(Megjelent a Visszáján végtelen kötetben)
G. István László összes bejegyzése
Felejtés-oltár
Az íróasztal kicsit lomos,
grafitporos lapja, tépett
seb a zöld posztó, a sarka
felszakadt, alatta mézgás,
töredezett fa, ujjamhoz
ragad a titkos lenyomat.
A savanyú fiókban megbújó piszok,
porszemét, kiszikkadt favájatok,
mintha a Nílus öntötte volna el,
de oly rég, a földbarázdák nem
szántani valók (eke nem süllyed
ebbe, állat patája nem kophat
rajta), földabrosz ékei, amit
valaha tudtam, mint a tinta
süllyed el a falap eresztékeiben,
szivacs ha szívja le, először így
akartam felejteni.
***
A fehér nyírfa törzsén mint
a gyanta, egyetlen eső-
csepp folyik a föld felé, és
lent a többi, fűvizes dolog,
már nem föld, még nem
sár, várja, átlátszó gömbjét
otthagyva keveredjen, alul a seb.
Rózsaarcodon, ráncos szirma
porlik, parfüm vagy könny egyetlen
szilánkja szúr szemen. A halál nem,
csak az öregség vakít.
***
Benézett csak, a kerti
ajtón, elintézetlen dolga
akinek épp akad, kirámolni
belőlem a teret, unott orosz
agár arcán láttam vadászat
után ilyet, a megnyúlt
orrtükör kiszaglássza
flegmán, mellékesen a kisebb
zsákmányt az igazi után, mint
aki nyomott sem fogott, mert a
vad elébejárult – elvitte
mindenem, épp csak benézett, és
nem tudom, mim maradt.
Felejtés-oltár
Az íróasztal kicsit lomos,
grafitporos lapja, tépett
seb a zöld posztó, a sarka
felszakadt, alatta mézgás,
töredezett fa, ujjamhoz
ragad a titkos lenyomat.
A savanyú fiókban megbújó piszok,
porszemét, kiszikkadt favájatok,
mintha a Nílus öntötte volna el,
de oly rég, a földbarázdák nem
szántani valók (eke nem süllyed
ebbe, állat patája nem kophat
rajta), földabrosz ékei, amit
valaha tudtam, mint a tinta
süllyed el a falap eresztékeiben,
szivacs ha szívja le, először így
akartam felejteni.
***
A fehér nyírfa törzsén mint
a gyanta, egyetlen eső-
csepp folyik a föld felé, és
lent a többi, fűvizes dolog,
már nem föld, még nem
sár, várja, átlátszó gömbjét
otthagyva keveredjen, alul a seb.
Rózsaarcodon, ráncos szirma
porlik, parfüm vagy könny egyetlen
szilánkja szúr szemen. A halál nem,
csak az öregség vakít.
***
Benézett csak, a kerti
ajtón, elintézetlen dolga
akinek épp akad, kirámolni
belőlem a teret, unott orosz
agár arcán láttam vadászat
után ilyet, a megnyúlt
orrtükör kiszaglássza
flegmán, mellékesen a kisebb
zsákmányt az igazi után, mint
aki nyomott sem fogott, mert a
vad elébejárult – elvitte
mindenem, épp csak benézett, és
nem tudom, mim maradt.
„Haragomnak véghezvitelére” (És. 13.3)
Haragra nincs szó. Nem is volt dühös.
Dühét feltételes jövőbe tette.
Két fatörzs között a fenyér fáradtzöld
nyoma, egy kiperzselt jövő, nem is
hangzott fölötte prófécia. Két
ujjnyi sivatag csak, szakállhiba
a próféta arcán, az csípte össze
szeme szélét, hogy mindenütt muszáj volt
hunyorognia. Mondják, a tevék
úgy nyelik a vizet, mintha könnyezne
bennük, hogy inni kell. Esőt pedig csak
az gyűjt, ami száraz tengert fakaszt
a szemben. Ne jöhessen szárazságra
szél, kifáradás, földem ne repeszd meg,
ne húzzon barázdát az ég a testen.
Ne sorvasszon gyökérig szenvedély.
Ne engedd, hogy haragom fölneveljem.
Születés-triptichon
Karácsonyi oltár
A szalma szúr. Hiába alszik minden.
Az állatok is mintha belülről legelnének,
nem kérődznek, csak tudják, hol nő
igazi fű. Iszonyú kényelmetlen a szalma. Zizeg
egy bogár is, mintha beszélni akarna, a tej
is vérízű, a hasfájással rokon. Belülről
bántanak a szelek. Ha a feszítés fújni
tudna, felkapná a vihar az ácsgerendát,
repülne tehén, szalma, a gondoskodás
ott lebegne, tornádó óvná, az istálló
felett, hogy megmaradjon
a gyerek.
***
Menyhértnek hódolni kellene, hiszen ezért
jöttek. Felhólyagosodott a lába, ételt
mióta nem látott már, a sok kincs lehúzta
vállát, meggyöngült a hosszú úton.
Kiönti mind, amije van. Ő megszabadul
örömmel, hiszen azért jött, hogy adózzék,
vékán mérni kincset, kegyelmet, kenyeret.
Már nézi is a piszkos földet, futrinka
ropog a térde alatt. Menyhértnek
hódolni kéne, de csak fázik
boldogan.
***
Ilyenkor jobb, ha nem tudod, mi
a hideg. A jégszikrázás vakító
fénye hamis csillogás, a tél legmélyén
egy fénynyelő, a tisztán látás visszája
lobog, a legkeményebb önfelismerés, az
arcodba vágott élethazugság
bénítása semmi, ahhoz képest, hogy
nem rövidülhet tovább a nap. A jég
vagy a hó a kerítés lécén nemzedéktelen
virág, nem köt össze két növényt,
nincs porzó, szétszikrázik a felszínen, mint
az élet megcsúfolása. Légy vidám.
Az év de profundis imája érted
szól, aki képtelen vagy gödörből
kérni. Ez a kihangosított, személytelen
fohász az évszakok nadírján, mintha
tavasz, sőt nyár és ősz fénye is beleférne
a mások helyett kért önkéntelenségbe –
az évfolytonosság szövetén egy űr, ahonnan,
ha akarod, ha nem, könyörögnek
érted.