Címke: irodalom

Gérald Messadié munkáiból

Szulejmán pasa utca 25.

Indigókék sötétségben úszott a Boszporusz. Az asztali lámpák fényénél olvasztott rubinként piroslott a hibiszkuszlé. Hűvös volt az este. Gondtalanul haladt el egy teherhajó, s arra gondoltam, nem lennék-e boldogabb a hajó fedélzetén, mint ebben a díszletben, ebben az ezeréves emlékekkel terhes közegben.

Rasida Nureddin hercegnő felém fordult. Hattyúnyaka, amit fiatalon annyira csodáltam, érintetlennek látszott. Valaha fekete hajkoronája hófehéren ragyogott, mint azon legendás nőalakoké, akiknek soha nem fakul a szépsége. A félárnyékban elmosódott az áll puha kontúrja s a mosolyráncok, amelyeket a szalon fényében láttam az előbb. Alig valamivel volt komorabb a hangja. Hetvenhat évesen is arra emlékeztetett, hogy boldogult ifjúkoromban róla mintáztam a női szépséget; s hogy azt hittem, elájulok, amikor fiatalkoromban, fiatalságunk megszámlálhatatlan ünnepélyeinek egyikén magas, kecses, fekete krepdesin lepelbe burkolt alakja egy este felém hajolt – elefántcsontszínű vállai karnyújtásnyira tőlem – s ironikus bájjal, de alapvetően királynői hangon kijelentette:

„Látom, hogy mennyire szeretne táncolni velem.”

– Visszatért Egyiptomba? – kérdezte most.

– Nem – válaszoltam. – Már senkit nem ismerek ott. Egyiptomban már csak az emlékeimmel találkozhatnék.

Elhallgattunk.

– Sokszor gondolkodtam azon, – mondta kifogástalan franciasággal, azzal az éneklő hangsúllyal, amely annyi éven át elringatott – hogy életünk alkonyán jobb-e, hogy vannak ezek a bájos emlékek, mintha nem lennének egyáltalán.

Életünk alkonyán. Alkonyán. Olyannyira veretes volt ez a kifejezés, hogy önkéntelenül elmosolyodtam. (11-12. old., 25, rue Soliman Pacha, par Gerald Messadié)

***

A villanyírógép szimbolikájáról

Frissen borotválkozva, új nyakkendőjéban Lutfi al-Isztambuli leült az íróasztalához a Kelet-Nyugat folyóiratnál, ahol nemrégiben nevezték ki főszerkesztő-helyettessé. Száraz, hideg idő járta, és Lutfi előző este tudta meg Nadiától, hogy huszonkilenc hét múlva apa lesz. Mindkét dolog kihatott a kedélyére. Mindent összevetve már régen érezte magát ennyire boldognak. Hosszasan nézte az arab nyelvű lapok halmát az íróasztalán, majd az új villanyírógépben kezdett gyönyörködni, amely a beosztásához járt neki. Megnyomta az indítógombot, s figyelte az alig hallható neszezést. Mennyire más volt ez, mint a régi Remingtonja Kairóban, az a rémisztő gombbillentyűs masina, melynek a zakatolása a falon át is hallatszott. Éppen készülődött, hogy a folyosóról papírpohárban hozzon magának egy rossz kávét, amikor belépett az igazgatója.

Karim Benhocein, a mosolygós arcú negyvenes férfi, aki néhány hónapja felvette őt a laphoz, köszönt és leült Lutfival szemközt.

– Olvastam a tegnap leadott cikkedet a palesztin kérdésről – mondta.

Lutfi érezte, hogy valami gond van.

– Figyelemre méltó cikk – folytatta Benhocein, – de nem publikálhatom. Legalábbis ebben a formában nem.

– Miért?

– Nem szolgálná a javadat.

Csönd lett.

– Miért?

