Címke: irodalom

A semmi

A harang már ütött.
Délelőtt kilenc óra van.
Elhagyott tsz istállók között
álldogál nyomtalan
a semmi.

Keresztben egy nádtetős, óriás ól sarkán
kedvesen vigyorog a szél,
mint egy képtelen kazalban tarkán
komposztálódó levél;
a semmi

Koplaló legyek keresnek helyet
izgágán pattogva a falon;
érezni kell ezt, látni nem lehet,
hogyan tornyosul, ott egy kőhalom,
a semmi

A diófa ágán sugarával hintázik
a butácska, reggeli nyár,
s a nyár mellett kötélen lengő másik
alakban hűl a halál,
a semmi

A töpörödött kis ház a Csíki-hegyek előtt gubbasztott…

A töpörödött kis ház a Csíki-hegyek előtt gubbasztott,
közel a kőgörgető sziklához. Lassú volt odáig az út:
előbb az öreg, málladozó sírkert, majd
az új temető következett,
oda ma is temetnek —
aztán a meredek, döngölt-agyagos kaptató,
ott véget értek a domboldalban guggoló házak —
sötétben egyre nehezebb terep.
A buszmegálló, kivágott kicsinyke szelet
a partkaréjban, még lentebb
a terméskőből rakott fal alatt a Templomnál,
ahol terecskét vájtak ki az összefutó utak a görbe
házsorok közt. Romantikus helyszín Budapest
hontalan vándorának;
akkortájt aludni jártam ide, Budáról,
a “közigazgatási határon” túlra.

Kék busz mezők között, rakosgattam a szavakat
annyiszor a Körtéren várva — vacogva a szocializmus korszakában –, hogy végül idillivé lett a vérszegény térben a piros negyvenes.
Beállt a járdaszegély mellé, aztán lassan elindult velem. Egy homályba süppedt ház ablakán szél dagasztotta a függönyt; tavasz támadt bennem, pedig már hideglelős volt az este. Fekete ősz;
az októberi eget az elégikus érzés is megfestette.
Meg – mit tagadnám –, a parcellanézés a hidaktól keletre, az elhanyagolt temetőrészben,
mások egész tekintetétől követve;
talán még fénykép is készült rólam,
az ijedtséget már kiheverve gondoltam
ezt jöttömben onnan, elvegyülve másokkal,
kik tán nem gondoltak aznap jeltelen sírokkal.
Létezett a szocializmus,
lustán hömpölygött magában,
ahogy az esővíz a mohos ereszcsatornában.
Hagytam aztán, hadd vesszek el az érzésben,
részben, ha nem is egészen,
ahogy a söntésben is, az utolsó busz előtt,
hol fény és árnyék gyűlt egybe:
rozoga testek szellemképe mögül kivillant a Gellérthegy igéző teste.

A gyéren világított lámpaoszlop előtt befáslizott
alak hajolt a földnek. Én voltam, mentemben
hazafelé, a kihalt úton. A hirtelen szuroksötétből
Hrabal Bohumil árnya merült föl,
ő sem egészen, ő is csak részben, a Kafkaland-ból:
“A sarkon túl valaki hány, az Óváros téren egy állampolgár kiabál: — Uram, én csehszlovák vagyok! – A másik pedig pofozza, és azt mondja: — Na és aztán?”.
A mellékhelyiségben hallottam, ahogy a derítő visszhangzott alattam. Megmagyarázhatatlan zavar fogott el. Aztán kávét főztem; lecsavartam a gép fémsisakját, és láttam, hogy a tömítésgumi beleégett a körperembe. Betöltöttem a vizet, gyűrűt vágtam az aznapi Magyar Nemzetből, és óvatosan a fémrészek közé illesztettem. Kinyitottam a csapot és meggyújtottam a gázt.
Az ajtófélfának dőlve figyeltem a körláng kékes-sárga szirmait. Izzó gömböcskéket kezdett a kifolyócső köpdösni, és a lefolyó kondenzvíztől megpörkölődött a bádoggyűjtő fala.
Cigarettáért nyúltam, és körmömmel végigkorcsolyáztam a doboz csillámló celofánköpenyén.

