– Nem találom az élet értelmét – ült le velem szembe.

Tél volt, nem lepett meg, hogy ezt mondja. Mindig télen mondott ilyeneket. Néha előfordult, hogy ősszel, hébe-hóba kora tavasszal. Nyáron, az egész barátságunk alatt, csak egyetlen egyszer. Talán azért, mert akkor több a fedetlen bőrfelület. Az ilyen kilátások mindig feldobták, és meg is tudta ragadni őket. Őrült tudott lenni, ezt szerették a nők.

Az egyetem alatt ismertük meg egymást. Én angolt hallgattam, ő – mindent. Sokszor elgondolkoztam azon, vajon konkrétan milyen szakon van. Mindig kitérő választ adott. Azt mondta, minek válasszon egyet, ha mindből felveheti azt, ami érdekli? Végül persze semmit sem végzett el. Nem számít a papír, mondta. Az élet, az számít.

Később rájöttem, ő tényleg erre tette fel az életét. Az életre. Ezer fokos tűzzel égett, valahova mindig vitték hosszú lábai. Néha persze leállt. Ilyenkor leroskadt velem szemben egy füstös kis kocsmában, és jött az ilyen dumákkal.

Néhány óra múlva persze felállt. Néhány hét múlva pedig fel is pattant. Rohant könyvet írni, szerkeszteni, festeni. Kézműves boltot nyitott, átalakította horgászbolttá, fordított, szinkronizált, vállalt egy évadot. Fejest ugrott számtalan olyan dologba, amire már nem is emlékszem. Egyszer kutyaiskolát nyitott, pedig nem is szereti a kutyákat.

– Miért tetted? – kérdeztem később.

Azt válaszolta, könnyű nekem. Nekem kikövezett utam van.

Fiatal korunkban több időt tudtunk együtt tölteni. Emlékszem, az egyetem melletti sarki kocsmában a gyerekkorról beszélt. Megivott már vagy négy korsó sört. (Voltak olyan idők, amikor borászattal foglalkozott. El is költözött Tokajba, de nem bírta sokáig, túl csendes volt neki. A kertes házamért sem rajong.) Magasra tartott kézzel, szigorú mutatóujjal hadonászott. Arca kivörösödött, és érdekes egyveleget alkotott hajával.

– Gyerekkorunkban mindent elhiszünk, ami hazugság. Mi van a Mikulással? Vörös ruhában tálalt színtiszta hazugság. Jézuska adta ajándékok? Hitbe csomagolt megtévesztés. Egy idő után pedig meg kell ennünk a húsvéti nyulat. Mégis mindent elhiszünk. Mindent, ami hazugság, csak az igazat tagadjuk. Az igazat! – Itt tartott egy pillanatnyi hatás szüntet, vagy csak elfelejtette, mit akart mondani. Mutatóujja mindenestre a levegőben volt. – A felnőtteknek mindig sokkal jobb, gondoltuk, csak hazudnak, amikor azt mondják, „addig jó, amíg gyerek vagy”. Ha! Pedig, drága barátom, ez az egyetlen egy igaz mondat, ami elhagyhatja egy felnőtt száját.

Akkor még volt időm rá, mondom. Később jobban örültem, ha éppen pörgött, nyakigláb alakjából sütött a lelkesedés. Ez is gyakran előfordult. Imádta a legújabb festményét, regényének ötletét. A regényt végül széttépte, a festményét elégette. Pedig szívesen megvettem volna tőle. De mindig a maximalizmusra törekedett. Azt hiszem, ezért nem fejezett be soha semmit.

– Hogy bírod ezt? – kérdezte egyszer, arcán aggodalom és undor keverékével. – Másokhoz igazodni, valaki testi szükségleteit ellátni. Feladni önmagad.

Nevettem. – Nem olyan az!

Éppen az asszonyhoz siettem haza. Tél volt, a fiúnk pedig fél éves.

