Pepi

„Az ilyen ember menjen inkább sírásónak!” – hüppögött Editke, a szerkesztőség titkárnője.

Editke elkésett. Rezső már volt sírásó, de 47 nap után felmondott.

„Felmondtam. Itt már a háegyenegy se segít.” – panaszolta a pomázi hévállomás kocsmájában.

„Sok a fiatal, Rezsőbá, sok a fiatal. Na meg a hamvasztás olcsóbb, tudja, hogy van ez…” – bólogatott megértőn a húszéves Julcsi és töltött még egy vilmost.

Rezső jutalékos rendszerben dolgozott. A jutalék modern fogalom a munkáltatóiparban. „Egy sír kilencezer”, ez állt a hirdetésben. Fene gondolta volna, jólhangzott akkor. Azután került a szerkesztőségbe.

„Miért kell magának állandóan szekálnia engem?! Mondhatok én bármit!” Ez így is volt. Rezső első alkalommal kiszúrta, hogy Editke is perverz. Azon nők sorába tartozott, akik kéretlen terézanyai jósággal gondolták kiemelni Rezsőt a világutálatból.

„Tudom, hogy a lelke mélyén jóember!” –  mondta Editke a délutáni szembesítőshowban, ahova Rezső nem ment el. Így adásba se került.

„Ez nem indirekt kopaszodás Rezső úr! Azért hullik a haja, mert túl sokat vakarja a fejét! Ne gondolkozzon annyit!” Ezt javasolta nevetgélve Editke, amikor elkapta Rezső hiú pillantását a koedukált mosdó tükrében.

Rezső utálja a nyugtató álkifogásokat, ezért gurult be Editkére.

„Nem vagy kövér Rezsőke, csak vastag a csontod!” „Nem nagy a fejed/ füled/ orrod/ szemed/ kezed/ karod/ lábad Rezsőke, csak az övéké kicsi.” És most a nemvagykopaszrezsőke.

Pedig Editke, aki kiválóan minősített okleveles gépíró, rendszeresen félregépeli a cikkeket, hogy Rezsőnek legyen korrektúráznivalója.

Rezső már próbálta az étrend-kiegészítőket, de meghízott. A kapszulát, de attól naponta kellett vágnia a körmeit. A helyi krémet, de szőrösek lettek az ujjai.

Rezső irtózott a póthaj gondolatától, de Dezsőnek ezt mégsem mondhatta. Dezsőnek a kemó után nem nőtt vissza egy szál se és hát, szeplős volt a tarkójáig. Van ilyen.

„Nincs más megoldás, Dezsőkém.” „Egyetse, Rezső! Az én Ildikóm majd elkísér a hajashoz, ért ő már hozzá!” –  és Dezső megemelte parókáját, ahogy a bohócok a cirkuszban.

„Csatospepi? Örökpepi?” –  kérdezte affektálva a strucctollas golyórágószagú eladólány.

„Ildikó?” – adta tovább a kérdést Rezső, mert nagyjából úgy érzete magát, mint az óvodai fogorvosnál amikor az amalgám szó jobban tetszett neki, mint a cement.

„Rezsőkém, az örök, az hetente cserélős. Vissza kell jönni felvarratni, ami elég macerás, tekintve hogy nincs időd. A csatos viszont lerepült a Dezsőnek múltkor a narancsriasztásos széltől.”

Dilemma. A metróban szél van, de ez a kérődző kakadu minden héten, túlzás.

„Ragasztani nem lehet, kiskezéccsókolom?”

„Lehetni lehet, de eccémás lesz tőle, akkor melyiket adhatom?”

„Csatos.”

„Az egy húszas.”

„Legyen a csatos.” Sóhajtott és megerősítésképp összecsapta tenyerét. „Editke meg mehet a sunyiba.”

 

Isten gukkerja

Lajosnéni les. Pára. Töröl. Sóhajt, mert unja. Megint töröl. Les. Lajosnéni a munkahelyi mellékhatás miatt hetente pucolja az üveget. „Aki mindent tud, nem érheti meglepetés!”

Rezső nem volt paranoiás. Pedig lehetett volna. Ha úgy vesszük, Lajosnénit már orvul megírták ’49-ben, talán egy időgép segítségével. Lajosnéni mindent lát, de Rezső soha nem hitte, hogy figyelik. Tudta.

Végeredményben a világ népességének körülbelül hetven százaléka abban a tudatban, helyenként reményben él, hogy figyelik. Ki így, ki úgy hívja FőfőLajosnénit, de a legnagyobb arányú az Isten elnevezés.

