Éppen örülni kezdett a jó időnek, amikor meghallotta az első esőcsepp koppanását a háztetőn. Néhány másodperc múlva már kicsiny jégdarabok is potyogtak, hangjuk olyan volt, mint egy megzavarodott óra sebes ketyegése: tikk-takk-tiktikk-tatatakk. Ez a szokásosnál is jobban lehangolta most, az anyja azzal magyarázta idegenkedését az égi küldeményektől, hogy nyári gyerek, napsütésben jött a világra. Az eső földszagot hozott, szimatolni kezdett utána, orrlukai kitágultak, mint egy lónak: a föld erős, mély zihálása megnyugtatta. Anyja kikiáltott érte, hálásan szedte befelé a lábait, szeretett volna bezárkózni a szobájába, feltenni valami vidám zenét, csak ezt a szüntelen kopogást ne hallja, de az anyja megfogta a karját, mikor meglátta, magához vonta szelíden, hogy véletlenül se essen el.

            Tűrte az ölelést, bár anyja illatáról megint az a nap jutott eszébe, amikor a kórházban levették a szeméről a kötéseket. Először azt hitte, éjszaka van, kérte, kapcsolják már fel a villanyt, két hete él kényszerű sötétségben, mit szórakoznak most vele. Halk nyöszörgés volt a válasz, aztán csöndes duruzsolás, az apja hangja, végül az orvos halk, nyugtatásnak szánt szavai. „Ideiglesen”- kongott a fülében, és hogy ne féljen, az izgalom árt a szemidegeknek is, a saját érdekében próbáljon megnyugodni. Hitt az orvosnak, apja is az volt, fogorvos, lelkiismeretes és nagylelkű, nem látott rossz példát sosem. Egy héttel később, a második kötéslevételnél már nehezebb volt a lelkére beszélni, de csak harmadszorra kelt ki magából.

            Üvöltött velük, még ebben az irreális pillanatban is érezte, mennyire idegen tőle az indulatnak ez a kifejezése, ha dühös volt, csendes gúny és irónia jellemezte  mindig. Tapogatózott az ágya körül, anyja jóhiszeműen nyújtotta oda törékeny kezét, amit úgy szorított meg, hogy az asszony felsikoltott, aztán az ágy rácsához kezdte verni döbbenetes erővel, az apja és az orvos ketten alig bírták megfékezni. Végül mégis lefogták, aztán szúnyogcsípést érzett a karján, kábulatot, még ki tudta mondani: „takarodjatok”, aztán elnyomta a nyugtató.

            Ébredésekor senki nem volt a szobában, az ügyeletes nővér is kiszaladhatott néhány percre. Felült az ágyban. Bár az orvos megtiltotta, meresztgetni kezdte a szemeit, emelgette a szemöldökét; hiába volt vak majdnem egy hónapja már, tudata még nem kapcsolta össze a nyitott szemek érzetét a sötétséggel. Persze semmi sem változott, csak a nedvesség lepte meg, ami a sikertelen erőfeszítést követően öntötte el az arcát, valahogy nem tudta elképzelni, hogyan folyhatnak könnyek nem látó szemekből. Ki akarta tapintani a zsebkendőjét az éjjeliszekrényen, de a következő percben megfagyott az összes tagja.

Hogy a fenébe fogok festeni?

Eddig a percig nyilván a pánik miatt nem gondolt rá, mit választott hivatásának, mi határozza meg csaknem az egész életét, mitől fosztotta meg az a vasrúddal hadonászó cigánykölyök véglegesen. Egy milimétert sem bírt mozdulni többé, ott ült mereven délután is, mikor a szülei bejöttek. Ha féltek a dühkitöréseitől, valósággal halálra rémítette őket ez az élőhalott, aki minden kérdésre igennel vagy nemmel felelt; üvöltő gyermekük ugyan idegennek tűnt, de legalább reménnyel kecsegtetett. Az élet volt.  

Három nappal később hazaengedték, az orvos még mindig nyugtatgatta, járjon csak be rendesen kontrollra, a röntgen szerint nincs komoly sérülés, igazán nem érti, ennek már rendbe kellett volna jönnie, csak türelem, türelem. Nem is felelt neki.

