1912. április 5.

Csillagok nélküli világba jutottam. Derült időben, kis légköri nyomás mellett vártam a komáromi állomáson unokahúgomat, Podmaniczky Tittit, vőlegényét, az angol Bowlest (azt mondják, lord, de ha tényleg az, én megeszem a kalapom) és még két kollegát Bázelből. A nap hirtelen a felhők mögé vágott, kis szédülés fogott el. Láttam, Titti meztelenül száll le a vonatról, csak a napernyőjét tartja a feje fölé, és meztelen a nörsz, meztelen az angol Bowles, meztelenek a mögöttük lépkedő bázeli kollegák is. Csiszolgattam egy tréfás köszöntőt a nyelvem hegyén, de mire odaértem volna hozzájuk, csak az a gyatra vicc jutott eszembe, amit a komáromi állomásfőnök mesélt.

Valami baj van az idegrendszeremmel, gondoltam. És ami még nagyobb gond, valami baj van a látásommal. A meztelen Tittibe belekarolt a meztelen Bowles. Csak a csillagokat szereti, mondta róla a bemutatkozáskor Titti.
Megráztam magam és bemutatkoztam. Egyszerű ember vagyok, barátaim, én csak látni szeretek, mondtam. A két bázeli mosolygott, látszott, hogy tőlem, Konkoly Thegétől valami elmésségre számítottak. Gyorsan betuszkoltam őket az egyik első osztályú kocsiba, és intettem az állomásfőnöknek, hogy a vonatot Ógyalláig én vezetem. Az öreg Weiss meghajolt és alázatosan bólintott.
Ahogy a mozdony felé mentem, azon a tréfás köszöntőn törtem a fejem, ami kicsúszott a fejemből.
De ekkor megrökönyödve láttam, hogy a mozdony indulni készül.
Ez a himpellér nem ismeri a szokásokat, ordította Weiss, miközben a vasúti tiszt hadonászva megállíttatta a mozdonyt. A méltóságos úr vezeti a vonatot Ógyalláig!, kiabált a vezetőnek, aki a mozdony ablakán csak a bajszát méltóztatott kidugni. Én azt hittem, a bugris tán nem is akar kiszállni…
Két napja kaptuk, szabadkozott Weiss. Nem tud ez semmit, nem ismeri még a méltóságos úr szokásait. Ám most kiderült, hogy a fickónak miért nem akaródzott kiszállni: a két öccse elbújt a mozdonyvezető-fülkében. Fel akartál nekik vágni, toporzékolt Weiss, és a tenyerével a két kölyök felé csapott. Na, oda a biztos jövő, gondoltam, miközben néztem, ahogy a bajsza is lekonyul szegény bugrisnak.
Most már a bajsza se az igazi. De az én napom sem…
Tégy jót a néppel, te fizeted meg.

Holdtölte. Április 6.

Valami baj van a szememmel vagy az idegpályákkal, amelyek a szemből az agyba röpítik a képeket. Kristálytisztán csak a csillagokat és a csillagködök közt remegő áttetsző fátylakat látom.

