Szabadon

Egy gésa öltözik, majd levelet diktál,
vár még, a haját igazítja, körme hegyével
gyümölcsöskertet rajzol egy üvegtálra.
üvegből vannak a körmei, és üvegből van a kert is.
Reggel tüllel borítja, kék lakkal borítja este, így él,
üzeneteket kap. Ha nem vigyáz, madarak törnek rá.
A szeretői csak annyit árthatnak, mint az eső
az üvegkertben. Hisz ő a hóról álmodik.

(Mozgó világ. 2001/IV.)

Paul Klee III. (gyerekversek)

Egy málnabokor
csak suttog a földön,
szelíden kerüli
a reggelizők, a kertész,
a tornácra papucsban kilépő
háziasszony pillantásait.
Még mélyebbre hajol,
ha érzi, figyelik,
pedig ő növekszik,
gyökerei tanulmányozzák a házat,
érzi a kis földrengéseket
(amit csak a növények éreznek)
a ház titkos hibáit,
a mulasztásokat, réseket, az építők tévedéseit
és a háborút, amely majd összedönti.

(Mozgó világ. 2001/IV.)

Gulácsy IX

Virágnyomok között él a beteg és az orvos,
két édes fűszerekkel egymást gyógyító test −
emészt a szerelem, mondja harangvirágszínű szoknyában
a beteg, elemészt ez a surrogó, lágy esőhöz hasonló beszéd,
felel az orvos, esténként zsírt és kenyeret eszik,
vagy csak hallgat, mert gyógyító fű a beszéd, illata édes:
évek, évek múlnak el hiábavaló, titkos szerelemben.

(Mozgó világ. 2001/IV.)

Wittgenstein-ház

Lift, tizedik emelet, egymásra dobált csomagok.
mikor visszajössz a nyaralásból, a nyitott ajtók között
rendetlenséget kell csinálnod, hogy egészen ne légy
egyedül. Hans, Hermine, Rudi, Paul, Margaret:
ők a testvéreim. Valamikor itt lakott velem a húgom is,
de elköltözött.

„Gazdagság és ízlés a zenei élet
gyújtópontjává tette a Wittgenstein-házat”,
erre még jól emlékszem. Szeretkezésen, tűnődésen
kívül személyem személytelen, a filozófiához
semmi közöm sincs természetesen. „Hadd legyek olyan,
amilyennek szeretnék látszani”, nyilatkozta Madonna
a Mindhalálig szőke című filmben. És ha rám kerül a sor,
én is schlagfertig leszek, zokogni és ordítani
a szülőszobában, átváltozásom közben is személyesen.

Láttalak a trónörökösök városában
1914 elején. Még ártatlan megfigyelő voltam.
Szél és tavasz lobogott mindegyik utcában,
húgommal a felismerés jelei nélkül fordultunk utánad.

Az átváltozások kórházaiban összecserélődnek
anyák és gyerekek. De minden véletlen
biológiailag szükséges, ezért az a fontosabb,
amit már megérthetek, mert megtörtént velem.
Az első huszonhat év, amit hosszú betegségben
Töltöttem: neurózis, fáradtság, hamisan összeszőtt
Tények, hogy elhiggyem, hogy élek, eléggé élek
Ahhoz, hogy éjszakánként elaludjak a többiekkel.

A háború előtt még játszottam.
De ma már a fehér és fekete billentyűk sorát,
az emberi világban összetört hangokat
ujjaimmal nem érem át.
Ülök előttük és közöttük.
És ez új összefüggéseket teremt.

(Kalligram. 2001. november-december)

Esőváros

Örökös esők közt, kimerülten
tapad a város a völgy köldökéhez.
A függönyön túl helyet cserélnek
a hegyek, reszketnek egymástól, a növények
körbefonják őket. Láttam-e tegnap ugyanezt?
vagy mint az anyanyelv, megváltoznak
a szakadó esőben az erdők is? Ösvények
taposnak egymáson, az esők alatt
az ő hangjukat hallom. Felébredek,
hegyek és szavak közt zuhog a városra a víz.

*

A gyümölcsöskertekben szőlő és csont.
Dél. Kifehéredik a nap a ragyogásban.
Teleette magát a föld, cipőmhöz gurul
egy szőlőszem. Valami más, nem a nap
hasítja a földet. Elfordulnék, mint tegnap,
tegnapelőtt, akkor is, mindig.
Új, makacs fény méreget.