Otthon át akarták költöztetni a földszinti szobába, de durván elhárította, ő nem nyomorék, csak megvakult, nehogy már ne tudjon felmenni egy istenverte lépcsőn. Ha nem tőmondatokban beszélt, akkor folyton trágárkodott, anyja azt suttogta este az ágyban az apjának, fél, hogy valami értelmi zavara is lett a gyereknek, azelőtt sose beszélt így, utálta a ronda szavakat. A férfi felzokogott a sötétben, nem lát, nem érted, huszonöt éves, tele van haraggal, az a minimum, hogy káromkodik, örülj neki, addig legalább nem vágja fel az ereit.

A szobáját többször is összevissza zúzta, dühöngött, mert nem talált meg semmit, akárhányszor elhatározta, végigtapogatja a szobát, hogy ujjaiba szívja a tárgyak pontos helyét, a munka negyedénél elfogyott a türelme. Ezzel tudtán kívül jó szolgálatot tett magának: a düh egy bizonyos idő után könnyeket szült, a könnyek megkönnyebbülést. Mialatt a padlón ülve zokogott, a feldúlt szobát varázskezek visszarendezték eredeti állapotába. Mindenki reménykedni kezdett újra.

A fiú csak három hét múltán jött először, amikor már nem is várta. Belépett, ő éppen a széles ablakpárkányon ült, látó korában itt szeretett olvasni, a párkány tele volt párnákkal és könyvekkel most is, nem engedte elpakolni őket. Újság volt a kezében, simogatta gyengéden a selymes lapokat, tudta, hogy amit most tapint, az a címoldal, más papírból van, mint a többi. A fiú mellételepedett, megfogta a karját.

– Ez milyen színű?- kérdezte, cirógató ujjait a papír egy pontjára vezetve. Ő megrándult.

– Hülye vagy? Nem látok.

– Nem ezt kérdeztem. Milyen színű?

– Hol a faszban voltál eddig?

– Nyaraltunk, tegnap éjjel érkeztünk meg. Mondod végre?

– Menj a picsába- fordult el, de a fiú megragadta a vállát, megrázta, mint egy almafát, majdnem kitört a nyaka.

– Ennyi?- kiabálta a fülébe közvetlen közelről.- Befejezted? Milyen festő akartál te lenni? Miből akartál dolgozni? Azt hitted…- megbicsaklott a hangja. Felállt.- Hívj fel, ha meg tudod mondani, milyen színű.

Hallotta a lépteit, hallotta, amint nyílik, csukódik az ajtó, de nem tudott megszólalni, pedig kiáltani akart, ne hagyja itt, nem örült senkinek, mióta ilyen nyomorult, csak neki. Remegve kereste meg a földön a lehullott újságot, magához szorította a lapokat, vágták a tenyerét oldalt.

Mit vár tőle, mit akar? Teljesen bolond. Megvakult, punktum, az orvos hazudik, nem akarja megrémíteni a szüleit, félti a pénzét is, ez a két boldogtalan meg elhiszi, és itt sertepertélnek körülötte, ugyan mit ér az egész. Lassan beletörődik, megtanul élni újra. Mit vár ez a hülye, mit? Toporzékolnia kellene, lázadozni? Már túl van rajta, ha azt akarta látni, miért ilyenkor nyaral, sosincs itt, mikor szüksége lenne rá, közben azt állítja, barátok. Ez van, erre leáll kitalálósdit játszani. Mégis honnan kellett volna tudnia, milyen színű a szaros papír? A szín az szín, nem pedig…

„A kárhozottak legnagyobb büntetése az lesz, hogy látni fogják

magukban Isten országát, de nem lesznek képesek belépni oda.”

Johannes Tauler

A pokolnak ebben a bugyrában régóta van UPC. Júpíszí Plusz! Valamikor innen indult el hódító, multinacionális útján a vállalat és terjeszkedett pár emeletet felfelé. Az elnök-vezérigazgató-helyettes fölényes eleganciájával ma is innen inti féltő bánásmódra alkalmazottjait. A „Plusz!” szolgáltatást ma még csak itt lehet igénybe venni. Csak megadjuk a távirányítóval az „Intelligens Felületnek” a látni kívánt időt és helyszínt, aztán a képernyőn máris a folyamatjelző szórakoztat, legalul a változatlanul futó hírszalaggal, míg a felvétel (vagy közvetítés: idelent egyet jelent) elindul.

