Veled is van úgy, hogy ha visszagondolsz egy helyre, akkor rögtön időjárást is rendelsz hozzá? Bármennyit is voltál ott? Az még rendben, hogy Barcelonában mindig nyár volt. Hogy ráégett a szemüveg vonala másodszor is az arcodra! Vagy, hogy Londonban úgy esett, mintha örök október lenne. Igen, amikor a hotel előtt vártam rád, mert azt ígérted, öt percen belül szerzel esernyőt, de tíz perc után se jöttél, hát leintettem egy taxit és abban vártalak tovább. Te persze megsértődtél.

Jó, ezek így rendben is vannak, de, hogy Győrben mindig április volt és hogy ott mindig vihar van, ijesztő, de tényleg. Legalábbis én így érzem. Szerinted is? Mindig vihar. Persze csak egyszer tapasztaltam a bőrömön. Emlékszel… Talán ezért. Vagy a magányos reggelek, amikor büszkeségből tán, de nem jöttél. És nem volt más, csak a város, a legdrágább hotelszoba ablakából, amire úgy szakadt rá az ég, mint a gramm kokain hajnalban a hófehér márványra. Szétválaszthatatlanul. Te meg kikapcsolva. Marad a hotelszoba. Legdrágább panoráma. Évszakok. És persze zene. Londonban Libertines, Párizsban Louise Attaque, New Yorkban PJ Harvey, Győrben Pozvakowski … De úgy is tudod, jobban ragaszkodtál ehhez, mint hozzám, aztán amikor nem voltál, mégis ezeket tettem fel, mert évszak kellett és hozzá zene. Ez úton térni vissza hozzád.

Aztán, mire a magányod legyőzte gőgödet, addigra mindig jött más. Férfiak, nők. Szeretők. A tétnélküliség. A mindennapkirálynő. Aztán üres éjszakák, magányos hajnalok. Bor. Nem veszed fel. Recepciós feltelefonál: délig. És elölről. És néha jöttél. A legrosszabbkor persze. Mert a leveleket elolvastad mindig, majd a kukába hajítottad, hogy többé nem! De akarva-akaratlanul visszaidézted őket, megannyiszor, metrón, villamoson, lefekvés előtt. És ha nem volt más, a büszkeség is lelepleződött és jöttél. Vihar. Hajnalban lelépsz. Olcsó hotel. Egyedül. Rövid. Vihar. Arra szoktam ilyenkor gondolni, amikor Párizsban vattacukrot ettünk az Eiffel-torony legtetején szakadó hóesésben. Még verset is írtál róla, mondjuk szar is lett, mint mindig. Na, ebben nem voltál jó, de mégis ezt erőltetted. Pedig annyi mindenben sokra vihetted volna. Mintha mindig más akartál volna lenni. Persze, én meg megint mást akartam tőled. Nem tudtam elmondani, és leírni se, de valami olyat, amitől igazán szerethetlek.

Mégis, mondd!, mit akartál tulajdonképpen? Mi kellett? A tudat, hogy csak a pénz a híja, hogy elérhess bárkit? Hogy te add a borravalót? Hogy te lehess felül? Hogy akkor fájjon, amikor te sértesz meg, hogy akkor sírjak, amikor vigasztalni akarsz? Tudom, mindig ezt kérdezem, és te a füled mögé teszed a cigit, mintha hatásszünetet tartanál, összeszeded a mondanivalód, és mintha betanultad volna, adod elő, nem mondod, előadod. Pedig nincs kamera te, seggfej! Kinek akarsz bizonyítani? Megalázod az összes kérdésemet, majd nagyvonalúan tüzet kérsz, mert soha nincsen nálad. Mert úgy is elvesztenéd – persze! Hagyjuk! Hagyjuk!

Itt, ahol élek szeptember van. Eszter két éves. Már csomó mindent tud. Most kis játékfigurák fürdetik egymást. Pancsikáznak – így mondja. Aztán ő fürdik. Majd puha törölközőbe tekerem és végigrepülünk a hallon, be a szobájába, amikor magasra emelem, akkor sikít, a szobájában landolunk. Puszit ad az összes plüssállatnak és mesét kér. Olvasok neki, pislog, ásít, a végére elalszik, de reggel mindig be kell fejezni. Mi lesz Malackával? – kapaszkodik a kiságy oldalába. Csipás tündér. És mindenben rám hasonlít. Tudod Jens, ez hiányzott belőled, a kék szemeid bogarában sohasem találtam meg magam, ahogy te sem az enyémben.

Mostanában sokat sétálunk lent a folyónál. Eszter gesztenyét gyűjt. A túlparton férfiak várják toporogva kedvesüket, hogy letudva mielőbb a sétát, mehessenek végre haza. Sokszor téged véllek felfedezni némelyikben. Nyugodt mélázást tettetnek a padon hátradőlve, hogyha átverték őket, vagy ha megjön a lány, úgy álnak ott a sárga levelek közt, gyűrt gallérral, mint egy film végén, hogy csók előtt a lány elmosolyodva igazítsa meg azt.

Hogy tényleg tökéletes legyen.