– Nem találom az élet értelmét – ült le velem szembe.

Tél volt, nem lepett meg, hogy ezt mondja. Mindig télen mondott ilyeneket. Néha előfordult, hogy ősszel, hébe-hóba kora tavasszal. Nyáron, az egész barátságunk alatt, csak egyetlen egyszer. Talán azért, mert akkor több a fedetlen bőrfelület. Az ilyen kilátások mindig feldobták, és meg is tudta ragadni őket. Őrült tudott lenni, ezt szerették a nők.

Az egyetem alatt ismertük meg egymást. Én angolt hallgattam, ő – mindent. Sokszor elgondolkoztam azon, vajon konkrétan milyen szakon van. Mindig kitérő választ adott. Azt mondta, minek válasszon egyet, ha mindből felveheti azt, ami érdekli? Végül persze semmit sem végzett el. Nem számít a papír, mondta. Az élet, az számít.

Később rájöttem, ő tényleg erre tette fel az életét. Az életre. Ezer fokos tűzzel égett, valahova mindig vitték hosszú lábai. Néha persze leállt. Ilyenkor leroskadt velem szemben egy füstös kis kocsmában, és jött az ilyen dumákkal.

Néhány óra múlva persze felállt. Néhány hét múlva pedig fel is pattant. Rohant könyvet írni, szerkeszteni, festeni. Kézműves boltot nyitott, átalakította horgászbolttá, fordított, szinkronizált, vállalt egy évadot. Fejest ugrott számtalan olyan dologba, amire már nem is emlékszem. Egyszer kutyaiskolát nyitott, pedig nem is szereti a kutyákat.

– Miért tetted? – kérdeztem később.

Azt válaszolta, könnyű nekem. Nekem kikövezett utam van.

Fiatal korunkban több időt tudtunk együtt tölteni. Emlékszem, az egyetem melletti sarki kocsmában a gyerekkorról beszélt. Megivott már vagy négy korsó sört. (Voltak olyan idők, amikor borászattal foglalkozott. El is költözött Tokajba, de nem bírta sokáig, túl csendes volt neki. A kertes házamért sem rajong.) Magasra tartott kézzel, szigorú mutatóujjal hadonászott. Arca kivörösödött, és érdekes egyveleget alkotott hajával.

– Gyerekkorunkban mindent elhiszünk, ami hazugság. Mi van a Mikulással? Vörös ruhában tálalt színtiszta hazugság. Jézuska adta ajándékok? Hitbe csomagolt megtévesztés. Egy idő után pedig meg kell ennünk a húsvéti nyulat. Mégis mindent elhiszünk. Mindent, ami hazugság, csak az igazat tagadjuk. Az igazat! – Itt tartott egy pillanatnyi hatás szüntet, vagy csak elfelejtette, mit akart mondani. Mutatóujja mindenestre a levegőben volt. – A felnőtteknek mindig sokkal jobb, gondoltuk, csak hazudnak, amikor azt mondják, „addig jó, amíg gyerek vagy”. Ha! Pedig, drága barátom, ez az egyetlen egy igaz mondat, ami elhagyhatja egy felnőtt száját.

Akkor még volt időm rá, mondom. Később jobban örültem, ha éppen pörgött, nyakigláb alakjából sütött a lelkesedés. Ez is gyakran előfordult. Imádta a legújabb festményét, regényének ötletét. A regényt végül széttépte, a festményét elégette. Pedig szívesen megvettem volna tőle. De mindig a maximalizmusra törekedett. Azt hiszem, ezért nem fejezett be soha semmit.

– Hogy bírod ezt? – kérdezte egyszer, arcán aggodalom és undor keverékével. – Másokhoz igazodni, valaki testi szükségleteit ellátni. Feladni önmagad.

Nevettem. – Nem olyan az!

Éppen az asszonyhoz siettem haza. Tél volt, a fiúnk pedig fél éves.

Aznap végül három órát beszélgettünk. A fiam már kamasz volt, folyton veszekedett a húgával. Élvezte húzni az agyát. Szerettem nézni, ahogy ezt teszi, a lányom pedig, ahogy azt kell, szépen visszavág. A feleségemet is szerettem nézni. Bárhogyan.

– Nem értem, miért, de talán irigyellek – mondta, mikor búcsúzásképp kezet ráztunk. De a szemében már ott égett következő ötlete. Valamiért Néró jutott az eszembe.