B. Szent Ferenc alakját figyelte a Rossellini filmjéből. Úgy meredt rá, ahogyan a nyomorékká lett valahai vívóbajnok nézi egykori sportsikereit felvételről. Egyszerre kitárult a fürdőszoba ajtaja és egy magas nő lépett ki a nappaliba, akit tömött dohányfüst kísért. A lábán csak fekete nejlonharisnya volt, felül egy bő, kötött pulóvert viselt. Míg átviharzott a helyiségen ügyet sem vetett B.-re, aki ekkor már az európai városok listájának legelejét pásztázta a „Plusz!”-on. A toszkán Arezzot választotta ki. Aztán átdöngetett az öklével az oldalfalon a szomszéd lakásba, ahonnan átszűrődött egy tévéműsor nevetőgépének hangja.

Idelent szüntelenül napfényt ígérő folytonos alkonyat* van. B. rengeteg napfelkeltét megnézett már a tévéből – a „Plusz!”-on. Zöld plüssfoteljében ült és bámulta a horizonton felbukkanó napkorongot. Nézte a felvételeken, hogyan használja a vörös, a sárga, a réz, a bíbor, az arany millió árnyalatát a Nap, hogyan önti ki egyik színt a másikra, mint egy örökké nyugtalan festő, akinek sosem fog elkészülni az egyetlen képe. Látta, hogyan pirkad viharban és szélcsendben, háborúban és békeidőben, minden kontinensen és földtörténeti korban. Látta az altosztrátuszt, a cirrokumuluszokat, a komor és szívélyes felhőket köszönni a felkelő Napnak. Nézte, hogyan nyelik a fényt erdőszéli rétek, az európai kulturtáj, a városok sikátorai, hogyan a tavak iszapja, a sarki jég és a kerti vetemény. Nézte, hogyan világosodik ki hajnalokon egy-egy város, hogyan élénkül fel reggelente kihűlt szöveteikben a keringés, hogyan lesznek belsejükben izgágává a fénytől ezek az amúgy tehetetlen organizmusok.

*

            A képernyő interaktív, rajta feliratok, különböző indexek segítenek eligazodni a nézőnek. 1342, Húsvét vasárnapjának hajnala van Arezzoban. A Piazza Grandén tömeg. Ide jönnek a városiak az otthoni virrasztásból. Klarisszák és köztiszteletben álló asszonyok virágokat helyeztek az éjszaka a földre, ide, a Santa Maria della Pieve elé. A gondos rendben elhelyezett friss orgonaágak, fehér, sárga és piros tulipánok és pipacsok a feltámadási körmenet vonulási rendjét segítik eligazítani. Így kerül a helyére püspök, gróf, paraszt, kereskedő, szerzetes és fogadós. Néhány család már a helyén áll. A legtöbben most érkeznek, és virágaikat keresik.

Öt órakor megkondult a nagyharang és a sürgés-forgás, susmusolás hamar abbamaradt. Megkezdődött a Feltámadás szívekben ujjongó hirdetése. Ahogy a körmenet elindult, úgy zúgott fel Szentviktori Ádám himnuszának kezdősora. „Mundi renovatio…”. Ilyenkor az a kevés pogány sem aludt el, aki a várost lakta. A menetet végig tekintetük szegélyezte. Otthonaik tárt ablakaiból kikönyökölve nézték a Krisztuséit. Voltak, akik mogorván figyeltek, mintegy eltűrve a hatalmas megmozdulást. Voltak, akik nehezen leplezték irigységüket vagy éppen vonzalmukat. Két zsidó öregasszony – egyik a másikat támogatva –, mintha a körmenet szépségétől sóhajtottak volna mélyeket.

A harangozó, a kövér Vittorio késve indult utánuk. Lihegve szedte lábát, amikor megbotlott a sötét, már néptelen főtér egyik szabálytalanul álló utcakövében. Hatalmas potrohára zuhant, arca a földnek feszült, szálakban lógó nyálába por keveredett, úgy rítt némán, fejét és mellkasát görcs rángatta, orra a hideg követ böködte. Ekkor feltérdelt és darócruhájából egy kulacs bort és egy kisebb félcipót húzott elő, felnézett az égre, és vigasztalanul bömbölt, úgy kortyolt egyre nagyobbakat a borból és tömte magába remegő, tömzsi kézével a megtört kenyeret.

