– No, még ennyit! – hallom újból Krecsetov hangját.

Válasz nélkül hajtom végre az utasítást, de ez alkalommal soknak találja, s egy nagyon kevés visszaigazítást kér. Ő ül a műszerek előtt, ő tudja, mit akar. Most a jobb kormányrudat markolom meg, s igazítok rajta egy nagyon picit.

– Ez elég lesz! A giroszkópot kapcsold ki, és indítsd be a teljesítményfejlesztő generátort!

A műszert kikapcsolom, s mert nem reagálok azonnal, utasításait most egy újabb, sürgető kérdéssel nyomatékosítja:

– Megértetted?

– Igen, megértettem! – felelem kissé ingerülten, mert kezdem unni a sok utasítást, de jobb kezem már gépiesen engedelmeskedik, és elindul az áramfejlesztő indítógombja felé. Máris felbúg a motorházban felfüggesztett nagydarab dinamó rotorja – kell az energia a rakéták emeléséhez és forgatásához, mert most a hidraulikával működő indítóállvány ellenőrzése következik. A sisak fülhallgatójában továbbra is Krecsetov hangja recseg:

– Most egy ideig maradj a helyeden, a fedélzeti nyílás ajtaját ki ne nyisd!

– Értettem – mondom unottan. Hisz próbálnám meg egy óvatlan pillanatban kidugni a fejemet! A fölötte elforgó állványzat úgy csapná le, mint daráló kése a rostélyon átpréselt húsdarabot. Emlegették eleget annak a ma már nevesincs vezetőnek az esetét, akit gyakorlat közben talán épp a testi szűkség hajtott volna ki a fülkéjéből. De csak félig érkezett kibújni a szerencsétlen. Teste alsó része visszahullott az ülésre, törzsét meg a lánctalpak elé sodorta az ördögi szerkezet.

Belegondolni is rettenet, valóságos istenkísértés, mégis a szerencsétlenül járt fiú helyébe képzelem magam. Be sem kell hunynom a szememet, úgy is látom patakzó véremet, a hideg páncéltestre hűlő beleimet, de nyitva felejtett, üvegesedő szemem az utolsó szalmaszál után kutatva a látóhatárra tapad. És ott, a horizont megbolydított porából mintha anyám alakja domborodnék elő. Nem képzelgés, ő az! Eleven alakot öltött, s már rohan felém. Még nincs különösebben kétségbeesve, se ideje, se alkalma nem adódott hozzá, testem darabjai elé érve mégis a meszelt fal színét veszi fel arca, és hideg veríték gyöngyözi homlokát. De ki törődik most azzal? Mindenre elszántan egymáshoz vonszolja tagjaimat, s mintha csak egy megmosott húsdaráló összerakásába fogna, elkezdi illesztgetni a medence és a gerinc egymáshoz kívánkozó csontjait. Addig rakosgatja őket, míg a szilánkok is helyükre kerülnek, s a csont ekkor egybeáll. Maga is meglepődik saját tudományán, nem érti, mikor, kitől kapta, hogyan szerezte a gyógyítás hatalmát, s két keze beledermed az utolsó mozdulatba. Résnyire nyílt szemmel figyelem, mint emeli a fejét, s mint dönti el konokul, hogy folytatja, és befejezi az élesztésemet. Megdöbbenésemre kötőtűket vesz elő valahonnan, azokra szedi fel, s hozza össze a roncsolt artériákat, a fontosabb ereket, majd összehurkolja az idegszálakat, inakat, s mélyről jövő sóhajok között szerető tenyérrel igazítja el a hasüreg belsőségeit. Már elsimultak arcán a nagy gondok ráncai, helyükön a megnyugvás mosolya dereng. Úgy simogatja helyükre a szakadt szöveteket, mint ahogy a szobrász öltözteti készülő művét, tapasztja a fémvázra az agyagot. Kötője pántjában mindig ott a tű, zsebében mindig van egy karika negyvenes cérna. S már fűzné, de a nyállal megsodort cérnavéggel csak a levegőt döfködi. Belátja rögtön, merő pusztaság, időpazarlás minden további kísérlet, s mint gyerekkoromban annyiszor, most is kérőleg nyújtja felém kezét:

– Fiam, én már félig vak vagyok, de neked még jó a szemed!

– Hogyne, máris fűzöm! – nyúlok érte, s ahogy fekszem a homokos talajon, a tű fokát úgy fordítom a fény felé, hogy jól átláthassak rajta. Ám a két végén kissé csúcsosított, ovális alakú nyílás bennem így, félholtan is valami kellemes, rég nem látott s érintett dolgot idéz fel, ami sokkal melegebb, lágyabb és szívdobogtatóbb a tű acélfokánál. Anyám, ha épp nem áll szándékában kíváncsiskodni, akkor is elfogja gondolataimat, nem is hagyja hát szó nélkül ez alkalommal sem:

– Te piszok lator, hát most is a huncutságon jár az eszed?

Elbújnék a féltő szemrehányás elől, menekülök a boldog képzeletbe, s egy jóleső sóhajjal csak azért is áthúzom a kitapintott nyíláson azt a cérnavéget. De az ő ujját ekkor már sárgaréz gyűszű abroncsa biztosítja, és nyúl a varráshoz előkészített eszközért.

– Köszönöm, fiam, nem tudom, mi lenne velem nélküled – hallom a jól ismert mondókát, s a köldököm tájékán, mintha csak egy kiszabott felsőrész darabjainak fércelésébe fogna, a bőr alá helyezi a tűt. Megnyugtat, különösen jó jelnek tartom, hogy érzem a szúrást, s mikor a cérnát kíméletesen végigbabusgatja benne, csiklandó viszketés szalad át a hasamon. Máris gyógyulna? – keresem szülőm tekintetét, de lehetetlen megtalálnom, mert hogy túl vagyunk a nehezén, két szeme merő könnyben áll, s az pereg, patakzik egyenest oda, amerre az öltések szaporodnak. Mossa az alvadó vért, teszi a hihetetlen csodát, forrasztja a sebet.