– Látod, édesem, milyen rút dolog az, ha valaki olyan maradi, meg nem értő szellem és nem tud lépést tartani a haladással.

– Ő beszél, – vetette oda a Csiga – aki mindig csak hátrafelé halad.

– Jaj, csak itt volna a Cirmos – mondta Évike, inkább önmagának. – Tudom Istenem, tüstént visszahozná az Egeret.

– Ki az a Cirmos, ha szabad kérdeznem? – érdeklődött a Papagáj.

– Hát a Cicánk – mondta Évike, mert mindig boldog volt, ha kedvencéről beszélhetett. – Jaj, ha tudnák, milyen pompás egerésző. Hát ha még látnák, hogy fogja a madarakat. Olyan gyorsan bekapja őket, mint a villám.

Ez óriási hatást tett a jelenlévőkre. Néhány madár nyomban elröpült. Egy öreg Szarka óvatosan bebugyolálta magát tollas köpenyébe s így szólt:

– Sajnálom, de haza kell sietnem. Rám sötétedik s ilyenkor félek a tolvajoktól.

A Kanári reszkető hangon hívta kicsinyeit.

– Ide, ide, picikéim. Ideje lefeküdni. Különben is vigyáznom kell a hangomra.

Különféle kifogással mindnyájan szedelőzködtek. Évike egyszerre csak magára maradt.

– Nem kellett volna szóbahoznom Cirmost – mondotta búsan. Úgy látszik, senki se szereti őt idelenn. Pedig Cirmosnak nincs párja az egész világon. Ó, édes Cirmoskám. Vajjon látlak-e még valaha?

Szegény Évike erre újra sírvafakadt, mert nagyon elhagyatottnak érezte magát. Egy kis idő mulva azonban a távolból ismét apró, tipegő lépteket hallott s föltekintett, abban a reményben, hátha az Egér meggondolta magát, visszajön és majd befejezi meséjét.