              „Vita mortem superat…”: Vittorio, csak itt érte utol a menetet, és Arezzo híres tréfamestere a futástól kipirosodott arccal és könnyfátyolos szemmel osont a helyére. Ekkor egy lompos, girhes kutya éppen levizelte volna a Montini kereskedőcsalád háza előtt álló cserepes palántát, amikor egy novícius, a keresztet tartó Padre Lorenzo néma intésére, kiszaladt a menet szervezett rendjéből, és – kínos feltűnést irányítva az esetre – elkergette az ebet. Monica, aki – semmi kétség – a legszebb lány volt a menetben, meg sem próbálta elparancsolni kutyáját. Szipogva, indulatát suttogásba fojtva, csak ennyit mondott neki: „Olyan rossz vagy.” A lehető legjobb helyen tudta maga mögött, a menet legvégén, a kíváncsi tekintetektől védve, a szajhák kis csoportja után csaholva.

Mielőtt kiértek volna a városból, keleten megjelentek az első sugarak, melyek halványan csillogtak az asszonyok hajtűin és a kereszteken. Mintha ez a kis fény új máéltóságot nyújtott volna az elnyűtt menetnek. A himnusz dallamának már-már bomló egysége ismét bizonyos volt, sőt, az eddiginél is fenségesebbé, határozottabbá vált.

*

A konyhából sanzonzene és a húskloffolás ideges ritmusa hallatszott. “Az a harisnyás nő az.” – gondolta B. Kikapcsolta a tévét és elindult a süteményillat felé.

(Részlet a Lepkeháló c. regényből)

Fél négykor, egy-két jógagyakorlat után kilépett a csatakos hajnalba.

Átkozta a hiúságát. Úgy hozta a sors, hogy világos színű ruhában kell végigosonnia a sétányon. Micsoda botrány! A Fahrienhescburgenbung vezérigazgatója, amint a villasoron egy zárfésűvel a zsebében ólálkodik! De már nem volt mit tenni. Végiglopakodott az úton, és körbekerülte Horváth Péter villáját.

Az erdő felőli részen mintha a hajnali derengés is elbátortalanodott volna. Lena átküzdötte magát a bokrokon, megmászta a kerítést, aztán a vizes fűben, amit a harmat mintha elektromossággal töltött volna föl, átvágott a házat körbeölelő málna- és rózsabokrokon. Végre ott állt a tornácon! Levegőt vett, és egy nagy sóhajtás után feszegetni kezdte a hátsó ajtót. A filmekben minden mennyivel könnyebb! De a zár gyenge volt, a fésű megadóan rásimult, az ajtó egy-két perc múlva kitárult.

Talán a betörők is ezt a torokba szoruló izgalmat érzik, mikor besurrannak valaki életébe. És ugyanezt a megkönnyebbülést, mikor szembenéznek a vakon vigyorgó riasztóval! De itt az előszobában olyan erős volt valamilyen rumos-vaníliás aromájú cigaretta illata, hogy Lena majdnem visszarettent. Hogy megnyugodjon, kinyitotta az erdő felőli spalettákat, és óvatosan körbejárta a szobákat. De a félelem, mint a cigarettaszag, ott maradt a nyomában.

Végül is mi történne, ha meginna egy kávét a konyhában? Lebeszélte magát, aztán a lassan, lépésről lépésre oszladozó sötétben elkezdte feltérképezni a tárgyakat. Mint a megnyúzott nyulak, felaggatott teakeverékek lógtak a konyhapultról − lám-lám, ámbátor dohányzik, ad az egészségére ez a Péter! Derék dolog.

Majd a festőnövendékek szobácskájába nyitott be. Amíg a villa Herczegh Ferencé volt, és nem egy magányos rajzoló búvóhelye, ez az áporodott kis lyuk a cselédszoba lehetett. Most vigyorgó mackók a polcokon, meseposzter a falon, összegyűrt tinimagazin a szőnyegen. A hajdani cselédlány ágya helyén borvörös pléddel borított franciaágy. Lena elképzelte, ahogy tavasszal Horváth rázárja a tiniszagra az ajtót, és merő szentimentalizmusból nem rak rendet a vendégei után. Betette az ajtót, aztán tovább sétált, és az ebédlőben felfedezte a mutatós, de nem túl értékes tálalószekrényeket.

Mondd, Péter, ma  hány vendéget vársz?

