(Fejezetek Vári Fábián László azonos című regényéből)

1.

Délután ötkor Lajos letette a harmonikát. A vodkától meg a hitvány házi bortól kábultan ültünk még egy darabig az asztal körül, s hallgattunk nagyokat, mert nem esett jól már a nóta sem. Ami fontos volt, azt elfújtuk elégszer. Egy hét múlva én írom majd a levelet Balog Máriának, aki Dankó Pista szerint a legszebb ugocsai lány. S ha egyszer ezt az a prímás állítja, akinek Nagymagyarország minden szögletében elismeréssel emlegették a vonóját valaha, akkor bizonyára így is van, de hogy engem hol vár a kaszárnya, azt talán csak a Jóisten és a nála illetékesebbek tudhatnák megmondani.

Ez egyszer Magdi is elnézte, jobban mondva elhallgatta, hogy a katonakesergőben idegen leány nevét emlegettem, mert a következő dalba, a világszép virágénekbe kezdve nem dalolta fülembe – egyedül csak nekem szánva – a két kedves nótámból tömörített egysorosát, amely paródia-létére is olyan szépen sírta, hogy Lovamat kötöttem Balog Máriához. Ez egyszer tehát kegyes volt a nótabeli lányhoz, elhagyta a képzelt riválisnak is mindenkor kijáró fricskát. Hagyta, hadd gyötörje bennem egymást a bor és a bánat, hisz volt már az én szívemen így is épp elég teher. Katonai behívóm alatt roskadozott az öreg kredenc polca, hamarosan meg kell jelennem Szolyván, a nagy sorozóbizottság előtt. Megyek Béni után, aki fél éve oda van. Most engem híjnak Fábián Gyulának! – utalt utóbbi levelében a hajdani tragikus sorsú betyárra. Mindketten ismertük és jól értettük ezt a nyelvet. Engem soroztak bé katonának, fényes kardot kötnek ódalamra, széles szíjat karcsúderekamra–dúdoltam magamban tovább a barátom által előhívott balladás sorokat. Okkal aggódó, kíváncsi természetű édesanyám megtalálta és elolvasta a levelet. Azt pedig rosszul, nagyon rosszul tette, mert csak szomorúbb lett tőle, s ki is fakadt belőle rögtön a keserűség:

– Azt hiszed, fiam, én nem tudom, ki volt Fábián Gyula? Az meghalt a katonaság alatt!

Nem kezdtem győzködni, hogy nem így, hanem amúgy kell azt érteni. Hallgattam inkább, mint akinek minden úgy jó, ahogyan az Isten megadta, s ha Fábián Gyula sorsát szabták ki a barátomra, hát legyen, ahogyan anyám hiszi, viselje. És különben sincs értelme a magyarázkodásnak, azzal csak tovább táplálnám a bánatát. Tudja ő jól, ha egyszer a leveleknek ily jeles szakértője, hogy Bénivel – Dnyeprodzerdzsinszk alatt szinte maga is rab lévén – most rabokat őriztetnek, így hát az érte való aggodalmának komoly oka van. De hagyjuk, most már valóban hagyjuk. Nem érkezett még el a kesergés ideje!

A fiúk felálltak. Bátyu és Királyháza felé szinte egyszerre indulnak a vonatok. Anyám elkezdte bontani az asztalt, s apám megtöltötte az útra kelők Szent János-poharát. Ennyi volt a legénybúcsú, akarom mondani, a regrutabúcsúztató.

Lassan magam is készülődni kezdtem, hogy elkísérjem a rahói buszhoz a kis bányászlányt, de amikor az alkohol maradék mámorával szemünkben ölelésre éhesen egymásra néztünk, akkor döbbentünk rá, hogy a szerelem ellen való szánalmas vétek lenne, ha most önszántunkból válnának külön útjaink. Hol van ez megírva, ki kívánhatja ezt tőlünk, amikor jut még egymásra egy kevéske időnk? És szomorú boldogsággal döntöttem el, hogy úgy teszek most, ahogyan a Biblia mondja: itt hagyom apámat, anyámat, s csak ketten vágunk neki a tekervényes máramarosi útnak, mert megeshet, hogy ez lesz az utolsó együtt töltött éjszakánk…

Anyámtól búcsúztam először. Keserves sírással kapaszkodott belém, könnyeit csókjaival maszatolta az arcomra. Apám görcsösen szorított magához. Ő nem sírt, de a testét valami önemésztő belső zokogás rázta, s az kis híján tanyát vert bennem is.

Apai nagyszüleim háza, születésem és gondtalan gyermekkorom földes, szoba-konyhás hajléka egy kerítésnyire volt csak tőlünk. Az öregek ott álltak már a düledező deszkapalánk túloldalán, nagyapám a görbebotra, nagyanyám egy kerítéságasra támaszkodva, s vártak sorukra, várták az elválástól nehézzé váló perceket. De mire odáig eljutottam, csak nagyapámat találtam egyedül. Derekát, térdét megroggyantották az utóbbi évek, le kellett hajolnom hozzá, hogy megcsókolhassam borostás, öreg arcát. El-elcsukló zokogás tört fel a kebeléből. Ez hát a végső búcsú – futott át bennem. Hallottam hangját, értettem szavait, de nekem úgy tűnt, hogy nem is ő beszél már, hanem egy felsőbbrendű akarat jövőbe néző üzenetét sírja:

– Drága fiam, sose látlak többet!

Majd’ négy éve, amikor egyetemre készülve nekivágtam a nagyvárosnak, még csak az idegen ajkú fehérnépek ölelésétől féltett. Huncutul villant a szeme, rándult a bajsza:

– Oszt valami hucuj cselédbe bele ne gabalyodj!

De ez most más. Sok víz lefolyt azóta a Tiszán, s eszi a rozsda rendesen a nagy vasfüggönyt! Vigasztalni próbáltam:

– Nagyapa, a lakodalmamban még táncolni kellesz!

Hiába. Könnyeit restellve elfordult, s csak intett:

– Menj a házba, nagyanyád nem győzött várni!