Furcsa, hogy a professzor úr jobban lát lencsék nélkül; pedig micsoda műszerek vannak itt, milyen elsőrendű műszerek, mondták a bázeli kollegák. Magyaráztam, hogy a lencsék mögött minden leegyszerűsödik. Be jó dolog is lenne, mindenféle lencse nélkül látni!
A csillagjóslás, mondja Tittike, szemgolyó nélküli látás. Mert csak a múltat látod, nem a jövőt, ahonnan semmilyen fény nem verődik vissza. A bázeliek nevettek, az is a múlt, bárónő, ami egy távoli csillagról verődik vissza. Most tánc lesz vagy észlelés, kérdezte az egyik inas, aki bekopogott, és félénken szabadkozott, hogy csak a terítés miatt érdeklődik. Most tiszta az idő, észleljünk, mondta Titti.
A lencsék leegyszerűsítik a dolgokat, gondoltam. Próbáltam a vacsoránál átadni magam a bornak, a társaságnak, de már oly régóta láttam mindent, mindenkit. A szegény feleségemet, a szegény Tittit, a csillagokat, a vendéghölgyeket is. Akárhogy igyekeztem, most csak a konyhára tudtam gondolni.
Megyek észlelni, mondtam, és jó mélyen meghajoltam a vendégeim felé. Mielőtt Csermaneket, a lányt megkeresem, megnézem, hogy az égbolton rendben van-e minden. Keine Kinder, hallottam a hátam mögött ezüstvékonyan, de lehet, hogy nem az öreg vendég hölgyek, hanem csak a halott kisfiaim susogtak.
A csillagok rendben voltak, villogtak a helyükön titokzatosan, csak az a hang nem, az a hang nem volt rendben. Megvártam, míg a hold visszabújik, aztán elindultam, hogy a konyhában megtaláljam Csermaneket.
De mintha a házban ma nem lennének hátsó szobák, az a kicsinyke élet áttetszett Csermanek bőrén keresztül. A méltóságom végett gorombáskodtam Csermanekkel, a szeretőmmel.
Agg eb vagyok, mondtam, öreg kutya, nem azért nézegetlek, mintha elhinném, hogy a gyerek tőlem van. De hát alig tudtam megállni, hogy a gyerek szívverését Csermanek kötényén keresztül meg ne hallgassam.
Nem kellett hallgatóznom, hallottam. De azért rátettem a kezem Csermanek hasára. Vigyázz magadra, mondtam. Vigyázz magadra, akárkitől is van. Csermanek meg se szólalt.
Nem baj, hogy nem követel semmit, nem baj, hogy nem hadonászik.
Legalább nem lesz forradalmár a fiam.

Április 23.

Béke lesz, béke. Még néhány nap, és a hölgyek Fiuméba indulnak. Most elbúcsúzom a az apróságoktól, mondja majd a feleségem, és mint minden indulás előtt, meglátogatja a kriptában a halott gyerekeket is. A feleségem gyengélkedik, Tittike is gyengélkedik, ezért hát velük utazik Fiuméba a háziorvosunk, az öreg dr. Kövesdy is. Kora reggel majd kikísérem a feleségemet, Erzsikét búcsút venni a kriptához, megállok majd hátratett kézzel a sírbolt lépcsőfordulóján, és szégyellem majd magam, mert másra se tudok gondolni, csak az igazira, az élő fiamra. De még nem. Ma nem.

Április 27.

Hétfőn felbőszített az egyik akadémiai titkár, egy igazi felelős ökör levele. A mélyen lebecsült nagy magyar akadémia nem akar egy külföldi asszisztens foglalkoztatásához hozzájárulni! Foglalkoztatásához! Mintha a felelős ökörnek kellene a csillagdámban akárkit foglalkoztatni. Mert nem tartják kívánatosnak, írja, hogy a magyarországi tehetségek külföldön, idegen égbolt alatt kezdjenek észlelni. Kívánatosnak tartanák, írja, ha a pozsonyi líceumból gyerekcsoportok járnának a csillagdámban „körültekinteni”.
Emlékszem egy körültekintésre néhány éve. Itt fontoskodott a szlovák diákjai között az az örökös balek, az a Zalán tanár úr. Saját nemzetem csillagzatát keresem, mondta az én távcsövem előtt álló Jan Štefanik, és elkezdett valami tót indulót karattyolni.
Az a himpellér a komáromi állomáson, az legalább magyar volt. Talán tőlem kapott az apja földet, de most ő is, az öccsei is gyűlölnek. Tégy jót a néppel, és te fizeted meg. Talán a fickó majd jelentkezik egy felforgató pártnál, és egész életében írja a felforgató verseket.
A látcsövek torzítanak. Csak az asztrológus tudhatja, hogyan kell a jövendőt látni. Az idő olyan lassú, hogy az égbolton puszta káprázatnak látszik.
Meghalok, mire Csermanek fia megtanulja kimondani a nevét – a saját nevét, ami nem az én nevem lesz. Nem tudom, ki lesz belőle, lázasan szavaló költő, hadonászó forradalmár vagy egy szorgos asztalossegéd, aki éveken át a mester halálára spekulál.
Jan Štefanik most Párizsban felforgató és csillagász.
A franciák nagy jövőt jósolnak neki.