Aznap végül három órát beszélgettünk. A fiam már kamasz volt, folyton veszekedett a húgával. Élvezte húzni az agyát. Szerettem nézni, ahogy ezt teszi, a lányom pedig, ahogy azt kell, szépen visszavág. A feleségemet is szerettem nézni. Bárhogyan.

– Nem értem, miért, de talán irigyellek – mondta, mikor búcsúzásképp kezet ráztunk. De a szemében már ott égett következő ötlete. Valamiért Néró jutott az eszembe.

 

Belenézek a tükörbe. Mindig is utáltam a kék szemeimet. A régi hajszínemmel kockázatos páros volt, gyakran még most sem merek az emberekre nézni, nehogy gyanakodni kezdjenek. Így is elég para látványt nyújtanak a szeplőimmel. Bár nem tudom, kire jelentenek nagyobb veszélyt – azokra, akik látják, vagy aki viseli? A többség szerint az előbbiekre. Mit tegyen az ember a közvélemény ellen?

Mindenesetre, ez a fekete megnyugtat, még ha nem is áll jól a nagyanyám szerint. Ő mindig is az örökségünket hangsúlyozta. Hogy a származás mennyire fontos. Anyám legalább megért és elfogad. Szerintem utánozna is, ha tehetné.

Vagy visszamenne a múltba, és megtiltaná az őseinknek, hogy idejöjjenek. Magyarországnak vannak időgépei, amiket a fejetlenség elkerülése végett csak a tudósok használhatnak a múlt kutatására. Anyám szerintem odalopózna, és visszamenne, visszatartaná az első McKay-t, aki magyar földre tette a lábát. Vagy a kontinensre. Csak nem engedik még a régi Parlament közelébe sem.

Ők hozták a híreket is. A tudósok szerint évszázadokkal ezelőtt úgy tartották, a vörösöknek nincs lelkük. Éppen ezért elveszik azokét, akikhez hozzáérnek, megfosztják őket maguktól, hogy a saját ürességüket pótolhassák. Ahány szeplő, annyi áldozat. A bőrük különben egyre fehérebb lesz – ezt a teljes eltűnést akarják megakadályozni. Akarjuk megakadályozni. Állítólag.

Mindenki tudja, hogy ez egy nagy hülyeség. A pénzről szól, mint minden más. Az egyik gazdasági világválságból a sok közül ez a pici ország került ki győztesen, ki tudta használni, hogy sok vize van: termál, gyógy, forrás. A túlélést jelenti, többet ér, mint az olaj. Többet, mint az arany. Nem csoda, hogy ennyien beözönlöttek, most pedig zsúfoltabb a munkaerőpiac, mint bármikor. Az a csoda, hogy pont minket kaptak ki, mi lettünk a céltábla. Nem tetszett nekik az életmódunk? Harsányabbak vagyunk a kelleténél, legyűrve a magyar virtust? Nem asszimilálódtunk eléggé? Vagy egyszerűen csak egy tudományos időutazás ehhez – hozzánk – nyújtott ürügyet?!

Néha azt kívánom, bárcsak tényleg képesek lennénk rá. Gyakran azzal fenyegettem az óvodás csoporttársaimat, hogy kiszívom a lelküket, elég egy érintés, és az enyémek lesznek. Az a gond, hogy ez sosem vált be, amikor megütöttek, bár szó se róla, én is visszaadtam nekik, ami járt. Egy idő után pedig festeni kezdtem a hajamat. Bárcsak Róbert is ezt tenné. Semmi esélyünk sincsen a jövőre, ha nem asszimilálódunk. Ha nem próbálunk meg legalább egy kicsit másnak látszódni, mint amik vagyunk. Márpedig legtöbben nem próbálnak, annál harsányabbak, minél több rágalom vagy inzultus éri őket. Nem csoda, ha lassan már nem lehet tudni, melyik volt hamarabb. Csak azt szeretném, ha ezt mindenki ugyanúgy átlátná, mint én.

Lehetnének józanabbak, fölösleges mellveréssel nem lehet elérni semmit.

