Az elszabadult személyiség diadala

„Az emberben semmi – még a teste sem – elég biztos pont ahhoz, hogy általa megértsük a többi embert és felismerjük benne önmagunkat.” – írja egy helyen Foucault. Ha egyetértünk  megállapításával és belátjuk, hogy a „humanizmus” eszméjének a XIX. században megjelenő modellje normatív és kényszerítő erővel lép fel egy univerzális törekvés kiterjesztésének szellemében, máris evidensen adódik a francia filozófus kérdése: „Mi határozza meg egy emberi lény humanitását?”

 

Benkő Krisztián Bábok és automaták címmel megjelent doktori disszertációjának bevezetője nem véletlenül indít Foucault „humanizmus”-kritikájának újragondolásával: a „humanizmus” eszerint egy olyan etikai modellt állít fel, amely a szubjektumnak a jelenbeli formáját szem előtt tartva ellenáll minden olyan lehetséges törekvésnek, amely a fennálló normát kérdésessé tehetné. Foucault – s érezhetően Benkő is – jogosan vonja le a következtetést, miszerint a humanizmus nem lehet univerzális, hanem bizonyos esetekben inkább relatív fogalomként értendő. (86.) Az Ember halálának az Übermensch alakja által ihletett foucault-i gondolata kijelöli a dolgozat számára is követendő feladatot: az „ember emberiessége” fennálló normájának kikezdését.

 

A Benkő elemzéseinek centrumát képező bábok, automaták, marionettek vagy manichino-k számos területet érintő vizsgálata mindvégig szem előtt tartja e feladatot az „emberi” és a „nem-emberi” között húzódó lehetséges határok feltérképezésével. A nagyfokú filológiai precizitással kivitelezett tanulmány egyik jelentős fonalát – ha nem is mindig közvetlenül – az a rendkívül izgalmas kérdés foglalkoztatja, hogy honnan is származik és hogyan ment végbe az a nagyfokú változás, amely a szubjektum kultuszával szakítva egészen odáig jutott, hogy egy, az „emberi” és „nem-emberi” oppozícióján túl elhelyezkedő „új ember (?)” lehetőségének perspektívájából kérdezzen vissza az „Emberre”. A „kiberkor” többes identitást lehetővé tevő, és azok összeegyeztethetőségét megengedő magatartása hosszas folyamat eredménye, melynek gyökerei a felvilágosodásban keresendők; nyomai a romantikán keresztül, Nietzsche „emberen túli emberén” át az avantgarde kísérleteiben is megtalálhatók. Ami az állomásokat egymással összeköti, az a bábok és mechanikai szerkezetek újra és újra felbukkanása, a bábszínházban rejlő lehetőségek folytonos újraértelmezése.

 

Benkő esztétikai síkon kibontakozó gondolatmenete  – hűen a normatív és totalizáló tendencia elvetéséhez – nem a szép uralkodó esztétikai kategóriáját hívja segítségül, hanem az unheimlich (kísérteties, uncanny) és a grácia (báj, kellem, kegy) kategóriáinak szokatlan társítását kísérli meg. Célja, hogy az általa górcső alá vett jelenségeket, amelyek egyelőre „az unheimlich vélt történetének” folytonosságát mutatják, egy alternatív hagyomány segítségével olvassa újra, hogy a töréspontokat feltárva megmutassa, „miként szakítja meg a folytonosságot a grácia újabb és újabb megjelenése” (105.) E két nehezen körülhatárolható fogalmat szem előtt tartva Benkő először a kísérteties minőségének Jentsch-i, majd freudi meghatározását követi nyomon, a felvilágosodás gépember/embergép polémiájától indulván egészen a romantika kísérteties fogalma felé.

 

A romantika unheimlich-fogalma és a freudi Hoffmann-elemzések értelmezésének egyik fontos szegmense a német romantika automata- és báb-fóbiájának kiemelése, amely leginkább ahhoz a bizonytalanságérzethez köthető, mely egy idegennek tűnő figurával történő találkozásunkkor keletkezik. Megeshet ugyanis, hogy nem tudunk döntést hozni afelől, hogy egy személyt, vagy egy automatát látunk-e magunk előtt. A romantikus szubjektum számára „a mechanikusság az emberi lélek veszélyeztetettségének metaforájává alakult” – írja Benkő  (121), mivel az „Emberről” alkotott normatív képzetet dönti romba annak a felismerése, hogy az ember talán nem több puszta mechanizmusnál. Így tehát már a romantikában az „emberi” és a „nem-emberi” közötti átmenet határán táncolunk. A hoffmanni perspektíva egyik érdekessége a Hoffmann és Kleist közötti érintkezés felvázolása, ahol is a könyv arra a feltevésre épít, mely szerint Hoffmann ismerte és felhasználta Kleist, A marionettszínházról című tanulmányát, s amelynek jelei A homokember soraiban is jól nyomon követhetők. A Coppelius által adományozott látcső és Vénusz bájövének párhuzama valóban meggyőzően világít rá az unheimlich és a grácia egybecsengésére, a két fogalom helyenkénti összecsúszásának elméletét alátámasztva. Olimpia a látcső lencséjén keresztül részesül a vénuszi kegyből, s az unheimlich fabábu azonnal a grácia kegyeltjévé válik; története így az „univerzális emberfogalom tételezhetőségét kérdőjelezi meg.” (129.)