Október huszonharmadika volt, hinnéd-e,
csillagtalan este. Kint a Kádár-éra pangott
(a festék róla azért — mint koporsóról a lakk –, itt-ott már lepattogzott),
bent felettes énem helyettem szorongott.
1956, születésem éve.
Éltem már akkor, sírtam már akkor,
néhány barátom számára az ifjúság ért
véget aznap, mondták utólag,
ma is beszéltem eggyel:
átjöttünk a Margit-hídon gyalog, aztán visszamentünk egyszer.

Fölnéztem az ablakból az égre;
mi mást tehettem volna, behúztam a sötétítőket.

Az időtlen Milánó

          

1.

– Már megint egy hülye. Egy újabb értelmetlen cirkusz. És pont akkor, amikor az anyai nagybátyámhoz utaztam volna Milánóba. Ez felháborító! Ilyen nehéz a mai zavaros időkben, inkvizítornak lenni. Főleg egy ilyen városban, ahol mindenféle gyüttment felforgató népségek fordulnak meg. – gondolta magában Amadeus testvér, miközben rántottáját sütögette kanonoki rezidenciáján . – Komoly lehet a dolog, ha engem kérnek meg ennek az ügynek a kivizsgálására. (Elnézést a szerénytelenségért, de engem tartanak a legjobbnak a szakmában. A tavalyi évben közel kétszáznegyven esetben „füstölögtem ki magam” – ahogy ezt mi mondani szoktuk.) A püspök jól meg is fizet. A mai pluszmelóért pedig minden bizonnyal jó summát remélhetek. Elvégre szabadságon lettem volna… Mindig ugyanaz: hol ez a bolond, hol az szegi meg Anyaszentegyházunk valamely szabályát. A buta pórnép pedig vakon követi őket, egy jobb jövő reményében.­­­ Mindig egy kisebb hangadó csoport kezdi a balhét, aztán csapódnak hozzájuk a többiek. Viszont, ha a vezetőknek egy kicsit „odapirítunk”, akkor a többi lenyugszik, és ennyi volt… Egyébként az eretnekégetés rendkívül mozgalmas elfoglaltság. A nép is élvezi. Korábban kenyér és cirkusz, most azok híján az eretnekégetés a fő attrakció a nagyvárosokban. – morfondírozott hősünk. – Kutya idők járnak.

Nagy dirrel-dúrral hirtelen berontott az egyik elöljáró:

– Jöjjön már, Amadeus testvér, ne késlekedjen! Ez hajmeresztő! Az egész nép kint van a piactéren!

– A múltkorinál is összegyűltek egy páran, emlékszik. Amikor azt a szentháromság-tagadó hitszónokot intéztük el…

– Most vannak vagy tízezren!

– Tízezren?! – kérdeztem tagadhatatlan meglepettséggel arcomon.

– Tízezren. Legalább. Ne késlekedjünk! Nagy a baj! A püspök már dühöng! Azonnal ki kell derítenünk az igazságot!

– Azért egy pár falatot hagy vegyek magamhoz, kérem. Menjen előre és derítse fel a terepet!

– Rendben, siessen!

– Dicsértessék a Jézus Krisztus, Peregrinus testvér!

– Dicsértessék, Amadeus testvér!

– Hát ez hihetetlen, még enni sem hagyják az embert! Meg aztán, mi az, hogy igazság?! Ez egy olyan nehéz kérdés, amire Jézus sem tudott válaszolni Pilátusnak. Elvégre csöndbe maradt, vagy nem?! Ja, de pszt! Ebben a világban nem írhat le az ember akármit… – így morgott magában, miközben fölöltötte utcai reverendáját és a főtérre sietett a haptákban elfogyasztott reggeli után.

2.

Óriási volt a zűrzavar.

Katonai helikopterek és más rendvédelmi szervek is rendet próbáltak teremteni a forradalmi tömeg között. Itt, Milánóban a forradalmak legfontosabb ismérve az, hogy mindig jó időben vívják őket. Most is verőfényes napsütés és tizenöt–húsz fok környéki hőmérséklet. Ez nem meglepő, hiszen a következő napokban Gyümölcsoltó Boldogasszonyt ünnepeljük.