Ahogy átvágok a nappalin, odamorgok valamit a nagyanyámnak, hogy tudja, leléptem, és Róberttel leszek, biztonságban, amennyire csak lehetek. Nem mintha érdekelné. Szerintem jobban szeretett óvodásként, amikor még vívtam azt a harcot, amelyet ránk mért a sors. Tuti valami hasonló hangzatos szöveggel fogalmazza meg magában a csalódását és életelvét. Közben pedig nézi azokat az ostoba skót műsorokat.

Ahogy elsétálok a Nyugatihoz, azon gondolkozom, mennyire sokat dolgozott értem anyám, hogy ne az angyalföldi vörös-telepen kelljen felnőnöm. Angyalföld. Milyen megtévesztő elnevezés. Most meg milyen közel vagyunk a Dunához, csak néhány ház takarja ki. A nagyanyám utálja is ezt a helyet, én örülök neki, szinte senki sem tudja itt, milyen voltam ezelőtt.

Talán mégsem kéne Róberttel maradnom. Ő biztosan nem egyezne bele, hogy itt éljünk. Vagy nagyon sokat kéne veszekednem, hogy rávegyem. Bár abban sem vagyok biztos, hogy akarok-e gyerekeket. Az is lehet, jobban járnának egy nem vörös apával.

Ó, mintha tenyészlovakról beszélnék! Szeretem Róbertet, a kurva életbe is!

Rávágok az aluljáró lépcsőjének korlátjára, egyszer valahogy így tört el a kezem. Az egyik középkorú nő ijedten rám néz. Eszembe jut, ki vagyok és mi a célom, kerülöm a pillantását, és elsietek. Tudom, hogy így is bámul utánam.

Felszállok a metróra. Imádom, hogy olyan fényes és gyors, elvileg Magyarországé a legfejlettebb. Még ez is, noha benne volt az első háromban, csak néhány évtizede felújították. A régit már csak képeken láttam. Ráfért, most sokkal menőbb. A kék metró.

Csak egy megállót megyek, néhány másodperc. Átszállhatnék a 13-asra, amelyik Angyalföldre is elvisz, de jobban szeretek sétálni. Húsz perc a magas és fényes, majd egyre alacsonyabb és egyre rusnyább házak között – mindig ráébreszt, miért nem akarok az lenni, aki.

Felmegyek az aluljáróból, éppen az orrom előtt zúg el a lebegő villamos, mintha a sofőr is azt szeretné, gyalogoljak. Ritka az ekkora egyetértés köztem és a világ között.

Kicsit ellentétes azért az egész. Haladok, és egyre kevésbé érzem feszélyezve magam, leszámítva talán a hajszínemet. Persze, a Lehel úton sem csak vörösek laknak, azt sem mondhatnám, hogy csak skótok vagy írek. De vegyesebb a társaság, és tudom, hogy az út végén vár egy ház és egy ember.

Kissé giccses, de igaz, mondom magamban az egyik bérháznak, zöld függönyökkel. Elég sok itt az ír.

Tenyészlovak. Vajon Róbert megengedné, hogy fessük a kicsik haját, amint az kinő? Nem mintha ennyire előre terveznék. Szerintem ő sem. Elég, ha azt tudja, másnap melyik fegyverét rejtse el melyik ruhájába. Ilyen szempontból fantáziadús, a bátyja nevelte belé. Utálom a bátyját, mindig csak a balhét keveri. Néhány veszekedésünk előtt meg ő keverhette a szart is. Pedig kiskorunkban jóban voltunk, elválaszthatatlanok, mi hárman. Állítólag még versengtek is értem, bár én erre már nem emlékszem.

De azért jó lenne tudni. A gyógyszerészek úgyis csak ártalmatlan festékeket kevernek, sok babának például lila a haja. Vagy rózsaszín, hogy tudják, lány, ha elég ronda ahhoz, hogy másképp ne lehessen rá jönni. Nincs oka ellenezni.

