Reggel hatkor ébresztettem a fiúkat, s kiálltam a házikó elé, hogy elszívjak egy cigarettát. Nem a nikotinéhségem lett elviselhetetlen, csak nem akartam jelen lenni, ha kitör a veszedelem.  Nem kellett rá sokáig várni, egykettőre felbolydult a kis alkalmi kaszárnya, s a hangoskodásra, mi mást tehettem volna, be kellett mennem. Szemjonov már az ágyak matracait, az elrejtendő holmik rejtekét emelgette. Hátha valamelyik zöldfülű lopta el? Amint meglátott, abbahagyta a razziát, s azonnal nekem rontott a kérdéssel:

– Fráncúz, hova tetted a zoknimat?

– Miféle zoknit? – adtam az ártatlant.

Erre még ingerültebb lett, s dühösen magyarázta, hogy azt, amelyik az ágya előtt állt.

– Én két lábon szoktam járni, nem guggolva, hogy holmi zoknikkal találkozzam – feleltem fölényesen, s mint aki megsértődött a képtelen vádtól, megfordulva a kijárat felé indultam volna. Csakhogy hosszú karjával utánam nyúlt, s a vállamnál fogva visszafordított, hogy egyenesen szemembe mondhassa:

– Te vagy az ügyeletes, neked tudnod kellene, hova lett! Járt itt valaki az éjszaka?

– Nem járt itt senki, s ha a zoknid valóban itt volt, akkor most is csak itt lehet valahol. Esetleg felhúzta már valaki. – válaszoltam neki színlelt sértődéssel, de a visszafojtott nevetés szinte szétvetett.

Hüledezve nézett a szemembe, hitte is, nem is, amit hallott, ezért képtelen volt elszakadni tőlem. Aztán elengedett mégis. Előbb csak a szeme fogságából szabadultam, de hibátlan ösztönnel rólam azonnal a kályhára csapott le a tekintete. Időzött ott egy röpke gondolatnyit, majd onnan visszaszállt reám. – Ez gondolatolvasó! – futott át az agyamon, de az arcom, legalábbis azt reméltem, változatlanul kifejezéstelen maradt. Ekkor kissé tétovázva, mintha meggyőződött volna az ártatlanságom felől, a kezét is levette vállamról, majd a következő mozdulattal a tűzhelyhez lépett, s a piszkavassal mélyen belekotort a parázsba. Az volt az érzésem, ha módjában állna, vegyelemzésre küldene egy marék hamut, de mivel semmilyen árulkodó nyomot nem talált, leült a székre, és homlokát nagy lapáttenyerébe temetve gondolkodóba esett. Sajnálni kezdtem, s magamban megfogadtam, hogy ha most megúszom, soha többé nem teszek ilyet.

   Valószínűnek tartom, hogy hozzám hasonlóan most ő is ezen, a számára máig rejtélyes történeten futtatta végig a gondolatait, amikor a levéllel felém tartott, mert a borítékot, amelyet nem érzett elég vastagnak, kétrét hajtotta, s kaján vigyorral megkérdezte:

– Ej, Fráncúz, milyen nap is van ma? – majd választ sem várva, nagy megelégedéssel állapította meg, hogy péntek van, a hét ötödik napja. S már lendült a karja, hogy a csapatnál elterjedt szokás szerint a két rétbe hajtott levéllel ötöt vágjon az orromra. Jobb kedvében szívesen belemegy az ember az efféle tréfába, s ha ráadásul rózsaszínű vagy illatos a koperta, még maga tartja oda az orrát. Ha egyszer ez a szokás, hát legyen! De most semmi kedvem nem volt a bohóckodásra, ingerülten néztem a szemébe, s a boríték után kaptam.

– Add ide azonnal! Nem látod, hogy nem női kéz címezte? Az apám írása.

Nem erőltette hát tovább ő sem ezt a barátságtalan hagyományápolást, de karja első lendületével már nem tudott mit kezdeni, s a nekem szánt kedveskedés mégiscsak elkapta az orromat. A levelet gimnasztyorkám (zubbony) oldalzsebébe csúsztattam. Sem az idő, sem a körülmények nem alkalmasak most arra, hogy felbontsam. Majd csak ebéd után olvasom el.

   11. 

A műszerfal órája 21 óra 55 percet mutat. Legjobb ideje lenne pihenőre térni, most azonban egy darabig elfelejthetjük a kényelmes matracot, mert az állandó készültség miatt felborult a megszokott napirend. A célkereső radar képernyője előtt ügyelő tiszt a légvédelmi helyzet legkisebb rezdülésére is riadóztathatja az egységeket, de a hadcsoport-parancsnokságról érkező jelentések is emelhetik a készültségi fokozatot. Bár egyelőre még az elején vagyunk mindennek, hivatalosan csak éjfélkor vesszük át a légtér ügyeletét, a rendelkezésünkre álló két óra arra való, hogy harckészültségbe állítsuk az elhárítórendszert.

A fülkémben ülök, a hajtómű üresben jár. Krecsetov hadnagy és Mölnyikov, az operátor a gép parancsnoki részlegében a műszerfalak előtt foglalatoskodnak. Figyelemmel követik, s pontról pontra végrehajtják az ütegparancsnok utasításait. Szigyelnyikov őrnagy most a tűzvezérlő radar fedélzetén, az indítógombok előtt ül, s beosztott tisztjeivel, a kilövőegységek parancsnokaival rádión érintkezik. De a harckészültség csak akkor teljes, ha megtörtént a műszerek összehangolása és a radar energiaellátásának biztosítása végett létrejött a kilövőállomásokkal létesített kábelkapcsolat. Ezt viszont minden esetben a kilövőegységek és a radarállomás koordinátáinak egymáshoz igazítása szokta megelőzni. De semmi szűkség rá, hogy én itt mások helyett gondolkozzak, már érkezik is a nekem szóló parancs:

 – Indítsd el a giroszkópot!

 – Igenis, hadnagy elvtárs! – válaszolom, s ujjam a kapcsológombra tapad. Hallom a drága műszer forgórészének egyre emelkedő sípoló hangját, s amikor az eléri a fül számára már alig érzékelhető magasságot, a parancsnoki részlegből újabb utasítás érkezik:

– A gép elejét egy kevéssel fordítsd balra!

Röviden mérlegelem magamban, hogy mennyi legyen az a kevés, végül az érzékeimre hagyatkozva csak egy rövid pillanatra rántom magamhoz a bal oldali kormányrudat. Feltételezem, hogy ez a mozdulat a gép elejéhez viszonyítva nagyjából öt centimétert ér.