– Ez egy forradalmi cikk. Pontosabban egy forradalmár cikke. Gyakorlatilag az egész arab világot Izrael elleni háborúra szólítod fel. Egy francia tollából még úgy-ahogy megjelenhetne. De így, hogy egyiptomi emigráns a szerzője, közölhetetlen. Azt írod, hogy a palesztin kérdést egész egyszerűen a Kelet ötven évnyi nyugati gyarmatosítása eredményezte, ami pontosan így is van. Hogy Izrael állam summa summárum ellopta a palesztinok földjét és elűzte őket onnan. Hogy csak fegyverrel fogják tudni visszavenni a hazájukat.

– Ez az álláspontom, mondta Lutfi.

– Nem vitatom. De ez totális háborúra és Izrael megsemmisítésére buzdító felhívás. A cikked után téged automatikusan a legszélsőségesebb arabok közé sorolnának, nem is beszélve arról, hogy a lapot a szélsőséget többé-kevésbé nyíltan támogatók között tartanák nyilván. Ellenére lenne számos olyan arab országnak, amelyek nem sorakozhatnak fel e mögött a nézet mögött, mert, mint tudod, nincs módjuk háborút viselni, mert amerikai segélyre szorulnak, mert vezetőik megállapodásokat kötöttek az Egyesült Államokkal, amely Izraelt támogatja. Ha leközölném ezt a cikket, az hátrányosan befolyásolná a francia állampolgárság iránti kérelmedet is, aminek egyébként kétségtelenül helyt fognak adni.”

Végigmérték egymást. Mind a ketten rendíthetetlennek tűntek. Lutfi felsóhajtott. Arra gondolt, nemsokára gyermeke születik.

– Ez cenzúra? – szólalt meg végül.

Benhocein vállat vont.

– Mindig és mindenütt van cenzúra, ezt te is tudod.

– Na és?

– Na és akkor megkérlek, hogy írd át a cikked, legyen tárgyilagosabb és kevésbé erőszakos. Ezt barátilag kérem tőled, mert szeretném, ha továbbra is a lap munkatársa lennél. Mert emigráns vagy, akinek már egyszer el kellett hagynia a hazáját ilyen szélsőséges nézetek miatt. És mert ma itt az egyik egykori gyarmatosító hatalom vendégszeretetét élvezed.

– Tehát azért, mert még mindig a gyarmatosítás alattvalója vagyok.

Benhocein elmosolyodott.

– Én is az vagyok. Ha meg akarod védeni a cikkben kifejtett álláspontodat, el kell hagynod Franciaországot és csatlakozni a PFSZ-hez. És figyelmeztetlek, hogy nem leszel Arafat kegyeltje. Az ő szemében te a szélsőséges szárnyhoz tartoznál. Mindig be leszel skatulyázva, mert nem palesztin vagy, hanem egyiptomi. Életed végéig a sarkadban lesz minden ország rendőrsége.

Lutfi lehajtotta a fejét. A villanyírógépet nézte, amely most megszűnt semlegesnek lenni. Az amerikai technológia vívmánya. Nem írhatja rajta azt, amit akar. Az a világ, ahol előállították, megköti a nyelvét.

– Akkor hát minek vagyunk mi itt?

– Hogy tájékoztassunk, ami nem is olyan rossz – válaszolta Benhocein. – Tájékoztatni és befolyásolni viszont nem ugyanaz.

Lutfi ismét felsóhajtott.

– Tudatában kell lenned, hogy eljöttél Keletről. Most itt Nyugaton vagy. Az egyik nyugati nyelvet beszéled – mondta Benhocein. – Ez következményekkel jár.

Lutfi felvetette a fejét. René Guéronnak igaza volt: forradalmárnak lenni rabszolgák mestersége. Még akkor is, ha tartózkodik az ember attól, hogy forradalmat csináljon. Visszagondolt a kairói kávézósra, akit valaha groteszknek tartott: „Egy nő se menne férjhez egy kommunistához.” Az az igazság, hogy minden forradalmár mindenekelőtt egy zsaruval házas. Szorosan mögötte mindig ott áll egy zsaru, aki bármikor rátörhet és megkeserítheti az életét. Társadalmi rangja ugyanaz, mint egy erkölcstelen nőszemélyé. Valld be, hogy ringyó vagy. Azok tudhattak valamit. Gúnyosan elfintorodott egy picit. Ciorannak is igaza van: száműzetésben élni annyit tesz, mint lemondani az identitásunkról.