Leszámítva a nyilvánvalót és megjósolhatót. Megint nagy veszekedés elé nézek. Néha én kerülök ki győztesen. Végül ebből is én fogok. Ha eljutunk addig. Mellesleg lehúzhatnám magam, az sem biztos, hogy el akarunk jutni addig. Először amúgy is Műszaki Egyetem falai között szeretnék kikötni.

Morcosan előkapom az MP66-omat, és közben megállapítom, hogy megint otthon hagytam a mobilom. Azon is tudnék zenét hallgatni, de csak háromszáz fér fel, sokkal jobban szeretem a mp-t, arra kétezer nyolcvanhat, ha nem mind tíz perces. Bedugom a fülembe, majd kirántom. Majd megint berakom, és kikeresem a legkeményebb számot, amelyet valaha ismertem, régen erre üvöltöztünk Róbertékkel. Azóta is mindig magammal cipelem, bárhova megyek.

Dübörög a zene, én pedig egyre gyorsabban lépkedek. Az utolsó öt percet már izomból futom.

Mikor odaérek a Kerekes útra, lefékezek, és ránézek a hatalmas házra. Szinte minden szintjén csak skótok laknak, többségük vörös. Állítólag „kiüldözték” szegény régi lakókat, szebb lakásokba. Régen egy kollégium állt itt, annak a mintájára építették újra, megtartva, hogy A és B oldalra oszlik, és hogy ocsmány fossárgás-barna színe van, némi zölddel keverve. Meg azt, hogy kerítéssel veszik körbe. Kiskoromban imádtam itt élni, mindenhol csak barátaim voltak. Az a gond, hogy mindenki tudja, kik laknak itt, a legjobb dolog, amit a külsősök tenni akartak eddig, a lebontás. De akkor nem lenne minket hova küldeni. Mármint őket.

A kerítésen keresztül meglátom, hogy egy feketébe öltözött alak kiront az épületből, majd felüvölt, és csapkodni kezd. Veri a vasrudakat, a fákat, belerúg az ajtóba, és a közelben álló légjárművek felé veszi az irányt. Egy pillanatra lefagyok, majd odarohanok hozzá.

– Ne, Róbert, ne! – ölelem át hátulról, vissza akarom tartani. Nem akarom, hogy megint a zsernyákoknál kössön ki, rongálásért.

– Mi a franc?! – izomból leráz magáról, hátraesek.

– Mi az…?!

Mikor meglátja, hogy én vagyok, lefagy, majd összecsuklik, a térdei belecsapódnak az aszfaltba. Odakúszok hozzá, remeg a keze, a fejét lehorgasztja.

Megsimogatom vörös fürtjeit, az ujjaim koszosak és véresek. Átölelem.

– Mi történt? – suttogom a fülébe.

– Ó, Ella, nem vetted fel… Nem vetted fel…

– Sajnálom, de most itt vagyok.

– Lehet, hogy halálos… Halálos.

– Mi halálos, miről beszélsz?

– Azt mondják, lehet, hogy meg fog halni. MacDonald is látta, lehet, hogy ő sem tud segíteni.

MacDonald az egyetlen olyan skót orvos, aki Magyarországon praktizál, nagy a szaktudása, és a vörösöket is lelkiismeretesen gyógyítja. Sokaknak ő védőszentje.

– Kit nem tud megmenteni, miről beszélsz?!

– A bátyámat – kicsit hátrébb húzódik, hogy a szemembe nézhessen. Könnyezik. – Tegnap megtámadták a bátyámat. Nem tudom, pontosan hogy történt, éppen nem voltunk együtt.

Titokban hálát adok érte mindenkinek.

– Nem… voltam vele. Néhány haverjával lógott együtt, az a banda lehetett, amelyik néha idejön vergődni. Eddig sosem volt még ennyire durva. Néha előkerült egy-egy pillangó-lézer, ha nagyon eldurvult a helyzet, valakik előrántották a pisztolyukat, de sosem sült el. Vagy legalábbis nem így, nem kis híján az áldozat szívébe. Te is tudod, hogy sosem volt ennyire durva!