Május 11.

Ma az istentiszteleten megint meztelenül láttam az egész gyülekezetet: a lelkészt, az öreg parasztokat, a bázeli kollegákat, akik elkísértek. Talán azért akartam meztelenül látni, hogy meglássam a himpellért, aki a komáromi állomáson olyan szemtelenül viselkedett. De csak öregeket láttam – öreg, elhasznált testeket –, a fiatalok, úgy látszik, istentisztelet-időben is tanulmányozzák a felforgató verseket. Csak az egyik szobalányunk teste mosolygott rám, üdén, frissen, de nem bámulhattam, mert a nagytiszteletű úr igen szigorúan nézett.
Egyébként az a butaság jár a fejemben, bosszúálló csillagok léteznek-e?
Semmit sem látunk egyelőre.
Semmi hír Fiuméból, pedig én olthatatlan vágyakozással bámulom az eget. Most megelégedtem a szememmel, és figyeltem, ahogy az idők mélyén az a parányi kis pont reszketni kezd. Ahogy mint minden élő, ő is megvalósulni kíván: táncolni vagy észlelni. Szinte láttam, ahogy átvergődik a képzelet, a robbanások, a lét és nemlét különös ösvényein, amit még mi, csillagászok sem ismerünk.
De mégis, abban a percben ő még nem létezett, és én már nem léteztem. Elfogott ugyanaz az érzés, mint a nagy ünnepség alatt a Hősök terén: annyian voltunk, de egy pillanatra mindenki egyedül lett.
Ez az egész nem sokáig tart, gondoltam.
Becsöngettem az asszisztenseimet, és megkértem őket, táviratozzanak Fiumébe.

Május 26.

Még jó, hogy azt a ribancot nem hoztuk vissza magunkkal, mondta a feleségem. Az utolsó napokban annyira szemtelen lett! Hogy érted ezt, kérdeztem. Tudod, úgy dacosan elnémult, magyarázta: nem szólt egy szót sem, csak hallgatott, mintha hibáztatna minket.
Nem volt időm vitatkozni vele. Rohantam dr. Kövesdyhez, de az éppen a családjával falatozott.
Mi a keresztneve, kérdeztem.
Kövesdy gyorsan kiküldte a feleségét, aztán kiküldte a leányait.
Hát Jánosnak nevezték, méltóságos úr. A legegyszerűbben, csak Jánosnak. Nem sírt egy sort sem. Nyugodt, erős, lassú baba.
Elnevettem magam, hát akkor asztalos lesz, igazi asztalos, aki majd spekulál a mester halálára. Ám nem szóltam semmit. Egy spekuláló mesterlegény talán még egy szavaló forradalmárnál is félelmetesebb. Elszédültem. A májusi fény az arcomba csapott, ahogy visszatántorogtam a kastélyba.
Nem kérsz teát, Miklós bácsi, kérdezte Tittike. Bágyadtan hevert a kanapén, a cselédek puha takarókba csavarták. A feleségemet hallgatta, aki valami buta fiumei pletykát mesélt.
Kedveseim, zongorázok nektek valamit!
Turkáltam a régi kották között, és kezembe akadt a legelső szerzeményem, a tizenhét évesen komponált Tücsök csárdás – Madarassy Erzsi kisasszonynak.
Látod, Erzsi, még ez is itt van, mutattam a feleségemnek. Látod, minden megvan! De nem a csárdást kezdtem el, hanem megvártam, amíg a boldogság egy kis keringőben megmelegíti az ujjaimat.
Erzsikére néztem, a didergő Tittire, aztán a bázeli kollégákra, az idős hölgyvendégekre. Hamarosan vége lesz, mindennek vége lesz, gondoltam. Eszembe jutott a köszöntőm, az a jó kis vicc, amit elfelejtettem a komáromi állomáson.
Micsoda két hónap volt ez! És vakmerően belevágtam a Tücsök csárdásba.