A Rosthow Fotó kazettás ablakán át még szüremlett ki némi fény, úgyhogy bezörgettem. Kulcs fordult a zárban és egy baseballsapkás férfi állt meg a küszöbön, mélyen ülő szemekkel és mértani alapossággal megtervezett körszakállal, pulóverén kenguruzsebbel.
Réti úrral kell beszélnem, sürgős.
Éppen nem alkalmas, indulni készülök, és a nőket nem illik megvárakoztatni, ha érti, mire gondolok. Jöjjön vissza holnap.
Egy perc az egész. Azonosítania kellene valamit.
Bent olcsó díszletek árválkodtak, könnyen mozdítható, mobilis paravánok, egzotikus tájakat idézve; az alpesi lankák és egy karibi tengerpart között foglaltunk helyet.
Nos, mit szól hozzá?
Először is, a képen látható férfi akár maga is lehetne, de valahogy…
Engem az érdekel, ki készítette a fotót és az, hogy hol.
Nézze, a sivatagi dűnék már nem divat, ilyen háttérrel senki sem dolgozik, egyébként is, ez a fotó megvan már harminc éves, úgyhogy ha itt készült volna, amit kétlek, akkor sem hiszem, hogy emlékeznem kéne.
Pedig nem ártana. Hiszen a papír minősége vagy fajtája, vagy egy megkülönböztető jelzet, nincs semmi, ami az ön munkáját összetéveszthetetlenné varázsolja a többi korrupt lesifotós, perverz kukkoló, buzeráns műtermi élvezkedő kontárkodásaitól?
Tessék?
Ez a kép tizennégy éve készült! Hol dolgozott akkor?
Hogy merészel ilyen hangot megengedni magának?
Memit átrázhatja, de engem nem!
Micsoda? Ki maga?
Akinek az apját otthagyta a sivatagban! Mert ez a kép nem műteremben készült, hanem a Szaharában. Tizennégy éve a Hírmondó akkori újságírója, született Doren Miklós, alias Dórémi, és maga mint a lap fotósa egy eltűnt városlakó nyomába eredtek, a szálak egészen Marokkóig vezettek, aztán még tovább, csakhogy közben felbukkant Pásztor Boldizsár, aki akkor még igencsak illékony személyiség volt, lopott régiségekkel kereskedett úton-útfélen, és persze vele volt jóvágású vezetője, testőre és szakácsa, egy bizonyos Uzel Tarla nevű férfi. Ön beszállt az üzletbe, amit apám nem volt hajlandó megtenni valamilyen homályos okból, ezért, hogy ne járjon el a szája, egészen egyszerűen magára hagyta a homoktenger közepén, előbb azonban Polaroid gépével készített róla még egy felvételt, és azt bedugta az ő ingzsebébe, hogy ne legyen olyan magányos. Aztán maga visszajött ide, újdonsült barátainak tetszett a hely a rég áhított letelepedésre, ezért beindították itteni ténykedésüket, Rachely áldásos közreműködésével. Na, ehhez mit szól?
Azt, hogy a fotó akár a Kiskunsági Nemzeti Parkban is készülhetett. A fantáziája viszont lenyűgöző. Mi maga, egy vándor mesemondó?
Nem egészen. Csak egy rossz lelkiismeret.
Abból nem kérek, köszönöm, lévén, az enyém tiszta, mint a szűz hó.
Eltéptem a képet és a lábai elé dobtam.
Bevallom, nem egészem értem önt, mondta.
Felálltam és az ajtó felé indultam. A kezem már a kilincsen volt, amikor újra megszólalt.
Örülök, hogy megismerhettem.
Jobb ötlet híján a hotel felé vettem az irányt, utam a Korona Presszó mellett vezetett, ahol megláttam Figaró kerékpárját a falnak támasztva. Rövid gondolkodás után benyitottam, éppen a játékgéppel volt elfoglalva, a szomszédos asztalnál pedig Dórémi ült, félig lecsúszva székén, újdonsült öltözéke csupa hányadék, szájából csorgott a nyál, amint feje mellkasára bukva erőtlenül ide-oda himbálózott.
Mi történt vele, kérdeztem.
Nem tudom, így ül itt, amióta megérkeztem. Semmilyen szóra nem reagál.
A WC-ben találtam egy felmosórongyot, kiöblítettem és letörölgettem vele a fáradt öregembert.
Jó lenne, ha nem műsoroznál többet és elindulhatnánk, mondtam neki.
És csodák csodájára fölállt, igaz, nagyon lassan, szeme mindvégig lehunyva, de akkor is fölállt, a bal karját átvetettem a vállamon és így, városnéző tempóban tettük meg a mintegy másfél órásra sikeredett távot. Aztán leültettem a hotel lépcsőjére és szóltam, hogy várjon. Ő pedig várt türelemmel. A portán ismét a vörös hajú üldögélt, későre járt, éjszakás lehetett azon a héten, megkértem, segítsen ágyba tenni az apámat, nemmel válaszolt, ahogy számítottam rá, azután próbáltam megvesztegetni, nemet intett többször, határozottan, erre nem számítottam, és amikor megkérdeztem, hogy mit lehetne tenni, csak nevetett bőszen. Ezután finoman betömtem a száját, őt szolidan a székéhez, a székét udvariasan az asztalhoz kötöztem. A kulcs a helyén volt, ennek köszönhetően Dórémi az ágyamban aludhatott. Én a hallban tértem nyugovóra, a vörössel szemközt, egy díványon. Sokáig hallgattam dühödt nyögdelését, de hajnalban, amikor olajra léptünk, már az igazak álmát aludta. Asztalán rövid levelet hagytam, melyben ez állt –
