Pepi

„Az ilyen ember menjen inkább sírásónak!” – hüppögött Editke, a szerkesztőség titkárnője.

Editke elkésett. Rezső már volt sírásó, de 47 nap után felmondott.

„Felmondtam. Itt már a háegyenegy se segít.” – panaszolta a pomázi hévállomás kocsmájában.

„Sok a fiatal, Rezsőbá, sok a fiatal. Na meg a hamvasztás olcsóbb, tudja, hogy van ez…” – bólogatott megértőn a húszéves Julcsi és töltött még egy vilmost.

Rezső jutalékos rendszerben dolgozott. A jutalék modern fogalom a munkáltatóiparban. „Egy sír kilencezer”, ez állt a hirdetésben. Fene gondolta volna, jólhangzott akkor. Azután került a szerkesztőségbe.

„Miért kell magának állandóan szekálnia engem?! Mondhatok én bármit!” Ez így is volt. Rezső első alkalommal kiszúrta, hogy Editke is perverz. Azon nők sorába tartozott, akik kéretlen terézanyai jósággal gondolták kiemelni Rezsőt a világutálatból.

„Tudom, hogy a lelke mélyén jóember!” –  mondta Editke a délutáni szembesítőshowban, ahova Rezső nem ment el. Így adásba se került.

„Ez nem indirekt kopaszodás Rezső úr! Azért hullik a haja, mert túl sokat vakarja a fejét! Ne gondolkozzon annyit!” Ezt javasolta nevetgélve Editke, amikor elkapta Rezső hiú pillantását a koedukált mosdó tükrében.

Rezső utálja a nyugtató álkifogásokat, ezért gurult be Editkére.

„Nem vagy kövér Rezsőke, csak vastag a csontod!” „Nem nagy a fejed/ füled/ orrod/ szemed/ kezed/ karod/ lábad Rezsőke, csak az övéké kicsi.” És most a nemvagykopaszrezsőke.

Pedig Editke, aki kiválóan minősített okleveles gépíró, rendszeresen félregépeli a cikkeket, hogy Rezsőnek legyen korrektúráznivalója.

Rezső már próbálta az étrend-kiegészítőket, de meghízott. A kapszulát, de attól naponta kellett vágnia a körmeit. A helyi krémet, de szőrösek lettek az ujjai.

Rezső irtózott a póthaj gondolatától, de Dezsőnek ezt mégsem mondhatta. Dezsőnek a kemó után nem nőtt vissza egy szál se és hát, szeplős volt a tarkójáig. Van ilyen.

„Nincs más megoldás, Dezsőkém.” „Egyetse, Rezső! Az én Ildikóm majd elkísér a hajashoz, ért ő már hozzá!” –  és Dezső megemelte parókáját, ahogy a bohócok a cirkuszban.

„Csatospepi? Örökpepi?” –  kérdezte affektálva a strucctollas golyórágószagú eladólány.

„Ildikó?” – adta tovább a kérdést Rezső, mert nagyjából úgy érzete magát, mint az óvodai fogorvosnál amikor az amalgám szó jobban tetszett neki, mint a cement.

„Rezsőkém, az örök, az hetente cserélős. Vissza kell jönni felvarratni, ami elég macerás, tekintve hogy nincs időd. A csatos viszont lerepült a Dezsőnek múltkor a narancsriasztásos széltől.”

Dilemma. A metróban szél van, de ez a kérődző kakadu minden héten, túlzás.

„Ragasztani nem lehet, kiskezéccsókolom?”

„Lehetni lehet, de eccémás lesz tőle, akkor melyiket adhatom?”

„Csatos.”

„Az egy húszas.”

„Legyen a csatos.” Sóhajtott és megerősítésképp összecsapta tenyerét. „Editke meg mehet a sunyiba.”

 

Isten gukkerja

Lajosnéni les. Pára. Töröl. Sóhajt, mert unja. Megint töröl. Les. Lajosnéni a munkahelyi mellékhatás miatt hetente pucolja az üveget. „Aki mindent tud, nem érheti meglepetés!”

Rezső nem volt paranoiás. Pedig lehetett volna. Ha úgy vesszük, Lajosnénit már orvul megírták ’49-ben, talán egy időgép segítségével. Lajosnéni mindent lát, de Rezső soha nem hitte, hogy figyelik. Tudta.

Végeredményben a világ népességének körülbelül hetven százaléka abban a tudatban, helyenként reményben él, hogy figyelik. Ki így, ki úgy hívja FőfőLajosnénit, de a legnagyobb arányú az Isten elnevezés.

„DezsőkémIldikóm. Több milliárd ember úgy kelfekszik, eszikiszik hogynemondjam micsinálmég, hogy tudja, mit tudja! reméli, hogy figyelik. Éééén vagyok paranoiás?! Ééén, aki nem törődöm ezzel? Tudom és kész.” Rezső nagyjából három-öt évente szokott vállrándítással végződő szónoklatot tartani az összeesküvés-elméletéről, de kizárólag Dezsőék évfordulóján a negyedik whisky után. Rezső minden évben negyvenéves whisky-t vásárol a tiszteletükre.

Dezső, amikor először hallgatta végig Rezső elméletét a világuralomról megijedt. Másnap felkereste a munkahelyi pszichológust, de Klárika doktornő mindvégig azt hitte, Dezső magáról beszél harmadik személyben. Klárika örül, ha esete lehet. Évente körülbelül fél páciense van, ha átlagot nézünk. „Akkor jövőhéten ugyanekkor kedves Dezső! A bogyócskát meg vegye be rendesen!”

Rezső nem szed gyógyszert. Szerinte, és a „szerinte” mindig azt a 3-5 évenkénti egy estét jelenti, szerinte az oltásokkal és gyógyszerekkel kezdik az egész manipulációt.

„Ha nem mondták volna gyerekkorodban, hogy nem tudsz repülni, most repülnél!” –  dülöngélt Rezső szűk szemmel a kredencnek támaszkodva.