*

Erős szép nő. Két hónalja fekete
fűcsomó, combjában erek ágaznak
szerteszét, lobogó szalagok. Beszédes,
finom inak, az eső szálai bőrére,
haja gyűrűire tapadnak, iramlik a nap,
egymagában, zuhogó felhők közt.

*

Híradások egy másik
világból: nyitják az ablakokat,
csukódnak az ajtók, a zárt szobában
megrebben a levegő. De talán nem is
rebbent meg, mi lélegeztünk. Kint

*

sok-sok gyepdarab és apró, szomorú
virágok méregcseppjei.
Lecsúszott a nap a hegyeken.
Ahogy máskor.

*

Miért menekültök? A porcelán
soha nem fél, érintetlen, mozdulatlan,
csupa csont, nincs szíve, bőre
egy lakatlan részlet a vörös élők
tömegében. Űrfehér. Mint a hold,
a várost figyeli.

*

A doktor fáradt. A táblán is maszatos
a neve, keze élettelen, most kibuggyan
tenyere és csuklója, mint két gyűrött zsebkendő.
Meleg van újra. Tele minden üveg
gyógyító, vörös szerelemmel. Csak vár,
a mérgezett eső beszél helyette.

*

Megtelik történetekkel az idő,

lebegnek gyökereikkel a fák,

én is készülök, várlak és félek,

a gyomok elnyomják a suttogást.

*

A gyógyító folyóknál – északról
keletre tartanak, a vizük fehér,
mint a fiatal köveké – villogó
kőhidak kísérik a hullámokat.
Szép, ellenőrzött és magabiztos
halált szeretnék, hogy óvatos
lábak tapodjanak, figyelő szemek
kövessenek, mint jóindulatú idegen,
engedjenek át maguk között.

(Mozgó világ. 2002/II.)

Végső búcsú

Úgyse tudunk dönteni.
Egyik mondat nyitva hagy,
a másik elrejt valamit.

Ki örökli a rózsaszín kabátot,
kié lesz a hűtőszekrény, a porszívó,
mit evett volna utoljára
szegény Rózsi néni?

Legalább nem szenvedett sokat,
vigasztalják a rokonok magukat,
és már nyitogatják a szekrényt,
ami belülről beakadt, mintha Rózsi néni
szellemujjai húznák vissza,
holtában is megküzdve a rózsaszín kabátért.

Várjuk meg az osztozkodással Bélát,
kiabálják a rokonok. Rózsi lángolt érte
fiatalon, motyogja valaki: egyik mondat
nyitva hagy, a másik elrejt valamit.

Béla belép.
Kijelenti, hogy övé a hűtőszekrény.

Rózsi néni fiatal arca a fényképeken
megremeg. Hetyke kis kalapja alól
látja, hogy csúf öregek ráncigálnak
egy vattázott rózsaszín kabátot,
melyik öregasszony hord ilyet vénségére,
kérdezi meglepődve.

Halálunk után visszakapjuk
fiatalkori pillantásunkat,
hogy ne sajnáljunk kabátot,
hűtőszekrényt, Bélát, mindent.

Végeken

Halottak napja.

Nocsak, egy üres zsák, ki hagyta itt,
kérdezi a vonaton a kalauz
végigjárva a másodosztályt.

A halál békésen utazott
a csomagtartóban. Fekete zsákban
hozta magát ­ most alvást színlelt,
meglapult és várt. Aztán
az éjsötétben, a szél kezébe
kapaszkodva kiszállt, s száját
nagyra tátva megérkezett
az öregasszony házába.

Tegyél bele mindent,
hajat, szemet, csontot,
parancsolta.

Az öregasszony levetkezett:
kacéran villan papirosszínű
bőre ­ apróka falat. A zsák nézte,
magába szívta, üres lett, üresebb lett,
száját kitátva felemelkedett.
Mint a korom, magasba szállt,
eltakarva a csillagokat.

Mindig ma van.
Halottak napja.

(Mozgó Világ. 2004/VIII.)