Kinézett az ablakon, és most először vette alaposabban szemügyre a szemközti földszinti lakást. Egy öreg jött ki onnan a kutyájával, ügyetlen mozdulattal csukta be a kaput és szorosabbra vonta sálját a nyaka körül. Neki vajon van identitása? Kétségtelenül nem is értené a kérdés horderejét. Megvan a személyazonossága, s az kielégíti. Végső soron a Nyugat nem más, mint személyi okmányok gyűjteménye. Lutfi megmagyarázhatatlan fölényt érzett.

– Rendben, mondta. Köszönöm, Karim.

– Don’t mention1 – felelte gúnyosan Benhocein, majd felállt és kiment az irodából.

Miután magára maradt, Lutfi rosszalló pillantást vetett a villanyírógépére. A nyugat hatalmának eszköze. A nyugat iránti lekötelező tisztelettel használhatja. Ő már nem egyiptomi. Nem is francia. Semmi sem. Ami pedig a forradalmat illeti… Simon Bolivar mondása jutott eszébe, Bolivaré, aki mindig is foglalkoztatta: „A forradalomért munkálkodni annyit tesz, mint megművelni a tengert.” Még negyvenéves sincs, és ennyi az élet. Már csak Nadia maradt neki. A jövője Nadiába vándorolt. Immár Nadia hordozza férje és a gyereke jövőbeli életét. Lutfi kiment egy pohár kávéért.

Míg az automatából a papírpoharába csorgott a kávé – az automatával, ezzel a luxussal is Benhocein ajándékozta meg a szerkesztőséget – , Lutfi azon gondolkodott, vajon mit csinálhatott Lenin Svájcban és Trockij Mexikóban. Hogyan tudtak forradalmárok maradni a hazájuktól távol?

Naivan egyszerű  volt a válasz: nem voltak szerelmesek. Csak szajhákkal volt dolguk. Vagy majdnem. A TASZSZ Hírügynökség egyik újságírója, akivel összebarátkozott, egyszer elmondta neki, hogy például Leninné boncolásánál kiderült, hogy az öreg Nagyezsda Krupszkája szűz volt. S hogy Lenin szifiliszben halt meg. A folyosón elhaladó titkárnő nem kis döbbenetére Lutfi homéroszi kacajjal, harsányan felnevetett. (409-413. old.)

Fordította: Turucz Éva 

Város, nélküled

 
 
 
 
Tömött autók rohannak el előttem,
miközben tudom, te máshol időzöl.
Egyre zavartabban óvom és féltem
magunkat a megfeneklett időtől.
Tömött autók rohannak el előttem,
miközben tudom, te máshol időzöl.
Egyre zavartabban óvom és féltem
magunkat a megfeneklett időtől.
Hasonló megszokott vonzás, akár
az elmúlt tíz évben bármikor.
Mint betonfalból sarjadó akác,
felnőni kéne – s azt is tudni, hol.
Városunk egyszerű, mégis nehéz.
A kirakatok véznák, üresek.
A Jászain gyakorló térzenész
játékából már csak a szünetet
hallom. Cégtáblák és neonterek
gyűlnek körém, akár a rácsok.
Szokatlan az, hogy mindent ismerek.
Nem mondhatnám, hogy megigézve állok.
Hisz nincs felkattintva sehol a város,
az ismerős falak is összefolynak –
és elbizonytalanodom. Irányok
változnak meg; löknek el és sodornak;
egy rozsdás állványszerkezet alatt
emberek kartondobozokban élnek.
A híd túloldalán sínen ragadt,
grafitszínű árnyék rohan a HÉV-nek.
Előttem teljes némaság borítja
az eget; festi szürkére, sivárra.
Átellenben egy laza körre hívna
egy önmagát eladni kész leányka.
Az éjszakai érkezik, megáll.
Most más megy el vele – én meg csak állok.
A forgóórán fél kettőre jár.
A körúton lakatlanok a sávok.
Megüresedett utak párolognak
vonagló és nyújtózkodó ütemben,
és minden ház megroggyan és szorong, vagy
saját árnyékától félve remeg fenn.
Látom, a város semmit sem akar
(miközben tudom, te máshol időzöl),
s én inkább ettől félek, mintsem a
magát ismét feltaláló időtől.