– Tudom.

Pedig gyakran idejártak. Velünk együtt nőttek fel, a közelben. Először csak a közös játszótéren akadtak problémák, egy idő után beleépült, szerves része lett a mindennapjainknak. Nagyobb következmények nélkül. Aztán az egyik banda egyszer csak átlépte a határvonalat, azóta át is járnak egymás területére. Semmi komoly, csak egy kis bunyó, eddig úgy gondoltam, csak a feszültséget akarják levezetni.

– Biztosan az új vezetőjük tehet róla. Eljön a kurva Dunája mellől, van pénze, és azt hiszi, máris ő alakít mindent! Az a szörnyű, hogy ezek szerint ő is alakít mindent. A többiek szerint, akik a bátyámat is bevitték a kórházba, jobb fegyvereket szerzett nekik. Állítólag meg akarja tisztítani a terepet. Tőlünk – Róbert kiköp. – A bátyámmal kezdte.

Ijedten nézek rá.

– Sosem meséltél erről a vezérről. Már nem Kovács van?

– Nem, ennek sokkal flancosabb neve van. Magyar.

Legszívesebben számon kérném, de a szemei tele vannak fájdalommal. Kék örvények.

Sötétebbé válnak, és hirtelen felpattan.

– Odamegyek, és kibelezem azt a gecit.

– Dehogy mész oda! Egyedül?! A többiek nélkül még annyit sem érsz. Így is…

– A többiek félnek – mondja, hangjában tömény undor. – Az új fegyverek megijesztették őket.

– Egyedül akkor sem mehetsz oda! Veszélyes, túlerőben vannak, mindig fuss, ha túlerőben vannak, nem emlékszel!?

– Mindig túlerőben lesznek, hát nem érted? Mi vagyunk a kisebbség! Azok a rohadékok mindig többségben lesznek!

– Akkor sem mehetsz oda! A majdani gyerekeink egy halott apával semmire sem mennek!

– A majdani gyerekeinket is arra fogom nevelni, hogy gyilkolják ezeket a faszokat!

Rámeredek.

– Ahhoz először meg kéne élned, hogy gyerekeink legyenek. Mellesleg, feketére fogom festeni a hajukat. Hát nem érted, hogy egyedül így van jövőjük?!

– Nem fogsz gyávákat nevelni belőlük! Harcosok lesznek, ha az kell! Az unokáink érdekében az kell!

– Hogy aztán úgy járjanak, mint a bátyád?!

– Mondd még egyszer…!

Felemelem a kezeimet. Nem tudom, hogy hogyan jutottunk idáig. Állva meredünk egymásra, mindkettőnknek vörös a képe a veszekedéstől.

– Sajnálom, ami vele történt. Te is tudod, hogy… milyen jóban voltunk. De nem akarom, hogy veled is ez történjen. Nem szeretnélek elveszí…

– Nocsak, egy aprócska baleset ennyire jótékony hatással van a világra? Mindjárt egy vörössel kevesebb? – hallok egy gúnyos hangot a hátam mögül.

Róbert megfeszül, az arc letorzul a dühtől.

– Magyar.

Megpördülök, egy magas, rövid hajú férfival találom magam szembe. Bőrdzseki van rajta, amely sokat sejtetően kidudorodik azokon a helyeken, ahová azok rakják a fegyvereket, akik nem akarják nagyon eltitkolni, mikkel járnak az utcára. A dzsekin kalocsai hímzéses minták vannak, kiegészítőként két suttyót is hozott magával, az egyik szőke, a másik fekete, vigyorogva hallgatják új főnöküket. Meg mernék esküdni, hogy a szőkének még tudom is a nevét, Szlovik. A fekete meg talán Gáspár.

Odahátrálnék Róberthez, azonban Magyar hirtelen mellettem terem, és átkarolja a vállamat.

– Mondja csak, hölgyem, zaklatja ez a férfi? – a szája büdös a piától. Észreveszi a szeplőimet és a szememet, és még szélesebb vigyort ereszt meg. – Vagy talán te is közülük való vagy, cicám, csak használtál egy kis festéket a fejeden?