Trubadúr-parafrázisok

Fődalok

(Raimbaut d’Aurenga)

Emez palotácskát, hol hölgyem
a kapuját nyitja, már ismerem.
A főkapun vendégek járnak:
tűznyelők, férjek, katonák, sógorok.
Én titokban lopózhattam hozzá,
kuvikok közt, éjnek idején. Mint a korom
vagy a füst, úgy ragadt a sötét. Egy szobalány
megállított, a falhoz húzott, suttogva kérdezte,
Simon Monfort meddig késlekedik még.

Soha nem hallottam ezt a nevet.

Ám megtaláltam a fehér ajtót, hölgyem
szobáját, a palotát a palota mélyében.
Nem léptem be. Minden csontom érezte,
hogy hölgyem vetkőzik odabent.

Más nem történt,
reggel felébredtem egy hófehér kertben.
Madarak beszéltek hozzám,
úgy tűnt – egyetlenegy pillanatig -,
hogy értem őket.

͞

Emez palotácskát, hol hölgyem
a kapuját nyitja, ölét kitárja,
unom nagyon. Mert nincs
oly költő, lírai hős,
ingyenélő, kit kéjre
halálhörgés tanít.

Mert sok ám a rémség nálunk!
Sok ám a vád, a félsz, az iszony!
Évente egy polgárháborúcska,
urak dúlása, zaj, rombolás, orkán
mikor a füledben vagy a koponyádon
gyilokzaj csattog.

Aztán rend lesz,
béke, szerelem. Új főnök.
Megint a megint: a tavasz.
Rímelni tanítom a pacsirtát.
Számolom a parkban a halottakat.

͞

Emez palotácskát, hol hölgyem
a kapuját nyitja, már nem bánom én. Kócsagok
sétálnak fel-alá, a hal a víz mélyén hagyja
mosolyát, vonul minden vad, a Könyvek
könyvének összes állata a pusztulás felé.
Hát csak ne kérdezz semmit! Hölgyem nem szereti,
ha a borivásban megzavarják. A borostyánból
vörös lesz, a vörösből borostyán vagy
hófehér, ha ujjai a pókhálós palackot érintik

Hát csak ne faggass – mondja.
Ám semmi sem tart vissza dühös kezet.
A tettető mit sem tud a tettről,
miként a villámló fény se az égzengésről,
a ragyogókék, makulátlan égbolton.

Ideje volt már, igen!
Mit sem tud a halálról a halálfélelem –
a kiömlött bor összekeveredett.
Faggattam, megöleltem, megöltem.

Most itt ülök egy
napsütötte kertben,
és hölgyemre emlékezem.

͞

Emez palotácskát, hol hölgyem
a kapuját nyitja, álomban látom már.
De foszladozik, reszket a kép,
mintha kezemben fordított
hímzést tartanék.

Fordított világ! Figyelem télen
a tavaszt, keresem a gyűlölet
visszáját, az akác illatát, a galagonya
színét, Auvergne dombjait,
a szerelemhez vivő ösvényt.

A vért a hó itatja fel.
A bánatot fiatal remény.

͞

Emez palotácskát, hol hölgyem
a kapuját nyitja, láttam már. Kő hull a hóra,
szerelmem ablaka vak madár. Egy lovas nyugat

felé tart, pillantásom elkíséri – ám nem tudom,
miért utazik, aki tudja, minden megtörtént.

Láthatnám hölgyemet újra. Régi sértést
katona nem bocsát meg, harag nőre kezet
nem emel soha. Figyelem őt. Játszom
az udvarán a nedves kövekkel.

Innen lódítottak ki. És amaz palota
nem lett sötétebb, és hölgyem se szomorúbb.
Állok ablaka előtt, vigyázni
tanulok, magamra vigyázok.
Kő rejteget mély kínt.

Cicomázom a verseim.

Dal már nincs. Tanulnom kell
üres betűkbe életet lehelni, csupasz fényt,
bármit. Nézd csak, a kútnál megmosdik
egy pásztorlány. Az idő akaratos.
Mindig ugyanaz történik.

Mellékdal*

(Beatriz de Dia grófnő)

Megtört szívemre nincs gyógyír

Kérded, jó lovag, mi hír
udvaromban, hogy töltöm nélküled
a téli napokat.

Azt képzeled, lovag, jó a kedvem?