Hová lett?

Kedves gyerekek, bácsik, nénik, munkanélküliek, szociális segélyre szorultak, gyeden lévő kismamák, olyanok akiknek van állásuk, meg olyanok, akik annak ellenére, hogy van állásuk, még dolgoznak is, meg olyan emberek, akiknek van állásuk, dolgoznak és akár még fagyit is esznek unsoweiter unsofort, és a semmiképpen ki nem hagyható egyéb értelmes élőlények, akik minden viszontagságai ellenére ismerik, és legalább megértik a magyar nyelvet, mert ugyebár egyáltalán nem kötelező beszélni tudnia annak, aki ért, habár bizonyára elkerülhetetlen, hogy aki egy nyelvet megért, az adott nyelven többé- kevésbé értelmes, épkézláb mondatokat is képes legyen összeszerkeszteni, kivéve, ha az illető néma, illetve akkor is csak a beszédben nem képes ennek az egységnek a megfogalmazására, és mikor azt mondtam az előbb, hogy nem tud egy mondatot összeszerkeszteni, akkor bizony ennek tükrében nem állítottam megfelelő bizonyítékokkal alátámasztva, hogy az ember, amelyik beszélni nem tud fizikai jellegű problémák miatt, az elméjében sem képes, akár hibátlan struktúrájú mondatot alkotni.

Egyébként elnézést kérek azoktól, akiket a fenti bevezetőből kihagytam, illetve akiket véletlenül negatívabban állítottam be a Keletinél…hahaha, mivel ugye az a legkeletibb nagy vasútállomása Budapestnek, és a kelet az rossz!!! Ezzel legalább ez az egy helyén van, mert ugyebár a Nyugati nem nyugaton van, a Déli pedig nem délen. Na már most, ha tényleg, komolyan itt tartunk, akkor csűrünk és csavarunk még egyet az agyamban lévő mondatokon, hogy bizonyos elemek végképp elveszítsék az iromány fonalát, és így dühösen lecsapva otthagyják, hogy megfőzzék a kedvenc ebédjüket, mondjuk egy paprikás krumplit. És mire az elkészül, addigra az a része annak a bizonyos tábornak, akik elkezdték olvasni, amit én most ide írok, de nem tették le, hogy paprikás krumplit csináljanak helyette, addigra fogják ezt befejezni, amikorra a másik típus éppen befejezte az ebédet, és azon kezd el gondolkodni, hogy mennyire fura az, hogy én a múltban múlt időben beszélek a jövőről, amit ugyebár nem fog megtenni, mert az olvasást már az előbbi mondatnál abbahagyta.

Nem, nem, nem! Kérem! Nyugodjanak meg, nem kell aggodalmaskodni, a fenti mondatokban minden a helyén van, csupán több kacifántosságot kéne olvasniuk abban az esetben, ha mégsem értik, és pirossal aláhuzigálnák hullámos vonallal, ahogyan a tanítónénik szokták.

Egyébként ilyen be-,ki-,le-,fel-,meg-,el-,át-,rá-,ide-,oda-,szét-,össze-,visszakuszált mondatokat jómagam sem szoktam olvasgatni, mivel nem találok, ezért aztán előbb meg kell írnom, hogy legyenek ilyenek a környezetemben, és azután már jóízűen olvasgathatom őket, bár, bevallom, azt még nekem is gyakorolni kell, hogy nyugodtan hátradőljek közben.