– Ezt könnyen megtudhatjuk, főnök – hallom a fekete haját. – Mindig is érdekelt, hogy a vörösök vajon lent is vörösek-e, vagy ott megkímélte őket a természet.

Felröhögnek, kitépem magam Magyar karjából. Hátralök, megint elesek az aszfalton.

– Te geci! – kiált fel Róbert, és megindul. Elképedek:ezek szerint most nincs nála fegyver. – Baszd meg, nem vehetsz el tőlem…

Magyar előveszi az egyik fegyvert. Tényleg valami új széria lehet, ezt a szürke kicsikét nem ismerem, könnyednek és biztosnak látszik.

– Nem vehetek el tőled? Mit? Az életed? A szukád? Ó, dehogynem. A bátyáddal is megtettem, nem igaz?

Magyar hirtelen hadonászni kezd a fegyverrel, hol rám mutat, hol Róbertre, a levegőbe vagy az aszfaltra. Egyszer még a társai felé is, akik erre összerezzennek.

– Mind ezt érdemlitek, korcsok. Halált, szenvedést. Tudod, mit? Ti ketten most szépen velem jöttök, és a te asszisztálásoddal fogjuk megnézni, valóban vörös-e a kurvád. Aztán értékelned kell majd a produkciót, tízes skálán. Ha közben bármivel is próbálkozol, lelövöm, mint a kutyát, ahogy azt mind érdemlitek. Büdös skótok. Idejöttök, mindent elvesztek tőlünk, belőlünk éltek, kiszipolyoztok minket… – Róbert áll, és néz rá, a száját összeszorítja, megfeszül az álla. A szemei megint, mint két örvény. Magyar hirtelen üvölteni kezd. – Azt hiszed, csak te vesztettél el valakit?! AZT HISZED!?

Róbert hirtelen nekiugrik, nem tudom, mire gondol. Talán, hogy már nem rá mered a pisztoly, de nem is rám, hogy Magyar hirtelen megőrült. Arra nem számít, hogy a lövés máshonnan jön.

Hátraesik, felvisítok. Szlovik megszólal.

– Úristen…

Odaugrok Róberthez, a hasára szorítom a kezem. Ujjaim közül vér csordul ki. Nem olyan lézerlövedék volt, amelyik megégeti az ember bőrét, és így megakadályozza, hogy dőljön belőle a vér ezek szerint. Valami új fejlesztés lehet, hogy még gyilkosabb legyen.

– Ne, ne… – érzem, hogy hisztérikus a hangom. – Ne, ne…

Róbert felemeli a kezét, vörössé festve az arcomat.

– A gyerekeinknek apa kell…

Fennakadnak a szemei, és nem szól többet.

Az egész egy pillanat, a többiek lefagyva néznek ránk. Szlovik ugyanazt a szót ismételgeti. Az ereimben mintha méreg áramlana szét, jeges, mégis tüzes, valahonnan mélyről morgás tör fel.

– Úristen, a haja.

Gáspár hirtelen megfordul, és elfut. Már úgyis megkapta a választ a kérdésére.

Valahol a szemem és a tudatom perifériáján érzékelem, hogy a tincseim újra vörösek.

– Ha nem vigyáztok, a lelketeket is kiszívom. Elég egy érintés, és az enyémet vagytok. Nem állíthat meg a fegyvereket, a mocskos tervetek, a félelmetekből építkezem. És egyre, egyre erősebb vagyok.

Hirtelen Szlovik is megpördül.

Ránézek Magyarra. Lő, és elvéti.

– Annyira, annyira erős vagyok.

Végül ő is elfut, még mielőtt hozzáérhetnék.

Lerogyok a földön fekvő Róbert mellé, lecsukom a szemeit, és megfogadom, hogy megbosszulom. Végül mindkét banda vezetője elveszetett valakit.

Különben is. A vörösöknek úgy sincs lelkük. Ideje pótolni.