De Lajosnéni jól tudta, hogy Lajosa megérti, ugyanis Lajosbácsi cukorbeteg lett a sok kristálytól, aminek ráadásul alumíniumíze volt a kanál miatt. „Enni kell, amíg van mit!” – mondta fenyegetően Lajosnéni anyósa 1993-ban is.
Rezső estére kiszelektálta az egész konyhát. És a kisszoba felét. A kamra majd holnap, a fürdőben meg nincs fölösleges, kivéve a piros lavórt, mert azóta van már egy sárga.
„Nnna. Ezzel is megvolnánk.” Ahogyan háta mögött becsapódott az ajtó Rezső libabőrös lett. Hasonlót csak akkor érzett, amikor aláírta a válási papírokat.
Mélykúti professzor szerint ez nagy lépés volt Rezső életében, amire igazán büszke lehet.
Hajnalban a kocsiszínbe menet látta, hogy kacatjaira felirat került:
„Ne nyújj hozzá, mer én vótam előbb!”
Semmi
(melyben elkerüljük, hogy Rezsővel a 13. epizódban bármi szerencsétlenség történjen)
„Nem elég, hogy írjam össze a jó dolgokat, de még csináljak egy Semmit is?! Pláne nem is érsz rá! Egyedül, semmit?!” – panaszkodott Rezső a terápiás célzattal előírt pihenőnap kapcsán Dezsőnek. Mélykúti Zsigmond professzor a legutóbbi kezelés végén kezébe nyomott egy szerencsejátékzéertés kártyanaptárt, hogy havi egy napot ikszeljen át (vagy karikázzon be, az mindegy) amikor nem csinál semmit. „A lényeg Rezső, hogy legyen jólevegőn, egyen amit kíván és relaxáljon.”
„Relaxáljak.” Idézte pontosan a doktorúr szavait. Relaxálnia kellett Rezsőnek, hogy feltöltődjön. „Micsoda marhaság. Mint a levendulatinktúra!” „Szippantson nagyokat a fiolából, ha érzi a düh gyülemlését!” – mondta olykor kéjes szemöldökemelgetések közepette Mélykúti professzor.
„Relaxáljak.” „A szentségit Rezső, neked is kell egy kis áramszünet!” – Ildikó oldalbabökte a telefonáló Dezsőt, mert nem szerette, hogy Dezső káromolja Istent, de mivel tudta, hogy bizonyos dolgokat az ember nem képes elfelejteni katonaság után, hagyta a csudába. „Örüljünk inkább, hogy visszajött a frontról!” Szokta mondani, bár senki nem értette, mit is ért pontosan A front alatt, mert a Petőfit aligha.
„Rezső! Menj a ligetbe és etess kacsákat!” – vette át az irányítást Ildikó, majd lecsapta a telefont. Mégiscsak túlzás. „Ennyit telefonálni férfi létére mégiscsak túlzás.”
„Na Kesztyű, akkor ma foghatsz galambokat, jó?” – szólalt meg babahangon Rezső, de miután észrevette, hogy egy macskához beszél, szomorúan hóna alá csapta hordozókosarával együtt és nekivágott a természetnek.
„Mégvalamit adhatok?” „Más nem lesz. Ja de, még egy kólaízű nyalókát lesszíves.” „Szotyi van, sport van, soproni kettő, parizer Kesztyűnek. Van minden, miért kérdezte akkor, hogy kell-e más?” – morgolódott Rezső és kilépett a bőgőmajmoktól hangos frisslevegőre.
„Valami napos helyet kéne találni, nem gondolod?” Megint a macskához beszélt, de már úgyis mindegy. A pereces után, a kisgyerekesek mellett talált is egy szabad padot. Kivette Kesztyűt dobozából, kicsomagolta a párizsit, felpattintott egy sört, kitépte a napraforgómag – pörkölt, enyhén sózott, de nem hántolt! – zacskóját és elkezdte olvasni a sportot. „Nnna.”
Alig múlt el húsz perc, már tudta a gólokat, kosarakat, mattokat, futamgyőszteseket, díjugrató-különdíjasokat, sőt az összes reklámozott, állítólag férfias terméket is kívülről.
A szotyi vörösre csípte nyelvhegyét, vizelnie is ideje volt már, a kacsák meg, amúgy is távolságot tartottak Kesztyű miatt, de most átpártoltak a morzsaszóró hajléktalanhoz.
„Hümm.” – telt az idő.
„Hümm. Hümm.” Vélhetőleg 7 éve nem csinált Rezső Semmit és most nem tudta, mit kezdjen az idegen érzéssel. Hét éve is csak azért maradt nyugton, mert jobb lábát és bal karját vállig eltörte, amikor a lovin a galoppgyőztes kiugrott a nézők közé és erősebbnek mutatkozott Rezsőnél. Kéthét fekvő. Klassz.
A legidegesítőbbnek most azt tartotta, hogy érzi pajesza növekedését, hallja szívverését dübögni a fülében, sőt! ahogyan vette a levegőt döbbenten tapasztalta, mekkora tüdeje van. Ezért szentül volt győződve arról, hogy Mélykúti doktor úr az őrületbe akarja kergetni. „Méghogy semmit!”
Így teltek el pöfögéssel az órák a kistó partján. Észrevétlen.
„Ne csináljon semmit…” Visszhangzott Rezső fejében az előírt javallat, majd lassú derengés után kigyúlt benne a gondolat!
„Hohó! Hát ha Semmit ne csináljak, akkor Valamit kell csinálnom! Ó, a turpisságos mindenit ennek a Mélykúti doktorúrnak! És hogy elment a nap!”
Hazafelé megszaporázta lépteit, mert eszébejutott a délutánra plakátolt negyedéves kéményellenőrzés.