Máris látom, hogy egynéhányuk fantáziáját felkeltettem, és azt szeretnék kérdezni, ami ugye itt teljesen lehetséges is, szóval tessenek csak megkérdezni, hagyok is rá elég időt, amit hellyel fogok megadni önöknek, mégpedig három ponttal, tehát tessék csak kérdezni, … (itt van rá az alkalom) hogy ugyebár, hogyan építem fel ezeket a mondatokat.

Na már most! Van ugye az agy. Az agy lényegében agyvelő, ami meg lényegében sok minden, de a sok mindenen belül is lényegében nem más, mint idegsejtek lényegébenek szerinti összekapcsolódása, ami kirántva nagyon ízletes. Azt mindenki tudja, hiszen olvasták feltehetően, hogy az agy mennyire kacskaringós, egyébként pedig csúnya dolog. Így ezt a kacskaringósságot felfedezve rögtön felismerik, mitől lesznek az én mondataim is ahhoz hasonlatosak. Mert az én agyamban, ha elindul egy mondat, akkor akármilyen egyszerű is legyen az elején és rövid, mire végigér a tekervényeken, egyenesen görbe lesz, mint ahogyan az az eddigieket olvasva láthatóvá is vált.

Ezek után mindenkinek szeretnék adni egy kis ülepedési időt, úgyhogy most a Napocskáról ejtek néhány szót, hogy kipihenjék magukat.

Minden reggel jön keletről egy igen sárga korong. Ez a korong a Napocska, és vélhetően azért sárga, mert rendkívül irigy az olyan dolgokra, amiknek nem kell minden reggel felkelni, ráadásul nem mindig másik időpontban. Jó, ha tudjuk, hogy a nap nem élőlény, habár mozog, és ezért ne nevezzük feltétlen Napocskának, mert ezzel könnyen összezavarhatjuk a kicsi gyermekeket. Az sem teljesen hátrányos dolog, ha elgondolkozunk azon, hogy keleten, mondjuk Japánban, vagy Koreában is keleten kel-e fel a Nap, avagy ott már éppen hogy nyugaton? Mert ugyebár Amerikát senki sem mondja keletnek. És ha már itt tartunk, nagyon érdekes lenne azon is elgondolkodni, hogy mi egyáltalán az, hogy kelet, illetve mi az, hogy nyugat? Mert az észak és dél között könnyedén különbséget tudunk tenni. A Föld felső teteje az észak, az alsó alja pedig a dél. (Lényegében lehetne a dél is tető, csak ahhoz fordítani kéne a kamerán, vagy csupán beismerni, hogy a „teteje” és az „alja” szavak között semmiféle különbség nincsen, persze, csak ha olyan típusú jelentésvizsgálattal boncoljuk a szót, mint ebben az esetben. Egy olyan szituációban, mikor valamit viszonyítani kell valamihez, igen is van értelme a két szó között különbséget tenni, de ha a Földről beszélünk, váltig állítom, hogy fölösleges szószaporítás.) Na, de most a Földnek melyik a teteje valójában? Mert meg tudom dönteni azt a bizonyítékot, hogy az északi csücske. Persze az sem igaz, hogy a déli csücske lenne a teteje. Sőt, mi van akkor, ha a nem létező keleti, vagy nyugati csücsök az a bizonyos, mondjuk egy kuka tetejéhez hasonlított tető. Mivel a Föld geoid alakú, ezért a többi irány mint földtető, kiesik.

Na, de előbb térjünk csak vissza a kelet és nyugat közti választóvonalhoz. Ajajj, hova tűnt? Hát szerintem sehova nem tűnt, mivel nem volt meg már eredetileg sem. Mert ha meglett volna valaha, akkor most is meglenne, azonban minthogy ez egyáltalán nem így van, ezért nem is volt soha meg, mert ez tipikusan nem az olyan dolgok körébe tartozik, ami csak úgy elveszhetne. Ez pedig azzal magyarázható, hogy mindenütt felkel a nap, ha akarjuk, ha nem, ha keleten vagyunk, ha nyugaton. Tehát összegezve, a kelet és a nyugat a Földön és egyébként minden bolygón vagy holdon teljesen végtelen fogalom, ami lényegében, mindezeket tetézve még teljesen ugyanaz is!