Dalaid, melyeket cinkék hordanak
szerteszét Auvergne-ban,
megnevettetik az embereket,
hiszen tobzódsz, taposol, ficánkolsz
tucsogsz mindenféle iszamos
vad kéjben!

Láttál-e már, lovag, halat, mely víz alá rejti mosolyát?

És rímeid mily suták-buták!

A derék szomszédok, hő pártfogóid,
kik lovadra nyerget, sisakodra forgót szereltek,
most még csak nevetnek fogcsikorgatva,
ám tavasszal megnézik, mily messzire jutsz
majd, ha a ló farkához kötik becses sarkadat…

És mennyi nő! Mennyi-mennyi palotácska!

Ne közelíts, ne üzenj, ne esengj!

Megtört szívemre nincs gyógyír.

(Mozgó Világ. 2005/2.)

Gaucelm Faidit a szerelemről

Máltától Helgolandig
ismerem a királyok útjait,
a sovány gályákat, a hazugság,
a beszéd, az ének titkos
kacskaringóit. Utaztam Tuniszban
tevékkel, vadásztam Lengyelföldön
medvére, citeráztam a citeráslánnyal,
aztán háborúztam, kiköptem, feltöröltem,
mert minden tett hasonló Máltától
Helgolandig, igen, minden háború.
De a jelent nem gyógyítja a medve,
a citera, a tegnap lomja, a csontos gálya.

Hadd menjek be Hozzád, hölgyem!
Mert hiába tanultam, jártam-keltem,
a bűnbánat grammatikáját nem ismerem,
a bűnbánatot se, csak a szerelem nyelvét,
a jelent, ha nyílik valamelyik ajtó.

Vidd el ezt a dalt, apród,
Máltától Helgolandig, de ne énekeld el,
csak vidd, s mondj a Nőnek valamit,
Hogy el ne bízza magát…

Bernart de Ventadorn a pacsirtáról

(három változat)

I.

Felrobban az öröm a pacsirtában,
mikor repül a fény felé.
Vidám kis test! Most még élsz,
ám holnap szétmarcangol a lelkesedés.
Figyellek téged lélek- és örömtelen:
a gondolatnak majd el kell rontania
engem. Állok a sugárzó nyárban
boldogtalan, lehajtott fejjel. Ha nincs
lélek, nincs többé félelem.

II.

Ha hölgyemen kitör
a durca, ha holtfehér homloka
némán elfordul, ha szememre hány
(ezt szinte szó szerint értem),
sért, harcol, fúl, dúl, hallgat, némít,
majd némán elvonul, mutatva széles
durcáját hátul, akkor eszembe jut,
mert eszembe jut, hogy haldoklik
a gyönyörtől a pacsirta, ahogy szárnyait
mozgatja a boldogság
fent a magasban.

Összezárt a véletlen egy hölggyel.
Ám holnap indulok

III.

Nézz a magasba, Trisztán!
Hogy repdes, hogy mozgatja
a gyönyörtől szárnyait
a pacsirta! Ha alábukik,
a levegő is beleborzong
a csapkodásba.
A tavaszi, édes levegő.
Hát tudd: addig jár a korsó…,
a nyár nem örök…, kutyára dér jön
ám hölgyem nem enged
a Kúthoz, durcázik, dúl-fúl,
hátat fordít, másokkal jár
a kútra, és nem törik el,
óh, Trisztán, ő nem törik,
el nem törik soha

(Mozgó világ 2005/3.)

…Aquitániai Vilmos két nagynénjéhez

Vannak hölgyek, úgy bizony,
parázsra-, s égetnivalók,
kik megvetnek minden jó lovagot,
s palotájukban éjjel-nappal
ropják a roppot.

Találkoztam Limousin határában
két nemes hölggyel, K és O asszonnyal,
álmomból keltettek fel, ám szépek
voltak, vastagok, kövérek, fényesek
̵ a nevüket el nem árulom −, nénikéim
ők, kastélyokban papokkal roppoló hercegasszonyok.

Megroppoltak már a bokorban!
Némának tetettem magam, mert
szóhoz sem jutottam a két nemes hölgy
karjaiban. Vigyük, kiáltott K úrnő,
vállára dobott, s mint egy tarisznyát
vitt a kastélyába.

