Milyen egy igazi férfi? Az ellenállhatatlan, az igazi?

Katja önmagán mulatva nézegette a kollégákat az őrskúti rendőrségen. Az itteni kollégák nem tűntek kommandósoknak: bajusz, pocak, mindenütt a kakaós csigára lökött sör, a sörök közben majszolt pogácsák nyoma.

Dehát Katja sem látszott magándetektívnek, csak egy unott nagymamának, egy olyan igazi itttessékaláírni-fajtának.

– Maga az a német hölgy? Maga turkál az eltűnt kislányok ügyében? Hajdú Zoltán vagyok, tessék, parancsoljon. – reccsent rá egy hang.

Katja előcibálta az igazolványait.

– Csak nyugodtan, drága hölgyem, csak nyugodtan, nyugodtan, nem kell úgy izgulnia…

Régi módszer, hogy mindenki keze megremegjen.

Erreerre! Csaknyugodtanhölgyem! Csaknyugodtankérem!

De az emberek az orrukkal és a fülükkel látnak, nem a szemükkel. Mit mondott Rókáné? Hogy egy pesti rendőrt hoztak a városba „műkincsügyben”… Ez a Hajdú túl sovány, túl nyugtalan volt egy ilyen csepp kisvároshoz.

Beterelte Katját egy légypiszkos szobácskába, és elmosolyodott.

– Magán nevet az egész kapitányság, Katika. Egy nagymama-korú detektív! Vénséges vén tragacsok vagyunk, de ilyet még az HBO-n sem láttunk ilyet.

A bal lábára sántított. Tényleg vénséges vén volt, de nem olyannak látszott, mint aki a motorbiciklijéről pottyant le. Egy magyar rendőrségi szakértő… De inkább a Le Carré-regények angol kémeire emlékeztetett, akit a hidegháború után valahol ott felejtettek.

– Először is azt szeretném tudni, mért állították le a kislányok utáni nyomozást 92-ben?

– Hogy mért? Hát ezt én is nagyon szeretném tudni, hölgyem. Amióta a zavarosban kutakodik, azóta azt várom, hogy elárulja nekem.

Fajankó, gondolta Katja: a nagylegény a fővárosból.

– És hogy-hogy ilyen jól beszél magyarul? Ilyen régiesen, szépen akcentus nélkül! A mama vagy a papa? A vezetékneve miatt én a mamára tippelnék…

– Akkor jól tippel. Én pedig azt szeretném tudni, hogy ki vezette a nyomozást 92-ben.

Hajdú előkapta a noteszét, Katja jegyzetelt.

– Százával fordultak elő akkor ilyen ügyek. 92 nyarán sima eltűnési ügynek látszott. Négy vagy öt kislány összebeszél, és elmegy lógni a Balatonra. Mért ne? Mért is ne? Ilyesmi akkor hetente előfordult – ahogy ma is hetente előfordul, csak ma tudjuk, hogy az ilyen lányok nem kerülnek maguktól haza. De akkoriban más idők jártak, naiv idők, szabadság, szerelem, rendszerváltás, a bejelentéseket rázúdították egy bizonyos Takácsnéra, aki aztán hetekig, hónapokig tologatta az aktákat. Naponta aláírt, jegyzetelt, iktatott, és reménykedett, hogy ezzel a kis üggyel a nyugdíjig kihúzza.

Mint egy rossz kutya, Katja felmorrant.

– Ne förmedezzen, kérem! Hisz szabadok lettünk, értse meg! Hány éves a hány éves? Ha egy gyerek akármikor kisétálhat egy intézetből, akkor ki tiltaná meg középosztálybeli lányoknak, hogy lubickoljanak egyet? Hány éves a hány éves? Kiskorú lányok vágtak neki a nagyvilágnak, hogy szerencsét próbáljanak, hogy érezzék a különbséget! Érezze a különbséget! – ez volt a jelszó azokban az években. És Takácsné nagyon is érezte: tehát nem csinált semmit, csak ücsörgött az aktáin. Ha valaki menni akar, hadd menjen, good morning starshine, illa-berek – mit tehet egy rendőr? Ahogy a gyerekeknek lassan jogaik lettek, a rendőrség se tudott mit kezdeni velük. Buliznak egyet, talán meg is eszik egymás közben, de mit mondjunk nekik? Ez volt a „bunkórendőr-világ”, a mámoros, nagy-nagy szabadság. – Figyelte Katját, aki türelmetlenül fészkelődni kezdett. – Csak szeretném megvilágítani, hogy egy ilyen eltűnéses eset 92-ben nem látszott akkora nagy ügynek. Egy rendőr nagyon is óvatos volt, ha eltűnt nagylányokról volt szó.