 

Körutazás

A „Rezeda nyílik” utazási iroda programfüzetében új ajánlat jelent meg a magyar történelem iránt érdeklődő utasok figyelmére számítva. A „Tyukodi pajtás nyomában” elnevezésű négynapos körutazás azt a célt szolgálta, hogy a résztvevők bejárják azokat a történelmi helyeket, amelyek valamilyen kapcsolatban állnak Tyukodi pajtás életútjával, hőstetteivel, a kuruc idők történéseivel. Az autóbuszos körutazás természetesen teljes komfortot kínált, három és négycsillagos szállodákat, félpanziós ellátást és korszerű, légkondicionált közlekedési eszközt. Az idegenvezetésre a Magyar Tudományos Akadémia által minősített történészt kértek fel, aki majdnem valamennyi európai nyelvet is beszélte.

 

Az érdeklődés sajnos az elvárt alatt maradt, de azért összejött egy tíz főből álló lelkes csapat, amelynek valamennyi tagja már hónapokkal az indulás előtt komoly történelmi előtanulmányokat folytatott az adott témában. Legtöbben bőröndnyi szakkönyvet hoztak magukkal az egyéb útiholmik mellett és tulajdonképpen ez okozta az első összezördüléseket is. A csomagtér túl kicsinek bizonyult a résztvevők szakirányú felkészültségét tekintve és egyesek a szakirodalom szelektálását követelték. Már itt felbukkantak a különböző történelmi megközelítések közötti kibékíthetetlen ellentétek. Az egyik résztvevő gúnyos szavakkal ítélte el az úgynevezett romantikus történetírást, az események és történelmi személyek szerepének megszépítését, míg egy másik utas a népies és az urbánus megközelítések kibékíthetetlenségére utalt.

A történész idegenvezető felemelt hangon és kedves mosollyal vetett véget a vitának. Közölte, hogy ő úgy tekint az utasokra, mint egy kis családra, akik egy cél érdekében tevékenykednek, szeretik egymást és lelki gazdagodásuknak semmi és senki sem állhatja útját. Közben titkos jelt adott a sofőrnek az indulásra, aki azonnal rá is lépett a gázpedálra. A szakkönyvek egy része az integető családtagoknál és barátoknál maradt.

       A Budapestről észak-keleti irányban vezető autópálya egyhangúságát nemsokára heves vita törte meg. Hamarosan tisztázódott, hogy az utasok fele Tyukodi pajtást tartja Széchenyi István után a legnagyobb magyarnak, míg másik fele Kucug Balázs mellett tört lándzsát. Az utóbbiak egyértelműen történelemhamisításnak tartották azt a közismert nótát, amely arról énekel,hogy „Te vagy a legény Tyukodi pajtás, – nem olyan mint más, a Kucug Balázs.”

       A vita egyre dühödtebbé vált és amikor kiderült, hogy az egyik utast Kucugnak hívják, a Tyukodi-pártiak elhatározták, hogy kiközösítik.

       Az utiprogram első állomása Tyukod falu volt, ahol a résztvevők áhítattal csodálták meg a parasztházakat, az egyik hölgy halk imát mondott Tyukodi pajtás vélt szülőháza mellett. A Kucug-pártiak próbálták elvitatni ezt a feltételezést, az ásatások hiányára hivatkoztak és egyikük csak egyszerű hősködésnek minősítette Tyukodi pajtás hősiességét. A légkör egyre feszültebbé vált, majd az egyik Tyukodi-hívő minősíthetetlen szavakkal ment neki a Kucug-pártiaknak:

–         Mi a fenének jöttetek el erre az útra, rothadt hazaárulók?

–         Azért, hogy végre lerántsuk a leplet erről a Tyukodi-kultuszról, ami nem más, mint közönséges szemfényvesztés.

       Az ökölcsapás rossz helyen érhette az egyik szikár, szemüveges öregurat, mivel rövid időre el is vesztette az eszméletét. A vendéget a közeli város kórházában hagyták, a maradék csapat csak késő este érkezett meg a szálláshelyre.