Ám mi várt rám a fekete várban?
Borsot és kappant etettek velem
a sötét hálószobában, s megtanítottak
a Miatyánkra. Megroptam őket 188-szor ̵
hogy durrogott a fekete vár,
el sem mondhatom! Ám még
fel sem szállt az éj, a kappancsontokat
sapkámba tették, és kilöktek a kapujukon.

Elmondták: kis lovag,
Máskor ne légy bámész,
És ne aludj a tűző napon!

(Látó. 2005. III.)

Peire Vidal Magyarországon

Mennyit vágtattunk a kék tenger
szikláitól a hegyeken át Pusztaországig!
Még ki sem szuszoghattuk magunkat,
már szóltak a nyesztercék, a nyösztörcék,
a nyenyerék, a tamtamok, a dallamtalan,
hízelgő, otromba szavak! Micsoda lagzi
lesz itt, micsoda vér-, bor- és szófolyás!
Micsoda mulatság! Még be sem gyógyult
a lovaglástól feltört fenekem, s hallgathatom
költők gyűrűjében, a királyi udvarban a handát,
a hantát, a sok dicsérő szót, amivel az énekesek
bedörzsölik, aztán kinyalják a nagyurak föleit.
Micsoda lagzi! Sehol egy csíny, egy rím, amely
megédesítené a legarctalanabb hantát is.

Majd karszékén az úr jóllakva hátradől:
jön a hajlongás, aztán a térdeplés,
a menyecskék dolga; hiszen az itteni
nőket −noha szépek ugyan−,
hölgyeknek nemigen nevezhetnénk.

Csak jussak egyszer haza, Péter király!
Adná az ég, hogy lássam újra a kék tenger szikláit,
Katalóniát, s te, engedelmes hölgyeid gyűrűjében
meghallgasd fülbemászó rímeim!

(Prae, 2004. IV)

Mit tettél, Peire?

Mit tettélk, Peire? Megnézted
minden földi úr evilági kertjét,
csodáltál rózsákat, betetted
a lábad zárt hálószobákba,
ahol a sóvárgás lebegteti a
függönyöket. Ám miért szerettek?
Hisz nem a napnyugtára vágytál,
nem a földekre, kardokra, rostélyokra,
karokra, hölgyekre…

Meghirdetted, amit látunk,
a szép karok és tettek, csak jel,
ahogy visszatükröz
a virgonc folyóvíz
felhőt, égboltot.

Így lesz a föld, sisak,
a páncél, a nők teste
díszes képeskönyv.

Peire Vidal trubadúr I. Pedro aragoón királynak

Megizzasztott már az esküvő híre is.
Magyarhon − még mit nem! Sötétkék
Hágók, rózsaszín völgyek, a menyasszony
jó híre, takaros uszálya, a takarós, puha uszály,
ami elrejti vágyaim. Ám a bókokat
már a határon elnyomták a nyösztörcék, a dudák,
a fura dallamok,az ismeretlen szavak, a vad rózsák,
a tamtamok. Egy feketekezű asszony,
ki magyarul habog, két nyúlpár
kíséri hintóját, csak beszél-beszél,
sót hint a bűntudatra; tőle magyarul
tanulok és a pároztatás csínját-bínját.

Rohan a szóra a szó, követi
a madarat a vijjogás, dobot
a hang, léteket a mérték,
mindig most és mindig idejekorán.
Csak Hölgyem válasza késik,
egy kis epedő szó, zönge
és sóhajtás. Hát mondd meg
Hölgyemnek, jó Pedro király,
nem múlatom magam, szavakat
nem pazarlok, éjjel-nappal
a széles, kerek durcákra, icákra,
Erzsikre gondolok − ilyenek a helyi
lányok − és Hölgyem hófehér kezére,
mely megszabadít majd hazám földjén
a rossz álmoktól. Nem kapkodom el:
követi a madarat a vijjogás, dobot a hang,
lépteket a mérték; hát tudd meg , király,
nem sietek haza.

Illik-e itt jól érezni magam?
Ha jól érzem magam (netán),
mit szól hozzá a pápa, mit szól hozzá
Hölgyem a messzi Aragóniában?