– Nagylányok? Miket beszél? Nem voltak ők nagylányok. Hanem tizenkét éves gyerekek.

– Hány éves a hány éves? Takácsné negyvenkilenc éves volt. Ha egy lány megszökhet akárhonnan, akkor mért nem szökhet meg az anyukájától? A várostól húsz kilométerre dúlt a délszláv háború. Látta azokat a szép kis házakat a dombon? Aranyliliom utca, Aranyfürtös tér, Aranyeső utca, Aranycsillag sor: mindenki csempészett, pezsgett a város, telt a házakra – a gyerekek mit számítottak?

– Hány eltűnést jeleztek azokban az években?

Hajdú megvonta a vállát. – Az emberek jöttek-mentek. Háború volt, előtte rendszerváltás, nem értek rá jelezgetni az emberek. – Nyugtalanul megvakargatta a térdét, aztán odadugott Katja elé egy aktát. – Elég hiányosak Takácsné környezettanulmányai.  Nem ismertem őt személyesen, de gyanítom, még csak elképzelni sem tudta, mi az a bűn, amit üldöznie kéne. Hogy mi a hiba itt? Hisz saját akaratukból lógtak el a lányok, lám, a kis Szenczi-lány magával vitte a kedvenc pingpongütőjét is. Mindenhol van telefon. Hát mért nem telefonálnak, ha haza akarnak jönni?

– Maga nem volt itt 92-ben. Mégcsak nem is őrskúti. Szabad megkérdeznem, hogy most mit keres itt? Mért vannak magánál Takácsné környezettanulmányai?

– Tudja jól, hogy nem szabad megkérdeznie. – Katja nagyjából erre számított, de azért nyelt egyet. – De ne féljen, sörözni azért szabad velem. Higgye el, Katja, én még csak a Charlie angyalaiban látott női magándetektíveket.

– Ha elárulja, hogy mit akar tudni tőlem, akkor én is elárulom, ráérek-e.

Hajdú előrelapozott a noteszében.

– Bízom benne, hogy a másik négy lány boldogan él valahol Ausztráliában, de ami azt illeti, én sem hiszem, hogy életben lennének. De engem nem is ők érdekelnek, hanem az ötödik, a maga árvácskája, az a lány, akinek a keresésével megbízták, Dér Krisztina.

– Talán az apja, Dér Sándor miatt?

– Maradjunk csak a szegény kis Krisztinánál!

– Hát meg fog lepődni a következtetéseimen, hadnagy. A gyerekkereskedők mindenhol az elhanyagolt gyerekekre vadásznak. De ezek a lányok tényleg bajban voltak, és nem csak a szokásos tinédzser-kórságban – Szabó Gyöngyi például igazi életveszélyben. Aki ezeket a gyerekeket összegyűjtötte, az meg akarta menteni őket. Én úgy gondolom, Krisztinát talán megvádolhatta a rendőrség az anyja halála után. Nem, ne tiltakozzon, kérem! Nem az életunt, a negyvenkilenc vagy száznegyvenkilenc éves Takácsnéra gondolok! Az anyja, Rendi Judit halála klasszikus rendőrségi ügy volt, olyan ügy, amit a rendőrök mindenhol szeretnek: zárak, tanúk, jegyzőkönyvek, ujjlenyomatok, tanúvallomások. Az apának, Dér Sándornak alibije volt, a kislánynak pedig nem. Csoda lett volna, ha a rendőrség Krisztit nem vádolja meg.

Hajdú köhécselt: – Rendi Judit nem volt színésznő, azaz hogy mégis…, szeretett a művházban verseket szavalni, és nyáron is feltűnő kalapokat hordani. Valaki az építkezés közben áramtalanítja a házat, és ráhelyezi őnagysága kedvenc kalapját egy vezeték csonkjára, aztán az áramot visszakapcsolja. Egy igazi művész nem óvatoskodik, ha rohanni kell, csak lekapja a kalapot… és hopp! Nincs többé se szalagos kalap, se nagyságos asszony…

– Ügyes, tiszta munka.

– Dérnének, ugye, nem voltak rendben az idegei. Vagyis ha egy fiatal férj építkezés közepén otthagyja a családját, akkor mindig a feleség idegeit szokás hibáztatni. Emellett Dér Sanyi rendes gyerek volt, idevalósi, tanár, Rendi Juditot viszont Erdélyből szalajtották. Nem is kérdés, hogy kit hibáztatnak ilyenkor a szomszédok.

