Az a két kis lépcsőfok mintha nem is lenne, oly könnyeden szöktem át fölöttük az udvarról egyenesen a gangra. A konyhaajtó félig tárva volt, ám a szokatlanul magas, már-már gerenda-átmérőjű küszöb ellenségként fogadott, s mint gyermekségem első öt éve alatt annyiszor, most is megpróbált utamba állni. Nem lehet azt elfeledni – bármily régen volt –, milyen keservesen vergődtem át rajta, amikor ki akartam vinni magam után az ormótlanul nagy éjjeli edényt. Megbotlottam, s persze, hogy elejtettem átkozott terhemet, majd egyensúlyomat vesztve utánaestem magam is. A súlyos kerámia bili széttört, tartalma a képembe löttyent. No, ezt még kibírhattam volna valahogy, de betont érve beletenyereltem egy éles cserépbe, s az felsértette kezemet. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy kárt okoztam, ezért sírni sem volt merszem, vérem fakadtán mégis elborzadtam, és elgörbült szájjal brühögni kezdtem. A zajra szegény jó nagyanyám felugrott a varrógép mellől, s mire odaért, már a fejét fogta:

– Jaj, Istenem, Lacika, mit csináltál?

Vérző tenyerem láttán azonnal karon ragadott, a konyhába vitt, ott a sebet egy bádog vízzel leöblítette, majd egy szabásra váró párnahéj gyolcsából keskeny kötözőpólyát hasított, s azzal gondosan bekötözte:

– Egyet se búsulj, begyógyul, amire megházasodsz! – simogatta meg vigasztalásképp a fejemet.

De sokszor derült fel az arca, amikor a kuncsaftok szórakoztatására ezt a valóságos családi legendává nőtt történetet alkalmanként mesélni kezdte! Mert negyedórával a nevezetes baleset után, amikor kezemről a meglazult kötés leesett, s mivel a vérzés is elállt, boldogan rohantam hozzá:

– Nagymama, megházasodtam! Már nem fáj!

– Nagymama! – szólítottam volna, amint a konyhába léptem, de ő nem válaszolt. Ott ült pedig a félhomályban, arccal a varrógép lapjára borulva. Így pihent máskor is, ha elgyötörték a napi gondok, mert a kis földes konyha egyetlen szabad fekhelye, az agyonhasznált rozoga dívány a nagyapámé volt. Az asztalt megkerülve néhányat léptem felé, s a vállát megérintve hozzá hajoltam. Arra készültem, azt vártam, hogy felnéz rám, esetleg fel is áll, s lelkemre kötve, hogy nagyon vigyázzak magamra, szomorúan ő is útnak ereszt. De hiába. Mint iszonyú terhet, úgy emelte s fordította felém kendőtlen ősz fejét.

– Lacika, nagyon… elfáradtam. – Ezt is sóhajtotta inkább, mint mondta, s a fejével elkezdett mozdulatnak vége szakadt.

Az ablakon át visszanéző alkonyi nap még megengedte, hogy arcába nézzek, de mindig tiszta, világoskék tekintetét hiába kerestem, az már nem volt sehol. Két bíborban parázsló, alvadni készülő vérgolyó ült a szemgödreiben, s én hátrahőköltem, mert onnan a halál nézett vissza rám. A falon az orosz nyelvű falinaptár aznapi, még le nem szakított lapja 1972. május 16-át mutatott…

Borzongás futott át rajtam, azt éreztem, hogy erősen néz valaki. Felindultam ezen, s valami szokatlan, istentelen eredetű harag költözött belém. Ki mer most e hirtelen jött gyászomban zavarni? Jobb öklömet dühödten a magasba emeltem, de mire sújtani kellett volna, elszállt karomból az erő, s a befejezetlen ütés nekem kezdett el fájni. Ernyedő öklömből vállamig villámlott a sajgás, amikor kezem mégis aláhullva a vaságy szögletes peremébe csapódott. A valós fájdalom felébresztett.

Valahol az Elba völgyében, Magdeburgtól vagy ötven kilométernyire, egy Gardelegen nevű takaros falucska közelében állt egy fehér falú, szilikát-téglából emelt kaszárnya. Itt tett földre az álom, itt nyitottam ki a szemem. Az ablakok felől látszott, hogy az ég alatt szakadozik már a sötétség, hamarosan virradni fog. A faliórát kerestem a folyosóról beszüremlő bizonytalan erejű fényben, de azt mintha eltüntette volna az éjjel valaki, s a helyén egy hatalmas szem ült a falon. Mi ez? Ki küldte utánam, miért figyeltetnek még itt is? Nem tudom, mire véljem, mivel magyarázzam, de abban biztos vagyok, hogy nem az Isten világot vigyázó szeme néz. Akkor csak a Sátáné lehet, csakis az övé, s tán kíváncsiságának az okát is sejtem. Mert hogy kerül egy magyar anya fia a szovjet hadseregbe, s ha már egyszer homlokára vette a vörös csillagot, miért pont német földön kell védenie a szovjet hazát? Van erre elfogadható magyarázat? Joggal bámul hát az a szem, s tolakodhat akár az álmaimba is. Mert ő ébresztett fel. Vagy talán… még most is álmodom?

Nem. Az álombeli otthoni táj helyett jöjjön inkább az idegen környezet már-már megszokott valósága, s hadd vegye birtokába teljesen a tudatot. Tisztul a fejem, s arra gondolok, bárhogy is van, mégiscsak biztonságban vagyok ebben a tágas ember-istállóban, ahol a hortyogó, szuszogó társak felől az emberi testek melege és nyugalom árad, s e pár órára ugyancsak lepihent, letette a szolgálatot a velünk élő folytonos fegyelem. Csak a kaszárnya kínos rendje mutatja, hogy itt él, velünk van. Az ágysorok előtt zsinórba állított nehéz tölgyfaszékek sorakoznak, frissen bokszolt marhabőrcsizmák igazodnak hozzájuk. A rájuk terített vászonkapcák már nem párolognak, de sokáig őrzik még az izzadt lábujjak sárgából sötétbarnába hajló lenyomatait. A székek tetején gondosan összehajtogatott, méregzöld felsőruházat lapul, a gallérok belső oldalán frissen fércelt, fehér gyolcsbetétek világítanak, hivalkodnak szinte az állandó tisztaság látszatát keltve.

Ebben a környezetben, erre a látványra ébredek lassan már négy hónapja. Nincsen hát semmi baj, nyugtattam magam, de tekintetem újból a falra, ott meg ismét a szem bűvöletébe tévedt, és sugarainak fogságából már nem tudott megszabadulni. Végig kellett néznem még egyszer az imént látott álomképek nyomasztó filmtekercsét, pedig emlékezetem az első alkalommal rögzítette a maga kópiáját, s most már bizonyos vagyok benne: örökre. És egyáltalán nem volt nehéz. Annak idején pontosan úgy történt minden, ahogy most álmomban újraéltem, de az utolsó, igen, az utolsó képsor mégsem a valóságot mutatja. Egy hete írt apám, szokása szerint most is óvatosan, szűkszavúan. Azt írja, ők valamennyien megvannak, és jó egészségnek örvendenek, amit nekem is szívből kívánnak. Az álom ellenben azt az üzenetet hozta, hogy nagymama meghalt…