4.

Ebédhez készülődve néhányan csizmáinkat pucoltuk a kaszárnya bejárata előtt. A törzskar épülete felől Szemjonov közeledett, a majd’ kétméteresre nőtt, pelyhedző állú, szőke szaratovi fiú. Kezében néhány levelet tartott, s hogy jobban átlássa a címzéseket, mintha csak kártyalapokat rendezgetne az ujjai között, legyező alakban szétnyitotta őket. Mindig ő az első, aki az üteg küldeményeit átveszi, alig várja, hogy lecsaphasson a postánál szolgálatban lévő legényre. Ezen nincs mit csodálkozni, mivel a hosszú étkezdei asztalnál is az övé az első merőkanál káposztaleves. Még azt is elérte, ugyanis a személyi állomány ellátásával foglalkozó szabályzatban van rá paragrafus, hogy az átlagosnál nagyobb növésű katonák reggeli vaj- és cukoradagját megduplázzák. Az oroszok Fityil-nek (magyarul kanóc, lámpabél) nevezik a szokatlanul nagyra nőtt legényt, de nálunk a Felső-Tisza mentén inkább csak Cirunak vagy Lécnek mondják.

– Ej, Fráncúz! Leveled van! – közeledett elsőként felém.

Megszoktam már, s a többiek is, hogy így szólít. Én már csak Francia vagyok neki, mert latin betűs leveleimet nem tudja elolvasni. S ha el tudná, ezt nem valamiféle utócenzúrázás végett tenné, hanem azért, mert a katonák furcsa, beteges kéjjel olvasgatják egymás szerelmes postáját.

Hét-nyolc hónapi szolgálat után ezt is meg lehet érteni. Sokszor már a jól felismerhető női kézírás is izgató tud lenni, mert a nő van mögötte, aki számukra ugyan teljesen idegen, de hát nagy szegénységi bizonyítvány lenne, ha pont a seregben nem működne a képzelőerő! A katona hajlik rá, hogy minden ismeretlen lányban tündért sejtsen, akinek bizonyára hosszú és selymes a haja, gömbölydedek a keblei, s ha kissé felhúzott térdekkel leül, messze belátni a combjai közötti mennyországba, míg csak a szoknya alatt teljesen el nem hal a fény. Mit is írhatnak levelükben az ilyen tünemények? Minden szerelem egy külön regény, s talán épp ezért mások számára is tanulságos lehet. Meg aztán ide a féltékenység ördöge sem ér el, legalábbis egymástól nem kell félteni a szerelem tárgyát. S milyen jó, hogy messze van, s remélhetőleg biztonságban! Eleinte még arcpirulva, de csillogó tekintettel cserélgetik a bajtársak egymás közt a leveleket, önként nyitják először csak résnyire, majd tárják egyre szélesebbre magánéletük ablakait. Lehet, később megszokom majd, de egyelőre idegen előttem ez a magatartás. Nekem úgy tűnik, mintha a kedvesüket cserélgetnék, holott csak amolyan álcázott kérkedés az, amit művelnek. Ösztönösen is érzik, hogy a szerelmi sikerekkel nem illő dicsekedni: áruló, aki kiadja, illetékteleneknek kiszolgáltatja kettejük titkát! Ellenben, ha a levélből kiderül valami, az mindjárt más.

 Az én leveleim egyelőre konokul őrzik titkukat, de zubbonyom szívfelőli zsebében ott egy fénykép, amelyet sem elrejteni, sem megsemmisíteni nem lehet. Rejtekhelyéről gyakran előkerül, mert nagyon jó ránézni arra a hiányos öltözékű szép alakra, s ilyenkor rendszerint már más csodálói is köröttem állnak. Ehhez nem kell külön nyelvismeret.

 Az én személyem, származásom azonban továbbra is német vagy francia marad, tehát számukra rejtély. Hogy magyar létemre a Szovjetunióban élek, nagyorosz katonatársaim kezdetben hitték is, nem is, majd később megbarátkoztak vele, ám Fityilnek, aki többször is nekirugaszkodott a kérdés tisztázásának, hiábavaló volt minden magyarázat. Az igazságot képtelen volt felfogni, elhinni pedig nem tudta, ezért bizalmatlan maradt velem szemben még sokáig. Mit mondjak? Talán megvolt rá az oka. Egy jó ideje, amióta hazulról kapott, agyonhordott gyapjú zoknija szőrén-szálán eltűnt, ferdén nézett rám. Nem volt teljesen biztos benne, hogy közöm van hozzá, a gyanúja azonban alapos volt és jogos.

A csapathoz érkezésem után három héttel hónapos ügyeletünket töltöttük az erdei bázison. A kaszárnyának berendezett épület kicsi volt és zsúfolt, s ezt különösen éjjel érzékeltük, amikor az amúgy is sűrű levegőt lefekvés tájékán valami rettenetes bűz tette még nehezebbé. Már napok óta csavarta az orrunkat, s mindenki tudta, hogy az a Szemjonov másfél hónapos zoknijától ered. Megkísérelték többen, hogy figyelmeztessék az éppen esedékes lábmosásokra, de ha meg is fogadta hetente egyszer, nem sokat ért az egész, mert a zoknit, a bűz forrását nem volt hajlandó felcserélni a sokkalta egészségesebb kapcával. Ajtónállóként posztoltam azon az éjszakán. Ködös, csípős november végi tél volt, s a hálóhelyiségben már duruzsolt a kis vaskályha. Épp a tüzet készültem megigazítani a kályha elé guggolva, amikor Fityil ágya felől közvetlen közelről vágott orrba a dögszag. Undorral fordultam oda, s tőlem alig fél méterre a széknek támasztva ott állt, mint a láb alakját őrző, levágott gipszpólya, a két eleven kéreggé vált zokni. No lám, eddig azt hittem, magam állok itt őrségben, s tessék: társam is került! Pár másodpercig tétován néztem, majd, mintha az ördög incekelt volna, felegyenesedtem, s lábujjhegyre állva, mint a menyét, hogy az emeletes ágyakon fekvőket is lássam, körülnéztem. Alszik-e mindenki, nincs-e tanúja a készülő merényletnek? Majd két ujjal undorodva megfogtam előbb egyiknek, aztán a másiknak a szárát, és egymás után betuszkoltam őket a nyitott kályhaajtón. Biztonságból két darab fával és néhány brikettel lenyomattam, aztán sürgősen elhagytam a helyszínt. Hajnal felé, valamivel az ébresztés előtt, biztos, ami biztos, megnéztem a tüzet. S talán hihetetlen, de a hamvadó parázsba, a hűlő hamuba rogyva, de alakját megtartva még mindig izzott az a híres pár gyapjú zokni. A sok beleevődött piszok és izzadtság kötőanyagként fogta össze a szövetet, önszántából képtelen volt széthullani. Felvettem a piszkavasat, s hogy pont kerüljön a történet végére, gyilkos ösztönnel estem a földi maradványoknak, apránként törtem át a rostélyon, hogy el ne áruljanak.