Mindig ugyanaz. Be kell épülni mindenféle csoportokba, és információkat kell gyűjteni. Ez azonban rendkívül unalmas. Mindig csak bombamerényletek, székház- és parlamentostromok. És mindig lebuktatom őket. Az elmúlt évben közel háromszázharminc ilyen esetet regisztráltak. (Elnézést a szerénytelenségért, de ez azért szép teljesítmény. Én vagyok a legjobb a szakmában, úgy mondják, és – hála istennek – úgy is béreznek. Az elmúlt évben tudtam vásárolni egy Audi A8-ast, szép kis lakosztályt rendeztem be magamnak… szóval jól élek ebből.)

Az emberek már gyülekeztek. Egy látszólag fiatalkorúakból álló társaságot pillantottam meg. Úgy gondoltam, ők bizonyosan sántikálnak valamiben. Meg is szólítottam őket:

– Hé, srácok! Eljött a nagy nap! A nemzetközi pénzarisztokráciának és a bolsevizmusnak leáldozott! Merre tartotok?

– A térre. Gyere, csatlakozz hozzánk! Látjuk, rendes ember vagy. Hadd mutatkozzak be. Oleandro Vikar vagyok, az újjáalakult Nemzeti Egység Pártjának az alelnöke.

A tömeg azonban elsodort, így nem tudtam velük tartani. Ennyi egyébként mára elég is volt a számomra.

– Maga mit gondol a ferencesekről? – kérdezte egy öregúr, miközben a hazatéréssel próbálkoztam.

– A ferencesekről?

– Mi van? Maga süket? Nekem kéne süketnek lennem a magam hetvenhét évével. Akkor legalább nem hallanék ocsmány beszédeket, és nem kellene ilyen hülyékkel foglalkoznom, mint maga.

– Kikérem magamnak, uram. De ha már elkezdtük ezt a beszélgetést, akkor fejezzük is be… Tehát: mi van a ferencesekkel?

– Minden a ferencesek miatt van. Ha nem lettek volna ferencesek, nem lett volna reformáció. Ha nem lett volna reformáció, nem lett volna felvilágosodás. Ha nem lett volna felvilágosodás, nem lett volna francia forradalom. Ha nem lett volna francia forradalom, nem lenne kommunizmus. Ha nem lenne kommunizmus, nem lenne…

– Értem. Most már világosan. Köszönöm…

– A pimasz fráter! – kiáltott utánam. – Végig sem hallgat!

Eltűntem az öreg mellől, mint a kámfor. Közel három órámba telt, míg el tudtam hagyni a tömeget.

Kora délután már halálos áldozata is volt a zavargásoknak.

És jött a fekete autó…

Miután szabadultam, novícius lettem.

 

Lapalji jegyzet egy Maurits-képhez

Ha szúnyog lennék, téli szúnyog,
lépcsőházi félhomályban,
huzat cibálta testem gúnyos
emléke lenne a nyárnak.

A hideg napok mohikánja,
ki éhezik, ha jóllakott,
ki mást se akar, csak a mára
foldozni még a holnapot.

Kitolni tavaszig a játszmát,
elodázni vereséget,
amíg a vér zenéje átjár:
csörömpölő véredények.

Ha szúnyog, az utolsó példány –
míg le nem hull, lesi a prédát.

Táncsics: a legszentebb Mihál, szóbeszéd négy negyedben.

A Pitymalló Kesely prezentálja:

GYŐREI ZSOLT – SCHLACHTOVSZKY CSABA:

TÁNCSICS:

A LEGSZENTEBB MIHÁL.

 

Szóbeszéd négy negyedben.

Személyek:

TÁNCSICS MIHÁL.

TERKA, a felesége.

PROKOTA GYÖRGY, egykori bérlőjük.

PROKOTA GYURI, ennek fia, Táncsics tanítványa.

özv. FIGURA GEDEONNÉ, színházi frizérhölgy.

 

Történik:

TÁNCSICS Mihál Tömő utcai házában,

1872 tavaszán, majd nyarán.

A második és harmadik negyed között két hónap telik el.

Első negyed

Második negyed

Harmadik negyed

Negyedik negyed