       Az első gondot a szobaelosztás jelentette, mivel a Tyukodi-pártiak nem voltak hajlandók ugyanarra az emeletre beköltözni, ahol a Kucug-pártiak kapták a szobákat. A helyzet egy darabig kilátástalannak látszott, de mégis megoldódott, mivel az idegenvezető vállalta, hogy átadja szobáját valamelyik vendégnek és megalszik egy bőrdíványon a szálloda halljában. A sofőr rövidesen megágyazott magának az autóbuszban.

       A vacsorát a szálloda éttermében a két ellenkező sarokban fogyasztották el. Az asztalok közötti üzeneteket – amelyek többnyire különböző rágalmazásokból álltak – az idegenvezető közvetítette.

       Másnap két utas közölte, hogy befejezi az utazást és vonaton tér vissza Budapestre. Ők egyik párthoz sem tartoztak. A többiek megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy a gerinctelenek végre elhagyták a terepet.

       A látszólagos nyugalom után akkor törtek fel ismét az indulatok, amikor szemük elé került az a ház, amelyben a gyalázatos Szatmári békét megkötötték.

       – A Kucug-félék miatt vesztettünk el mindent!

       – Ez egy bölcs kompromisszum volt!

       A sérülteket a szatmárnémeti kórházba szállították, szerencsére mindegyiknek volt utasbiztosítása. A busz három utassal folytatta a körutazást. A megmaradt résztvevők ekkor már nem álltak szóba az idegenvezetővel, mivel valamennyien egyoldalúnak és elfogultnak tartották magyarázatait. A sofőrre is rászóltak, hogy az utat nézze és ne bólintgasson a fejével, amikor az idegenvezető megpróbál ezt-azt elmagyarázni.

       A harmadik napon heves vita bontakozott ki azon, hogy letérjenek-e a megadott útvonalról. Az egyetlen megmaradt Kucug-párti utas ugyanis azt követelte, hogy Kucug Balázs sírhelyét is kutassák fel. A késszúrást valószínűleg csak néhány percig élte túl. Az idegenvezető színt vallott és elmondta, hogy ő is Tyukodi-párti, – csak eddig megpróbálta titkolni. A következő városban – azt színlelve, hogy a mosdóra megy – egyszerűen lelépett.

       A két megmaradt utas követelte a sofőrtől, hogy menjenek vissza Tyukodra, ugyanis a Kucug-pártiak aknamunkája miatt nem tudtak megfelelő hosszúságú videofelvételeket készíteni és nem mehetnek haza üres kézzel. A sofőr leállt az egyik falu határában és egyértelmű volt, hogy el akar szaladni az autóbusztól. Az út porából felkapott kődarab fejének a hátsó részét érte. A két megmaradt utas leintett egy éppen arra haladó autót és eltűnt Budapest irányában.

       A késő esti órákban egy vezető nélküli kis busz futott be észak-keleti irányból a fővárosba. A fantom busz áthaladt a Lánc-hídon, felkanyarodott a várba és megállt a Halászbástyánál Szent István lovasszobra előtt. Első királyunk egy darabig csak nézte a kis buszt, azután leszállt a lováról, beült a volán mögé és elhajtott a garázsba.

 

Ibér ének

Testvér, Szent Jakab útján majd üzennek
rögök, szikrázó mozarab éjszakák,
tépett gúnyában, cipők, szakadt lelkek
nyomát kövesd, s a déli fény illatát,
és üdvözöld a hit kiholtjait, kik
az arcukat megmártva üdv tavában,
mint oltott mészben, s jártak hitbe’ térdig
bolondok, szentek útján télben, nyárban,
s ha talmi fényt rejtett a szív karátja,
mint az arc is, sárral összemosva,
s a szó kegyeltje ajkát csöndre zárta,
szólj rá a rögben száradó halottra,
hogy nem hív Provence, nem Aquitánia,
se okszitán dal, se halk litánia.