A szalma szúr. Hiába alszik minden.

Az állatok is mintha belülről legelnének,

nem kérődznek, csak tudják, hol nő

igazi fű. Iszonyú kényelmetlen a szalma. Zizeg

egy bogár is, mintha beszélni akarna, a tej

is vérízű, a hasfájással rokon. Belülről

bántanak a szelek. Ha a feszítés fújni

tudna, felkapná a vihar az ácsgerendát,

repülne tehén, szalma, a gondoskodás

ott lebegne, tornádó óvná, az istálló

felett, hogy megmaradjon

a gyerek.

 

***

 

Menyhértnek hódolni kellene, hiszen ezért

jöttek. Felhólyagosodott a lába, ételt

mióta nem látott már, a sok kincs lehúzta

vállát, meggyöngült a hosszú úton.

Kiönti mind, amije van. Ő megszabadul

örömmel, hiszen azért jött, hogy adózzék,

vékán mérni kincset, kegyelmet, kenyeret.

Már nézi is a piszkos földet, futrinka

ropog a térde alatt. Menyhértnek

hódolni kéne, de csak fázik

boldogan.

 

***

 

Ilyenkor jobb, ha nem tudod, mi

a hideg. A jégszikrázás vakító

fénye hamis csillogás, a tél legmélyén

egy fénynyelő, a tisztán látás visszája

lobog, a legkeményebb önfelismerés, az

arcodba vágott élethazugság

bénítása semmi, ahhoz képest, hogy

nem rövidülhet tovább a nap. A jég

vagy a hó a kerítés lécén nemzedéktelen

virág, nem köt össze két növényt,

nincs porzó, szétszikrázik a felszínen, mint

az élet megcsúfolása. Légy vidám.

Az év de profundis imája érted

szól, aki képtelen vagy gödörből

kérni. Ez a kihangosított, személytelen

fohász az évszakok nadírján, mintha

tavasz, sőt nyár és ősz fénye is beleférne

a mások helyett kért önkéntelenségbe –

az évfolytonosság szövetén egy űr, ahonnan,

ha akarod, ha nem, könyörögnek

érted.