„Hendz!” Csattant fel a korrupt bíróból lett teremőr hangja a mézeskalács-kiállításon, amikor Rezső nem is akart enni belőle. Épphogy megkóstolta. Micsoda szerencse, hogy leporolta reggel ballagási öltönyét, mert minden szem rászegeződött. Minden szem, kivéve Hannát, aki mintha arra csörögne a dió a hang irányába futott. Ő volt a Főszervező.
„Balogh Rezső. Hával.” – mutatkozott be teliszájjal Rezső a fújtató lánynak. „Balogh Rezső. Illetve né. Öö.. Hanna. Hával.” – csúszott ki Hanna lába alól a talaj és száján a vallomás. „Hívjon fel akár. A kár miatt. Úgyértem. Lett kár? Jaj!” – dadogott tovább viruló pirospozsgái között majd pollenallergiája miatt nyakkendőn tüsszentette leendő (majd egykori) férjét.
„Nem értem.” – ismételte Rezső az elkövetkező hatvan óra ébrenlét alatt nagyjából 2-3 percenként. Olykor sűrűbben.
Rezső akkor virágkézbesítőként dolgozott. Hatalmas kereklámpás furgonjával szállította a sok szerelmem-jeléült, kérlek-bocsáss-meg-egy-barom-vagyokot no meg az őszinte részvétemeket. Ruháit átitatta a liliomgőz, ingujja rendszeresen sárga virágporos volt. „Micsoda fess trubadúr!” – örvendezett vejének Hanna édesanyja.
Hanna kiállításokat szervezett, művészettörténetet hallgatott, valamint délelőttönként a táviratvonal Rendelésfelvevő Munkatársa volt. Akárcsak Rezső, ő is ügyfelenként váltotta hangulatát.
Egymásnak voltak teremte. Ezt Bárki látta.
„Nem értem.” – ismételte Rezső tizennégy évvel később is. Hanna mindig azzal viccelődött, hogy ő egy tündér, tündér, mert hol elő-, hol eltűnik. „Hahaha” – kacagott. Hát igen.
„Szervusz Grizli,
nagyon jajnálom, de szügségem lenne a Spenótra. Ha jól emlégszem, hozzád kerültek. Ugye? Kérlek, küldd el a címemre kérlek. Mókus” – állt a végkiárusítást hirdető szórólap hátulján.
„U.i.: Jxx xxjx x bxxxxcxxxxd xxxx xxx nxxxx xxxxd? ”
Az utóirat olvashatatlan volt. Hanna gondosan átsatírozta. Az elveszett bakancsára kérdezett rá egyébként, de Rezső ezt nem tudhatta. Miért is tudta volna.
Épp elcsípte a nagypostát zárás előtt. Feladta puszköltségért, a súly miatt az összes kötetet. De aznap minden pénzt megért a pár utóiratból kiolvasható mássalhangzó.
„Ki tudja, mit akart még Hanna… Lehet, hogy végre.. Hogy talán megbánta.. Vagy csak a bakancsát akarta? Á, kizárt.”
Kacatkupacok
„Szevasz Dezső, tudsz figyelni? Találtam neked egy zongorát tele félhanggal! Siess, mert műszakom van hattól!” – kiabálta át Rezső a szirénát az Uránia előtt. A tavaszi lomtalanítás első órájában, amikor senki nem érti, hogy férhetett el ennyi minden a lakásban, Rezső rendszerint fogott egy térképet, amire a kincseket írta és bejárta a várost. A félreértések elkerülése végett fecniket helyezett a kiszemelt tárgyakra olyan feliratokkal, hogy „Figyellek!” „Letöröm a kezed, ha hozzáérsz” „Megbánod, hogy felkeltél.” És hasonlók. A jólműködő trükk, melynek következtében érintetlenül vártak rá a tárgyak, hogy rendkívül méltóságteljesen tette le a figyelmeztetést, majd egy szomszéd ház emeleti ablaka felé feltűnően biccentve továbbállt.
A napszemüveg és az aktatáska csak bónusz.
„Maffiának hisznek Dezső, tutira, beépített maffiának!” Rezső szeme ilyenkor mindig csillogott.
Dezső ajándékot készít Ildikónak születésnapjára, azért kell a sok félhang. Dezső kitalálta, pontosabban a Praktikus Ötletek különszámában olvasta a tippet, hogyan lehet zenélő falidíszt készíteni. Nos ez se nem praktikus, se nem zenél, de ha Ildikó (kinek második neve Bözsi) ránéz az étkezőben bekeretezett fürelíz hangjaira, „Héccencség, hogy elkezd dudorászni”. Dezső épp múlthéten vette leltárba a meglévő hangokat (értsd: húrok, billentyűk, furulyadarabok satöbbi) és kétségbeesve tapasztalta, hogy nincs Disze.
„Rezső, nincs Diszem! Tele vagyok gével, dével, de sehol egy szerencsétlen fisz vagy bé vagy hogyazistenbe mondják. Nem tudtam, hogy a gitáron nincsenek ilyenek!” Ugyanis Dezső felvásárolt 7 kiló szakadt gitárhúrt a bolhán. Darabját ötvenért. Ami azért sok.
„Pókot se veszek többet, ennyi húrt, hallod!? Érdekes azért ez a lomtalanítás, nem gondolod?” – kérdezte Dezső billentyűcibálás közben, de Rezső még nem gondolta. Dezső kihasználva a csöndet folytatta: „Azért, hogy ennyi minden felesleges, az azért kemény nem?! Nézz má’ körül, mindenki mások kidobott cucca felett kotlik! Olyan, mintha idegenek temetésére járnának!”
Érdekes gondolat volt ez Dezső részéről a szakmunkás érettségijét beleértve. De tényleg.
Rezső nem is bírt nyugodni a gondolattól, hogy lakása tele van mások limlomjával. Egyszer érezte csak hosszabbnak az esti műszakot, amikor nem emlékezett, lezárta-e a kotyogó alatt a gázt. Le. Alig várta, hogy hazaérjen. „Eljött a nap. A Nagy Nap. Ma én lomtalanítok.”
Kényszeres gyűjtögetését illetően egyébként nem sokban különbözött Lajosnénitől. Lajosnéni szülei túlélték a háborúkat, de hiába volt már béke, halálukig eltettek minden ócska dolgot. „Jólesz ez még valamire!” – mondták remegő kézzel a százötven befőttes üveg között. Lajosnéni, akár egy családi tradíciót továbbvitte a szenvedélyt, amihez Lajosbácsinak csak ennyi hozzáfűznivalója volt:
„Minek ennyi biszbasz.”