„Rezső, ne bolondozz! Még azt is mondták, hogy nem tudok táncolni, de én évről évre felvételiztem a hagyományörzőkhöz!” „Jó, jó!” – ha Rezső nem értett valamit, vagy nem akart tizedmásodpercnél többet foglalkozni a megértéssel, ezt mondta: jó, jó. „Jó, jó! De az oltások miért olyan fontosak? És a szaros vitaminok? Meg a bifidusz?” Néha azért jobban meg tudta indokolni elképzeléseit. Rezső meg volt győződve, hogy csakis úgy lehet irányítani a világot, ha egy kézben van. „Még ti is veszekedtek Dezső! Még ti is, akik szerelemből éltek és döntötök együtt! Most képzeld el, ha tényleg minnnden országnak, minnnden egggyes állampolgára dönthetne. Micsoda veszekedés lenne?! Micsoda káosz?!” Rezső kedvenc példája az almakörte. „Ildikó. Megkérdezem én tőled, hogy, nézd milyen kedvesen kérdem tőled, hogy almát szeretnél enni vagy körtét?” „Na, válaszolj Ildikó!” „Almát” „Látod?!” – csapott le Rezső. Ildikó volt a pocok, Rezső a rétisas. „Látod Ildikó, meggggse fordult a fejedben, hogy banánt akarsz!” Ilyenkor rendszerint mutatóujjával görbe lyukat fúrt a levegőbe és forgatta szemeit. Aztán 2 perc múlva elaludt a szófán.
Lajosnéni istenhívő volt azért kukkolt. Minden héten elment gyónni és papírtpénzt dobott a perselybe az orgona alatt. „Lajosom! Az Erzsiék már megint csörögtek! Most emelték a Frici nyugdíját, de csörögnek! Most mondd meg, istenfélő az ilyen?” Lajosnéni egyébként megtéréséig (1957. május 10. este 7 óra három perc – híreket mondunk) azt hitte, hogy az „istenfélő” csak a zsidókra vonatkozik. Hmm.
András atya, aki a ferencestemplom tízes miséjét tartotta, két éve került a plébániára. Azóta Lajosnéni minden hibáját őrá fogja. „Oppárdon. A gávállér Andrásatya tanácsolta, de kezdő még a szentem!”
A szemmeltartás is Andrásatya ötlete volt. „Édesistenem, és atehű szolgád, gyújtsatok fényt lelkemben! Rossz dolgok történnek a házban, rosszak ám. Gyanús az új lakó meg a szomszédom is. Zajok vannak meg halk sikolyok néha, mit tanácsol, Andrásatya , figyeljem őket?” „Nem szép dolog testvérem, ha embertársaiddal bizalmatlan vagy, de ha tényleg sikolyokat hallasz, figyeld őket és mondj el három hiszekegyet.” Lajosnéni tényleg sikolyokat hallott, de március óta tudta, hogy amit hall, csak a lyukas ereszben fütyülő szél. „Andrásatya feltétele nem volt elég részletes, hallani hallom!” – grimaszolt Lajosbácsinak, amikor morgott a kukkolásért. Így volt Lajosnéni hívő.
Így volt Lajosnéni Isten gukkerja.
A csepeli hagyaték
„Ha zongorázni tudnám a különbséget, én lennék a Fischer Annie!” – motyogott orra alá Lajosnéni. „Nem hallooom, hangos a téévééé!” – kiabálta Lajosbácsi a tévé előtti kanapéból. „Csak azt mondom, hogy a Rezső megváltozott! Te csak nézd a híreket! Leugrom a cukiba szeszélyért. Itt valami nincs rendben…”
„Rezsőbácsi!” Gergőke lihegve dörömbölt Rezső ajtaján. „Rezsőb!” „Mivan?” „Levelének tettszett jönni.” Rezsőnek rossz napja volt. Kicikizték a munkahelyi öltözőben, mert nem vette észre, hogy a trafikban hallott zenét dúdolta. „Tamtatatam szebb holnap lehet a mából! Gyere velem, át kell lépd a nincset, Tararata, pampam egyszer a mindent!” „Stílusváltás, Rezsőkém?” – röhögtek a félpucér sofőrök. „Miről beszélsz Pityu?!” Rezső ezt nem értette délután kettőig. Akkor hallotta meg magát, amikor felváltotta gondolatait a „Ki mondja be a margithídbudaihídfőt?”. Nem szerette, ha valamire nem tudja a választ. Nem szeretett egész nap egyvalamin gondolkodni. Egyszer át is hajtott a piroson, amikor nem jutott eszébe Ray feleségének neve. „Donna! Az anyád, nemtudszvezetnitebarom!” – és elrántotta a kormányt. Nyilván nem ő volt a hibás. De lefotózta a térfigyelő és negyvenezer levonás lett belőle. „Már megint a nők. A nők miatt van minden!”
„Rezsőbácsi, mi tetszik benne lenni? Olyan szép a borítékja!” Lábatlankodott még mindig Gergőke a konyhakövön. Rezső a hokedlire huppant.
„Szervusz Dezső, kölcsönöznéd nekem az utánfutódat holnapra? Tudodmit Dezső, nemisinkább ráérsz délután?”
„Hogy halt meg? Várjál, először azt mond meg, hova megyünk.” Dezső vezetés közben nem tapintatos. „Csepel. A Hajós és a Hollandi sarkára.” „Most viccelsz?!” Egyáltalán nem volt tapintatos.
„Rezsőkém, ha az az áll majd a levélben, hogy meghaltam, az nem tréfa! Akkor tied az intarziás-szekrény meg a kötvények fele. Mert a másik fele az Ilikéjé, ha nem előz meg. Sok ott az unoka.” – mondta tésztátgyúrva Juci néni 54 évesen. „A rádió is az enyém lehet?” Rezső csak kilenc éves volt. „És a habszifon?”
(„Dezső, maradj a kocsiban, majd jövök. Ja, a lista!” „Rezső! Kulcs?” „Nálam.” )
„Örökölt. Ez már biztos. Megyek kiderítem.” „Mit foglalkozol vele, Manci?! Eddig is fizette a közöst! Hagyjad már a szerencsétlent.” – védte Lajosbácsi Rezsőt. Lajosbácsi már 5 éve Édes Fagyöngyömnek becézi Lajosnénit, mert rájött, hogy milyen. Persze ezt Lajosnéni nem érti. Nem érti, mert nem akarja.
„Hogy vagyunk, hogy vagyunk?” – kiabált le a függőfolyosóról az udvaron szortírozó Rezsőnek. „Tessék lejönni, Magdalénadrága, tessék lejönni.” „Magdalénadrága?!” Visszhangozta gondolatban Lajosnéni. „Ez micsoda sztori lesz!” „Tessék megnézni, ez jó lehet majd a Lajosbácsinak. Reggeliztetőtálca. Lába is van.” „Rezső, én igazán nem akarok indiszkrét lenni, tudja, hogy távol áll tőlem az ilyesmi, de honnan van ez a sok minden?!” „Megvettem egy hagyatékot a vaterán, na honnan?! Elnézéstkérek. Juci néni hagyta rám. Jucinéni anyai nagyanyám nővére volt. Nyolcvankettő.”
„Elnézést kért, Lajos, hallodezt?!” De Lajosbácsi nem hallotta. Lajosbácsi aznap értette meg Rezsőt.