is volt dühös.
Dühét feltételes jövőbe tette.
Két fatörzs között a fenyér fáradtzöld
nyoma, egy kiperzselt jövő, nem is
hangzott fölötte prófécia. Két
ujjnyi sivatag csak, szakállhiba
a próféta arcán, az csípte össze
szeme szélét, hogy mindenütt muszáj volt
hunyorognia. Mondják, a tevék
úgy nyelik a vizet, mintha könnyezne
bennük, hogy inni kell. Esőt pedig csak
az gyűjt, ami száraz tengert fakaszt
a szemben. Ne jöhessen szárazságra
szél, kifáradás, földem ne repeszd meg,
ne húzzon barázdát az ég a testen.
Ne sorvasszon gyökérig szenvedély.
Ne engedd, hogy haragom fölneveljem.

Születés-triptichon

A felemelkedés iszonyú, mászni
létra nélkül, két térd között éget
a törzs bőrhorzsoló szorítása. Új ágak
V-je, sokszorozódó, fordított anyaöl, belőlük
fölfelé születni, hátha. Síkos moha,
csúszik a kéz, a zöld szeméremszőrzet
nyirkos penész, a gyanta magzatmáz, ragad.
Mászni ég felé, mintha lenne fölérni
bárminek koronája. Nem lehet gyümölcsöt
lopni, nincs virágzó lomb, elbújni
gally-sátor, nem nyílik fészek. Csak a zöld
villódzáson át a kék, inkább taszító
(mennyi kapaszkodó mozdulat marad őseim
karjában elfelejtve, mennyi kínzó izomemlék,
menekülni, élni, aludni, mászva),
csak a zöldön át a kék inkább taszító,
karcos hívása.
***
Fürdés után leengedem a fürdővizet.
A fürdőszobapadlón kicsit égeti a kő
a talpam. A kád fölé hajolok, derekam,
mint egy derékszögben letört gally,
terméketlenül fáj, az idegek elágazó
fájása mintha a csempék fugájában folytatódna.
A villámvonal a falon legalább kisimul,
derékszögű. Bal tenyeremben dörzsi van, zöld
smirglis felére fehér kádtisztító port
szórok, át kell venni a jobba, közben a vim
pereg, mint a krétaporzás vagy az az
emlék, amire görcsösen nem emlékezem.
A kád ellipszisén a koszcsík örvényes
spirál, jobb kezemmel körözök a fehér
felszínen. Mennyi surlófény szabdalja
össze az űrt, ahogy a bolygók oldják
és kötik a Napot kényszeresen. Mennyi
űrszemét áll össze élő vagy holt
anyagból. Kering a tenyerem.
***
Csak egy tyúkot figyelj meg egyszer.
Ahogy rárebben a kéjre, vagy szúrós,
fekáliaszagú szárnyait felrántja
repülésképtelen. A tojásrakás
nehézkedése, a gubbasztó elhelyezkedés,
ahogy a szárnyra hirtelen telepszik
öregség, a kloáka tágul, a fehér
csontos szorítás fordított kúp –
táguló, csöndre zárt világ, egyetlen tojás.
Mintha kőben kellene megszületnünk,
sziklából hasítva teret, fejünk nem
húsredők közül, táguló alagútból
keresne levegő-glóriát, hanem fal
feszülne életadó és élet között –
csak egy tyúkot figyelj, a szemét,
csak egyszer, s ha meglátod, ami
bent van, ami még egyszer
életre hív, befalazhatod.

Karácsonyi oltár

A szalma szúr. Hiába alszik minden.

Az állatok is mintha belülről legelnének,

nem kérődznek, csak tudják, hol nő

igazi fű. Iszonyú kényelmetlen a szalma. Zizeg

egy bogár is, mintha beszélni akarna, a tej

is vérízű, a hasfájással rokon. Belülről

bántanak a szelek. Ha a feszítés fújni

tudna, felkapná a vihar az ácsgerendát,

repülne tehén, szalma, a gondoskodás

ott lebegne, tornádó óvná, az istálló

felett, hogy megmaradjon

a gyerek.

 

***

 

Menyhértnek hódolni kellene, hiszen ezért

jöttek. Felhólyagosodott a lába, ételt

mióta nem látott már, a sok kincs lehúzta

vállát, meggyöngült a hosszú úton.

Kiönti mind, amije van. Ő megszabadul

örömmel, hiszen azért jött, hogy adózzék,

vékán mérni kincset, kegyelmet, kenyeret.

Már nézi is a piszkos földet, futrinka

ropog a térde alatt. Menyhértnek

hódolni kéne, de csak fázik

boldogan.

 

***

 

Ilyenkor jobb, ha nem tudod, mi

a hideg. A jégszikrázás vakító

fénye hamis csillogás, a tél legmélyén

egy fénynyelő, a tisztán látás visszája

lobog, a legkeményebb önfelismerés, az

arcodba vágott élethazugság

bénítása semmi, ahhoz képest, hogy

nem rövidülhet tovább a nap. A jég

vagy a hó a kerítés lécén nemzedéktelen

virág, nem köt össze két növényt,

nincs porzó, szétszikrázik a felszínen, mint

az élet megcsúfolása. Légy vidám.

Az év de profundis imája érted

szól, aki képtelen vagy gödörből

kérni. Ez a kihangosított, személytelen

fohász az évszakok nadírján, mintha

tavasz, sőt nyár és ősz fénye is beleférne

a mások helyett kért önkéntelenségbe –

az évfolytonosság szövetén egy űr, ahonnan,

ha akarod, ha nem, könyörögnek

érted.