Mondd, hogy lehet egy élő ennyire halott?
Ha téged szólítalak, magamnak motyogok.
Ha magamnak beszélek, csak Te hallanád,
mert köpenyem a tested, hajlik, mint a nád,
Niagaraként omlik alá, lángként lobog, és
úgy barázdálja számos széllökés, hogy redőiben
a ciszternák, tárnák, halotti kamrák úgy
tárulnak fel, hogy magukat bezárják. Gyászba
zárják, amit nem nyit fel a hang, se kakas, se
kürt, se trombita. Dehogy hasad kárpit,
csak Te vagy itt. A Szentek Szentje forog és
vakít. Először az ég is úgy tűnt, szétesik,
aztán csak egy felhő alakoskodik. Bennem
is a gyász összeforr, szétreped, míg testembe
foglalhatom a testedet. Testedbe temeted
gyászhangomat, az egészből csak egy
szignó marad. Ki tudja, kié, nem is érdekel.
Mert a köpenyem már nem lepel. Ami
ellep, csak tűz, víz és levegő, és mind
földjegyekkel hív elő egy ötödik, nem létező
elemet. Rám már csak ez, az ötödik vigyáz,
olyan lepkekönnyű lett kősúlyában a gyász.
Értem Te semmit nem vállaltál magadra,
mert engem a bűnből Isten kihagyna,
hogy még ennyire se legyek a tiéd.
Csak ezé a köpenyé, ami egész testű kendő –
kettőnkben a bűn nem lehet eredendő,
de származtatott se, mert a bűntelenség
mindennél nagyobb bűn, mint az az emlék,
ami nem történt meg, mégis olyan márvány,
amiben kárhozatként nyerni üdvözülést,
s mert legbelül vagyok, csak így várhat rám
az egylényegűségben is olyan kívülállás,
amit kivárni egy élet, egy halál sem elegendő.
Mert ami most van, az már mindig késő.
Mondd, hogy lehet egy halott ennyire élő?
(Megjelent a Visszáján végtelen kötetben)