Gyerekhalál, fulladás, kórság,
Földomlás, és prédára-imádóra leső
Nagyurak! Bár érteném a pusztán, melyik
dal gyereksirató vagy lakodalmi nóta,
de idegen a mérték, a dallam.
Élni idegenben egy szitakötő tanít,
meghalni egy nő és vad, pusztai szelek,
melyek titokzatos útját kísérik.

Mit kívánsz, jó úr? Mit akarsz,
mit tegyek? Kenjem be nemes füleidet
hízelgéssel? Udvaroljak a feleségednek?
Járuljak elé pirongva, és érdeklődjek,
rímeim megfelelők-e? Kérdezgesselek,
Magyarhonban ki a jobb trubadúr,
s melyiket kell szeretnem? Meséljek arról,
a katalánok mikor esznek teknősbékát retekkel?
És milyen csínjai vannak a katalán nőknek?
Kaphatók-e és vajon mennyire? Kicsi úr vagy te,
Imre király, költőid habogó mókusok,
kíváncsiságod méltatlan, s tudd meg:
országod barbár. Bezzeg a saját uram,
a derék Pedro király! Ő majd testvérként fogad,
kitüntet kegyével, és ha bekenem a füleit hízelgéssel,
megmondja, rímeim mért suták-buták, s ki bizonyult
a költők közt a leghűbbnek. Aztán én is mesélhetek:
az ordasokról, farkasokról, a legbarbárb bálnákról,
akik uszkálnak Magyarhon fekete vizein ,
hajnalban kimásznak a partra,
és szüzeket kergetnek.

Eljő az éjfél: a jó király magához hívat,
és mint férfi a férfit, megkérdi majd,
a magyar nők mennyire kaphatósak.

(Napút. 2005/I.)

Hó hull eleven tavaszra…

(Gaucelm Faidit akárhányadik urához)

Dér hull virágsziromra,
hölgyemet rágalom fojtogatja,
nappalt az éjszaka, engem egy ösvény,
mely tekereg köldökzsinórként
nyakam körül. Hétfőn azt teszem,
amit kedden kell, mondom, újramondom…

hát nem figyelsz jó Úr? Hölgyem
ártatlan – mint a hajnal – én pedig
büszke, szabad vagyok. Kinyitom
az imakönyved, elkárhozom
vagy üdvözülök, ahogy parancsolod.

Hölgyem egy hölgy. Rút rágalmat úr
nem ízlelget. Csak kagylót, madársalátát,
vérszínű szamócát, sült madarat,
mit hölgyem tesz orrod elé. Kösz, hogy
befogadtál (kössz!). Kóstolgatjuk
a szabadságot és a ragadós muskotályt,
a nedvet, mely földeden terem. Kapcsold fel
a hangulatvilágítást a télikertben!
Elő a reflektorokkal! Lásd,
hó hull eleven tavaszra…

(Új Forrás – 2005. 8. sz.)

Olvasás közben

(Merlin varázsló paraboláiból)

A Szerelem nem kétkedhet a Szerelemben,
Szerelem ellen a Szerelem védelmezhet,
a Szerelem – ha rápillant valakire – önmagát pillantja meg.

A Halál nem kétkedhet a Halálban,
Halál ellen a Halál védelmezhet,
a Halál – ha rápillant valakire – önmagát pillantja meg.

A lovag végigvonult az állítások során.
Óvatos volt: egyik kezében tőr, a másikban bábu:
a Fehér Királynő a sakktábláról.

(Új Forrás – 2005. 8. sz.)

Elhagyott hölgy Arnaut trubadúrnak

Sötét fellegek Ascalonban.
Mikor megfordul a szél,
összetöri szívedet, lovag,
a bűntudat, a mennydörgés,
a légzajlás.

Ivóvized sötét és keserű
lesz. Amerre jársz, szutykos
légörvény kísér: baj és jaj,
ami elijeszti majd a tapsifüles
gyereklánykákat.

Hát írj verseket, lovag! Cincogj
a szélnek! Mondják a bölcsek:
én hiába átkozódom, az évek,
a fáma erősebbek, mint a női
viharfellegek.

Ámde, kis lovag, akkorra mi marad
belőled? Megmondom: verssorok
rácsai közt vicsorgó költői én leszel.
Nem irigyellek, kedves: ennyi igazán
jár neked.