– Nincs is jobb a Jóistennél! – kezdené a hálálkodást, de ezt már nem áll módomban meghallgatni, mert a sisak fülhallgatójából a parancsnok hangja riaszt:

– Ej, mechánik, mechánik! Fábiján!

Mintha delíriumból eszmélnék, megrázom magam, s válaszolok:

– Igen, igen, itt vagyok!

– Mi van, kurva, elaludtál? Kapcsold ki a generátort, állítsd le a hajtóművet. Most már előmászhatsz.

Megszoktam már eléggé az efféle durva hangnemet, s mert tudom, hogy nem szolgáltam rá e kitüntető jelzőre, csak mosolygok az egészen. Elfordítom fejem fölött a páncéltetőt, kikászálódok a szűk kabinból, s az ülés háttámlája mögül kiemelem az elmaradhatatlan gázmaszkot és a beszorult hátizsákot. Csajka, kanál, bögre, törölköző, borotvakészlet, szappantartó, fogkefe, fogkrém és a Nagyvilág című folyóirat egy régebbi, már ronggyá olvasott száma lapul benne, melyet nincs szívem eldobni. Ki tudja, mikor látok újra nyomtatott magyar betűt? Viszem hát magammal mindenfelé, mint Matej Bor benne olvasható versének hőse az emberiség összes lehetséges gondját, bánatát a kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan atomkorban.

 A gép mellett áll már a parancsnok és az operátor, aki zsebéből előveszi a fedélzeti nyílások kulcsát, s azzal a zár fogazott belső nyelvét ütközésig elfordítja. Nekem is le kell zárnom a vezetői fülkét, s most jut eszembe, hogy én nem kaptam kulcsot. De Mölnyikov, a lányarcú, szőke szuzdali legény már nyújtja a magáét.

Krecsetov már fölöttünk, a fedezék betonperemén áll, s az eget bámulja. A szél feltámadt időközben, s szakadozott felhőket hajt az Atlanti-partok felől, de a magasban tiszta a levegő, s a hold még ereje teljében ragyogva, útra kél maga is. A ritkább felhőrétegek könnyű fátyolként úsznak előtte tova, de egyre inkább alacsonyan rohanó, sötéten gomolygó csordába gabalyodik, s mintha valóban bujkálni lenne kedve, el-eltűnik az emberek szeme elől az ég öreg vándora.

– Lehet, hogy esni fog – mondja a tiszt –, de le van baszva. Gyertek, állítsuk fel az álcahálókat.

A kilövő állást fordított U alakban három méter magas, földből emelt mellvéd övezi, s ennek belső tövében, a fedezék négy sarkán egy-egy négyméteres, enyhén meghajlított vascső hever a domb karjaiba döntve. Talpuk csuklósan csatlakozik a betonba öntött sarkokhoz, s ezeket kell kettesével felállítani úgy, hogy a hozzájuk rögzített zöld szalagokkal és anyagdarabkákkal teletűzdelt háló a rakéták fölött zöldülő lombként terüljön szét. Hát igen. A környező erdők még kopárak, de a halmok ölelésében – az ellenséges felderítő gépek remélhetőleg ezt látják – már zölden burjánzik a természet!

 A közelben pöfögni kezd egy dízelüzemű áramfejlesztő, itt-ott fények gyúlnak. Pankov őrnagy sorakozóra szólítja népét a kis legénységi kaszárnya előtti térre. Az alacsony, meszelt falú épületet és a hozzá tartozó négyzet alakú teret szintén mellvédek oltalmazzák, ha mástól nem, hát a csípős észak-nyugati szelektől. A bejárat előtt gyenge égő pislákol, annak fénye alá gyülekezünk. A három üteg teljes létszámban jelen van már, de a rádiósokra, akik felelősségteljes beosztásuknál fogva kiváltságos helyzetben vannak, nem vonatkozik a sorakozó. Különben is, ez a mostani alkalom csak egy gyakorlati jellegű eligazítás. Pankov közelebb lép az emberekhez, szólni készül:

– Tisztek, altisztek és katonák! Későre jár, ezért rövid leszek. Azt hiszem, mindenki tisztában van azzal, hogy az elkövetkező harminc nap mekkora felelősséget terhel a vállunkra. Ha valaki nem lenne bizonyos benne, most tudtára adom mindenkinek, mert én meg vagyok győződve róla, hogy mi együtt egy jó csapat vagyunk, s hiszem, hogy megérdemeljük és meg is szolgáljuk felettes parancsnokaink bizalmát. Mindemellett az ügyelet idejére fokozott figyelmet és fegyelmet kérek mindenkitől. De ne csak saját feladatainkra koncentráljunk, a közös ügy érdekében egymásra is figyeljünk. A ránk váró harci feladat természeténél fogva elsősorban rádiósainkat, a radarállomások személyzetét, a rakétaindítók parancsnokait és operátorait állítja kemény próba elé, ennél fogva ők mentesülnek mindenfajta más jellegű szolgálat alól. Az őrség, a kaszárnyaügyelet ellátása, a fűtés, az élelmezés és a rendfenntartás megszervezése így azokra hárul, akik a haditechnika kezelésében és kiszolgálásában kevésbé vannak megterhelve: a kerekes és a lánctalpas gépek vezetőire, valamint a gazdasági szakasz embereire. A ma éjszakai kaszárnyaügyeletet, az ügyeletes tisztet és az őrséget az első üteg biztosítja, a végrehajtásért az ütegparancsnok felel.

– Értettem, őrnagy elvtárs! – szólal meg parancsnokunk.

Kedeaz órájára néz, s megállapítja a pontos időt.

– 22 óra 55 perc van, feltételezem, hogy a parancsnok elvtársak órái is ennyit mutatnak. Most pedig a kaszárnyába! Mindenki helyezkedjen el, pihenjen le. Fél óra elteltével semmilyen fölösleges mozgást nem akarok látni, de a készültségi fokozat emelkedése esetén mindenkit talpon legyen, senkit ne kelljen külön nógatni. Ez különösképpen vonatkozik a harci gépek személyzetére, mert ők három percen belül kötelesek elfoglalni helyüket. Oszolj!