„DezsőkémIldikóm. Több milliárd ember úgy kelfekszik, eszikiszik hogynemondjam micsinálmég, hogy tudja, mit tudja! reméli, hogy figyelik. Éééén vagyok paranoiás?! Ééén, aki nem törődöm ezzel? Tudom és kész.” Rezső nagyjából három-öt évente szokott vállrándítással végződő szónoklatot tartani az összeesküvés-elméletéről, de kizárólag Dezsőék évfordulóján a negyedik whisky után. Rezső minden évben negyvenéves whisky-t vásárol a tiszteletükre.

Dezső, amikor először hallgatta végig Rezső elméletét a világuralomról megijedt. Másnap felkereste a munkahelyi pszichológust, de Klárika doktornő mindvégig azt hitte, Dezső magáról beszél harmadik személyben. Klárika örül, ha esete lehet. Évente körülbelül fél páciense van, ha átlagot nézünk. „Akkor jövőhéten ugyanekkor kedves Dezső! A bogyócskát meg vegye be rendesen!”

Rezső nem szed gyógyszert. Szerinte, és a „szerinte” mindig azt a 3-5 évenkénti egy estét jelenti, szerinte az oltásokkal és gyógyszerekkel kezdik az egész manipulációt.

„Ha nem mondták volna gyerekkorodban, hogy nem tudsz repülni, most repülnél!” –  dülöngélt Rezső szűk szemmel a kredencnek támaszkodva.

 

Rezső nem szereti Lajosnénit és viceversa

„Lajosom!” csapta össze tenyerét Lajosnéni, született Gróf Magdaléna. „Te előfizettél a Napi Csevejre?!” – azzal a napi postával az éppen lefolyót szerelő Lajosbácsi olajos képébe hajolt. „Mi a jóistent beszélsz, te Manci? Milyen csevej?” – kérdezte nyers értetlenkedéssel. „Itt van, megjött a postával. A Krisztián régi gyerek, nem keveri össze a levélszekrényeket.” „Peeeersze, aztán csak nézd meg jobban, ott lesz a csekk is, én meg tehetek félre minden hónapban a kőssképviselői fizetésemből.”

Lajosbácsi Közösképviselő, Lajosnéni Közösképviselőné.

Rezső akkor levette az üvegtölcsért a falról és csak annyit mondott: „Nnnna.” Lekapcsolta a bojlert, ellenőrizte a gázcsapot, kicsavarta a körtéket, lehúzta a redőnyöket, a hűtőt kikapcsolta, tartalmát a havas erkélyre pakolta, majd még egyszer ellenőrizte a felsoroltakat és elégedetten munkába indult.

Rezső nem szereti az embereket. Úgy általában. Oka Lajosnéni, aki minden szerda reggel, amikor Rezső a hajnali buszsofőri mellékállásába indul Hidegkútra, férje előtt felkel azért, hogy 5 perccel Rezső indulása előtt mossa fel a gang kövét. Felmoshatná később is, de minekutána Rezsőt ki nem állhatja, szereti hallani, ahogy minden szerda reggel hajbókolva, bocsánatkérések közepette hagyja el a házat.

Lajosnéni ilyen. Elégedett mosoly jelenik meg arcán, amint Rezső, a kopaszodó 37 éves, céltalan magányos férfi, kilép a lépcsőház ajtaján. „Unszimpátikus!” Lajosnéni ezt mondja, mikor Lajosbácsi mellől felkel három óra negyvenötkor. Lajosbácsi csak annyit felel: „Hgrmmm.” És félálomban köp egyet.

Rezső első másodállása a Napi Lap Rt. nyomdája. Korrektúrázik. Soha nem értett hozzá, nem is szereti, de megfizetik. 430.- óránként.

„Lássuk csak… Vízöntő.. Szűz.. megvan Skorpió…” – bökött a levegőbe Lajosnéni. „Ma nagyon vigyázzanak magukra azon kedves Hölgy olvasóink, akiknek Szűz a párjuk és kontyukat szeretik magasra tűzni.” Lajosnéni kontya magas. Lajosbácsi szeptemberi. Nyilván. „Nagy veszekedés vár ma rájuk, mert párjuknak nem tetszik hajviseletük. Sőt, ha nem vigyáznak, még csontjuk is törhet!”

Rezső a harmadik másodállására igyekezett. Ezt szerette a legjobban. BKV ellenőr a Blaha Lujza téri metrókijáratnál. Nincs kecmec, ha nincs jegyed, gyalogolhatsz.