Már régóta töprengett, hogy a pedofilok többsége miért gyűjt porcelánokat. Talán mert annyira finomak és áttetszőek, és mert minden porcelán néhány vétkes ujjra vár, dúdolta magában. Horváth igazi gyűjtő volt, jó ízlésű, ha nem is túl pénzes. Lena anyja régi útmutatása nyomán felismerte a majd’ százéves, melegsárga fényű, cseh porcelánokat. Ilyesmiket finom, de nem túlságosan gazdag úriemberek gyűjtenek, és már ezért is biztos volt benne, hogy nem Horváth, a „nemzetközi hírű festőművész” a hálózat feje. Úgy döntött, hogy a kutatás végére hagyja a porcelántálak mögött lapuló többi régiséget.

Hátha rábukkan valami értékesebbre.

Festményeknek egyelőre nyomát sem látta, ahogy könyveknek vagy rajzeszközöknek sem.  De a villa falainak így is volt valami édesen könnyű, túlfinomult sugárzása. Lena becsukta az ebédlő ajtaját, és belépett a babákkal, nippecskékkel díszített hálószobába. Mielőtt a holmikba beletúrt volna, próbálta megfogalmazni magának, kire vagy mire emlékezteti a ház. Semmiképp sem egy pedofil fenevad rejtekére, hanem egy idős, a tárgyait ide-oda rakosgató, szentimentális úrinő villájára, aki neveletlen lányunokáinak is fent tart egy szobácskát.

Hátra volt még a dolgozószoba a tóra nyíló hatalmas ablakokkal.

A fonyódi Hugh Hefner álomvilága, titkos birodalma csak ebben a szobában tárult fel. Itt nem volt cigarettaszag, és Lena biztos volt benne, hogy ide a ház gazdája csak bizonyos időközökben, szertartásos magányban lép be. Sűrű, nehéz, szinte tapintható volt a sötétség, de itt nem nyithatta ki a zsalukat.  

Ahogy téblábolt az ajtóban, majd elbotlott egy drága filmfelvevőgépben és egy berakásos íróasztalban. Hogy lásson valamit, kinyitotta a nappali ajtaját, de a sötétség így is ide-oda bujkált, ragacsos volt, álnokul megfoghatatlan. Lena felkattintotta a zseblámpáját, és csodálkozva látta, itt már képek is vannak a falon: Velazquez csinibaba-hercegnője és egy jó másolat az Avignoni kisasszonyokról.

Ez a szoba volt a lakás szíve. A zárfésűvel kikattintotta az íróasztal zárját, és hálát adott a sorsnak, hogy Horváth régimódi gyűjtő lévén a kincseit nem bízza elektronikus adathordozókra. Annyi mappája, akkora gyűjteménye volt, hogy a Thumberlina-honlap lelepleződése után nem is tudta volna az egészet egy fordulóval elszállítani. És melyik gyűjtő venné a lelkére, hogy megbolygassa hirtelen a kiszámított, évek óta tiszteletben tartott rendet? Mert a fotókat Horváth napló módjára rendezte el, mégpedig kihívó büszkeséggel: lássátok, ez az én igazi történetem. A dossziék az 1988-as évtől kezdődtek, szegényes kis válogatással, tinédzserújságból kitépett lapokkal, szégyenlős pillanatfelvételekkel.

A képek bármilyen szégyenlősek is voltak, szinte vibráltak az életörömtől. Horváth, meglehet, rossz mesekönyv-illusztrátor lehetett, viszont nagy szenvedéllyel, komoly odaadással fényképezett. Lena ezért is hökkent meg a „Tavaszév91”feliratos dossziéban talált amatőr felvételeken: matrózblúzos lányok verset mondanak az iskolai ünnepségeken, vagy ügyetlenül kifestve, tinisztárokat utánozva bájolognak rossz műtermi felvételeken. Talán azért olyan esetlenek ezek a képek, mert nem Horváth csinálta ezeket! Pedig a lányok mind milyen helyesek! Mosolygósak, széparcúak, jó testfelépítésűek. És Lena csak most vette észre, hogy hátul a képek ceruzával odafirkált kódokat rejtenek: Veszprém IV, Óbuda II, Nagyatád I, Miskolc III, Szentes V, és utána lánynevek: Kitti, Zsuzsa, Nikolett, Anna, Brigi.