– Igen, de ettől az még igaz lehet, hogy Dérné pokolian bánt a lányával…

– Én nem vagyok pszichológus, hölgyem. De azt tudom, hogy az anyukákat utálni szabad, de babrálni a kalapjaikkal…? Viszont annyira ügyes kis gyilkosság volt, hogy az őrskúti rendőrök nem is hitték, hogy  egyedül fundálta ki a gyerek.

– Ha Dér Sándor minden percéről el tud számolni, akkor esetleg más valaki…

– Okos, nagyon okos, hölgyem. Ám a házban akkora volt a káosz, hogy Dérné nem engedett be senkit.

– És a baleset kizárható?

– Az akkori jegyzőkönyv szerint.

Ültek az öreg műanyag székeken, két öreg rendőr gyűrött jegyzetfüzetekkel.

– Én már abban sem vagyok biztos, hogy ezt a Krisztit gyerekkereskedők nyelték el. Hisz a másik lány, Dohák Éva néhány éve itt flangált épen, egészségesen. 

– Látta azokat a lányokat? Látta a fotóikat?

– Hogyne, gyönyörű gyerekek. De az is lehet, hogy ez a nagy szépség csak félrevezette a rendőrséget. A kollégák kirakták maguk elé a fényképeket az asztalra, és a pedofilián kívül más indítékot már el se tudtak képzelni.

– Gyerekkereskedő hálózatokról már hallottam. De bunkerekről, ahova bajbajutott gyerekeket rejtenek? Ne vicceljen, hölgyem! Ki tenne ilyet? Talán valami jótét lelkek?

Kaja sem hitt benne. Se a jótét lelkekben, se a bunkerekben.

– Holnap Budapestre utazom, hogy megtaláljam az egyetlen túlélőt, Dohák Évát. Hogy megtudjam, eddig hol húzta meg magát. De ön még adós nekem valamivel, hadnagy. A pestieket mért húsz év múlva érdekli Dér Krisztina?

Hajdú felállt és elmosolyodott. Mit gondolsz erről, Wattonkám?

– Hogy én mit gondolok? Erre kíváncsi, Hajdú? Talán mostanában bukkantak rá egy amatőr régész nyomára, aki régen megkapargathatott egy dombocskát. A szomszédban háború volt, épültek az Aranyeső utcák, mindenki pezsgett, mindenki csempészett. Az a valaki talán nemcsak lányokat csempészett, hanem régészeti leleteket is. Magát nem a műkincsfelügyelet küldte ide? Dér Sándor vidékiesen fontos ember, ráadásul történelemtanár. És szép házban lakik, feltűnően szép házban…

– Regényeket kéne írnia, hölgyem!

– Látott már olyan édesapát, aki nem is kíváncsi a lányával kapcsolatos nyomozásra? Akit nem érdekel, hogy hol van a lánya? Talán azért nem érdekli, mert annak idején ő rejtette el.

– Regényeket kéne írnia, regényeket! Dér Sándor megöleti a nejét a lányával, eközben titkos ásatásokat vezet, végül kicsempészi a városból a kincseket, a lányát, a húsvéti nyuszit, a mikulást, az összes bajbajutott őrskúti gyereket, de közben azért marad a helyén: szakkör, túlóra, értekezlet. Érdekes lenne tudni, miből telt a szép nagy házára, de mielőtt regényt írna, beszéljen Dér Sándorral! Higgye el, nála jelentéktelenebb mukit nem láttak a magyar középiskolák! Ha egyszer váltana pár szót ezzel a legyünktürelmesek Sanyival, magának is hiányoznának az igazi maffiózók. Akik nem hagynak ott egy épülő házban egy asszonyt meg egy kislányt fillér nélkül. Mert lehet, hogy utálatosak voltak azok a nagy kalapok, és lehet, hogy Dérné hisztérikus volt. De Dér Sándor hónapokig még a telefont sem vette fel. Se a lányának, se a feleségének.

– És azt gondolja, hogy ilyen sunyi alakok nem tartanak kézben bűnszervezeteket?

–Igen, hölgyem. Azt gondolom, hogy az ilyen sunyi-sanyikat mások tartják kézben.

Hallgattak egy sort. A kapitányság elcsendesedett, talán mindenki hazatért  egy kicsit merengeni az Aranyeső vagy Aranykakas utcai házakba.

– Holnap megkeresem Dohákékat Pesten, hogy megnézzem, mi történhetett azzal a szegény Évikével. De utána betérnék magával egy Aranykorsó utcai vendéglőbe. Talán akkor őszintébb lesz.

 

Régebbiek: 

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

 http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

 http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-anyu-draga/