„Te Lajos, teneked mi bajod az én hajammal?” „Nekem?” „Neked.” „A hajaddal? „Azzal, ha még nem tollazod le.” „Semmi.” „Az nem számít neked, hogy a Franci csak miattad készít nekem frizurát minden héten?” „Dehogy miattam, a lakók miatt.” „Tessék! Megmondta a horoszkópom! Tessék!” „Miféle horoszkóp, mióta hiszel ilyenekben, Manci?” „Amióta a Napi Csevej asztrológusa, az Orión Kasszandra megírta, és tessék!” – azzal kiviharzott a konyhából.

„Jegyeketbérleteket” – mondja Rezső, de Lajosnénire gondol. Lajosnéni ma megfizet mindenért.

„Itt van. Megírta és tessék! Jesszusúristen máriairgalmazz, csontom törik?! Lajosom nem érhet hozzám, az sose tenné. Biztos a gépzsírtől csúsznék meg a konyhában. Az is őmiatta lenne. Átmegyek Francihoz, annyi szent. Hol a bundám.”

Lajosbácsi még mindig nem ért egy szót se Lajosnéni iménti problémájából. Neki tetszik Lajosnéni frizurája. Őszintén. Úgyhogy fogja a két éve felszerelésre váró polcot és felfúrja a falra. Hogy örüljön.

„Hálótessék Kőssképviselőlakás, Bíró Lajos beszél. A balesetin Manci? De hát…?”

Rezső hazafelé beugrott a szerkesztőségbe és hóna alá csapta a megmaradt Napi Csevej számokat emlékbe. Majd költözésnél jó lesz abba tekerni a poharakat gondolta, és a boldogságtól fütyörészve belesett Lajosbácsiék ablakán, ahol Lajosnéni gipszes lábbal magyarázta Lajosbácsinak, hogy csúszott meg a hidegkúti buszmegálló tükörjegén.

 

Kesztyű a Gomba mellett

Rezső nem kleptomániás. Prof. Dr. Mélykúti Zsigmond szerint legalábbis csekély a valószínűsége. Pusztán arról van szó, hogy túl sokat sakkozott nagyapja munkatársaival a Horváth kertben. Ismervén a sakk szabályait tehát, amihez hozzáértél vissza már nem teheted.

Nagyapja, Kálmánpapa, a Városnak dolgozott. Ő volt a Városi Parktisztaságügyi Szakszervezet Alelnöke. Józsibá volt az Elnök, de mindenki csak úgy emlegette, a Bajnok. Egyszer azt mesélte Kálmánpapa, hogy találkozott valami orosz sakkbajnokkal és majdnem máttot adott neki.

Józsibá volt Rezső mestere.

„Amihez hozzáértél fiam, aztmá vissza nem teszed.”  – és lecsapta az órát.

Ez a mondat beleégett Rezső dobhártyájába és valahányszor a piacon rohadtalmát, madárcsípte meggyet vagy szárazhagymát fogott, nem tehetett mást, mint zsebretette. „Megvenni azért mégiscsak túlzás.” Ezt gondolta Rezső.

Egyszer dinnyét ajándékozott a stand mellett álló kisfiúnak, másszor Lajosnéni kosarába pottyantott  karfiolt, de volt már előzetesben töklopásért, és lejárt szavatosságú kenyérért, amik sehogy se akartak beleférni a szatyrába. „Mert ezeket a nájlonokat is a kínaiak gyártják.” A dinnye nem kongott, a karfiol virágzott, a tök szivacsos volt, a kenyér meg keddi. És aznap szerda volt.

Így történt, hogy egy nap, amikor Hidegkútról hazatartott, a Moszkván a Gomba mellett meglátott egy prémkesztyűt a földön. Körbenézett. Lehetséges tulajdonos sehol. „Igyak egy fröccsöt előtte, hátha visszajönnek?” De mit lehet tudni, hátha jópénzt adnak érte a bolhán.”

„Miau.” Mondta a kesztyű. Kesztyű macska volt. Rezső irtózik a  macskáktól. Is.  Most mittegyen.

„Mennyibe kerülhet egy miaz, táp vagy eledel?! Macskusz kitekatusz. Megaztán, odajár majd az összes házbeli taknyos simogatni, azt már nem. Ó, Józsibá, hogynőne bogáncs a sírodon!”

Így lett Rezsőnek macskája. Kesztyű.