 

Az unheimlich-ban rejlő lehetőségek bemutatását a grácia jelentésrétegeinek felvázolása követi, ahol Benkő rámutat a grácia kategóriájának már a kezdetekkor nyilvánvaló jellemvonásaira: a normalizáló tendenciának való ellentmondás, a „pozitív” és „negatív” kategóriákba való besorolhatatlanság képessége, s az unheimlich-hal való rokonság jelei már felbukkanásakor megjelennek. (135.) Ezzel együtt azonban, a Schillerrel és Winckelmann-nal folytatott párbeszéd kiemeli a kleisti grácia-felfogás és marionett-elmélet újdonságát, amelyben a szerző a „felvilágosult humanizmus totalizáló ideológiájával” szembeni szakítást véli felfedezni. (147.) A kleisti felfogás nem tartja többé félelmetesnek a gépeket és marionetteket. A korábbi hagyományt megfordítván nem az ember képére teremtett bábu idegenségét hangsúlyozza, hanem követendő példaként állítja azt az ember elé, ugyanis a marionett nem rendelkezik az emberi test tehetetlenségével, s csak egy magasabb, transzcendentális erő veheti birtokba. A gráciát az „Istenben” és a marionettben fedezi föl, melyek sajátos kölcsönhatásban állnak az emberrel; Kleist ember-alkatoknak nevezi őket, vagyis az „emberi” és „nem-emberi” közötti oppozíció végleg feloldódni látszik.

 

A két hagyomány polifóniájában összefonódó szólamok a tanulmány további fejezeteiben a történeti avantgarde művészeti próbálkozásainak bemutatása során csendülnek fel. Gordon Craig testetlen übermarionettje, Marinetti Varietészínháza, a futuristák gépesztétikája, Prampolini „gáz-színészei” vagy a dadaista Sophie Tauber marionettjei mind az embert tökéletességében fölülmúló metafizikus báb létének lehetőségére kérdeznek rá.

 

Különösen érdekes kísérlet a Craig és a futuristák színházi elképzelései közötti párbeszéd feltárása, illetve a metafizikus festészetben megjelenő próbababákról szóló elemzések kivitelezése, melyek precízen ügyelnek az apróbb részletek elhelyezésére is a tanulmány egészének koncepciójában. A sort végül Oscar Schlemmer Triádikus balettje zárja, ahol a „misztikus objektivizmus” jegyében kíséreltetik meg a tökéletes szintézis, az unheimlich és a grácia, „a metafizikus és a klasszikus hagyomány” ötvözete; az ideális ember megalkotása.

 

Magát a disszertációt „megelőzvén” a kötet első, Történelem és teatralitás című fejezete négy tanulmányt is tartalmaz, amelyek tovább árnyalhatják a dolgozat már eddig is szerteágazó gondolatmeneteit. Edmund Burke szövegeinek „átesztétizált” újraolvasása során napvilágot lát Burke morális alapokon nyugvó pantomimellenessége vagy az esztétikai minőségek színházi keveredése elleni állásfoglalása. A tanulmány ugyanakkor egyszerre esztétikai és etikai síkon indul el Burke metaforáinak, vagy a francia forradalom és a fenséges kapcsolatának felfedése felé. A második tanulmány Matthew Lewis A szerzetes című gótikus regényével és Antonin Artaud átdolgozásának találkozásával folytatódik, a harmadik írásban pedig a sport is pódiumra kerül: a főszerepet a hírhedt Arthur Cravan kapja, aki a „széplélek és az erőművész pólusaiból” (61.) egyesíti a fenségest és a gráciát. A negyedik tanulmány Bódy Gábor Nárcisz és Psziché című filmjének vizsgálatát adja.

 

A szerző által rendelkezésünkre bocsátott kötet egy valóban eredeti elgondolás koncepcióját nyújtja, amely a későbbiekben, e koncepció fényében, olyan motívumok újragondolására is sarkall, mint a „mozgás”, a „teatralitás” vagy a „test” egyébként is divatos problematikája. Benkő Krisztián munkája alapos megfigyeléseken nyugvó, gazdag anyagmennyiséget feldolgozó, invenciózus írás, amely mind az elemzések, mind az önálló következtetések finom és pontos kivitelezésében tetten érhető. A legnagyobb figyelmet azonban, úgy gondolom, az „Ember” fogalmához társuló normatív értékítéletnek a grácia általi megkérdőjelezése érdemli.

 

Benkő Krisztián, Bábok és automaták, Napkút Kiadó, Budapest, 2011.