„A kárhozottak legnagyobb büntetése az lesz, hogy látni fogják

magukban Isten országát, de nem lesznek képesek belépni oda.”

Johannes Tauler

A pokolnak ebben a bugyrában régóta van UPC. Júpíszí Plusz! Valamikor innen indult el hódító, multinacionális útján a vállalat és terjeszkedett pár emeletet felfelé. Az elnök-vezérigazgató-helyettes fölényes eleganciájával ma is innen inti féltő bánásmódra alkalmazottjait. A „Plusz!” szolgáltatást ma még csak itt lehet igénybe venni. Csak megadjuk a távirányítóval az „Intelligens Felületnek” a látni kívánt időt és helyszínt, aztán a képernyőn máris a folyamatjelző szórakoztat, legalul a változatlanul futó hírszalaggal, míg a felvétel (vagy közvetítés: idelent egyet jelent) elindul.

B. Szent Ferenc alakját figyelte a Rossellini filmjéből. Úgy meredt rá, ahogyan a nyomorékká lett valahai vívóbajnok nézi egykori sportsikereit felvételről. Egyszerre kitárult a fürdőszoba ajtaja és egy magas nő lépett ki a nappaliba, akit tömött dohányfüst kísért. A lábán csak fekete nejlonharisnya volt, felül egy bő, kötött pulóvert viselt. Míg átviharzott a helyiségen ügyet sem vetett B.-re, aki ekkor már az európai városok listájának legelejét pásztázta a „Plusz!”-on. A toszkán Arezzot választotta ki. Aztán átdöngetett az öklével az oldalfalon a szomszéd lakásba, ahonnan átszűrődött egy tévéműsor nevetőgépének hangja.

Idelent szüntelenül napfényt ígérő folytonos alkonyat* van. B. rengeteg napfelkeltét megnézett már a tévéből – a „Plusz!”-on. Zöld plüssfoteljében ült és bámulta a horizonton felbukkanó napkorongot. Nézte a felvételeken, hogyan használja a vörös, a sárga, a réz, a bíbor, az arany millió árnyalatát a Nap, hogyan önti ki egyik színt a másikra, mint egy örökké nyugtalan festő, akinek sosem fog elkészülni az egyetlen képe. Látta, hogyan pirkad viharban és szélcsendben, háborúban és békeidőben, minden kontinensen és földtörténeti korban. Látta az altosztrátuszt, a cirrokumuluszokat, a komor és szívélyes felhőket köszönni a felkelő Napnak. Nézte, hogyan nyelik a fényt erdőszéli rétek, az európai kulturtáj, a városok sikátorai, hogyan a tavak iszapja, a sarki jég és a kerti vetemény. Nézte, hogyan világosodik ki hajnalokon egy-egy város, hogyan élénkül fel reggelente kihűlt szöveteikben a keringés, hogyan lesznek belsejükben izgágává a fénytől ezek az amúgy tehetetlen organizmusok.

*

            A képernyő interaktív, rajta feliratok, különböző indexek segítenek eligazodni a nézőnek. 1342, Húsvét vasárnapjának hajnala van Arezzoban. A Piazza Grandén tömeg. Ide jönnek a városiak az otthoni virrasztásból. Klarisszák és köztiszteletben álló asszonyok virágokat helyeztek az éjszaka a földre, ide, a Santa Maria della Pieve elé. A gondos rendben elhelyezett friss orgonaágak, fehér, sárga és piros tulipánok és pipacsok a feltámadási körmenet vonulási rendjét segítik eligazítani. Így kerül a helyére püspök, gróf, paraszt, kereskedő, szerzetes és fogadós. Néhány család már a helyén áll. A legtöbben most érkeznek, és virágaikat keresik.

Öt órakor megkondult a nagyharang és a sürgés-forgás, susmusolás hamar abbamaradt. Megkezdődött a Feltámadás szívekben ujjongó hirdetése. Ahogy a körmenet elindult, úgy zúgott fel Szentviktori Ádám himnuszának kezdősora. „Mundi renovatio…”. Ilyenkor az a kevés pogány sem aludt el, aki a várost lakta. A menetet végig tekintetük szegélyezte. Otthonaik tárt ablakaiból kikönyökölve nézték a Krisztuséit. Voltak, akik mogorván figyeltek, mintegy eltűrve a hatalmas megmozdulást. Voltak, akik nehezen leplezték irigységüket vagy éppen vonzalmukat. Két zsidó öregasszony – egyik a másikat támogatva –, mintha a körmenet szépségétől sóhajtottak volna mélyeket.

A harangozó, a kövér Vittorio késve indult utánuk. Lihegve szedte lábát, amikor megbotlott a sötét, már néptelen főtér egyik szabálytalanul álló utcakövében. Hatalmas potrohára zuhant, arca a földnek feszült, szálakban lógó nyálába por keveredett, úgy rítt némán, fejét és mellkasát görcs rángatta, orra a hideg követ böködte. Ekkor feltérdelt és darócruhájából egy kulacs bort és egy kisebb félcipót húzott elő, felnézett az égre, és vigasztalanul bömbölt, úgy kortyolt egyre nagyobbakat a borból és tömte magába remegő, tömzsi kézével a megtört kenyeret.

              „Vita mortem superat…”: Vittorio, csak itt érte utol a menetet, és Arezzo híres tréfamestere a futástól kipirosodott arccal és könnyfátyolos szemmel osont a helyére. Ekkor egy lompos, girhes kutya éppen levizelte volna a Montini kereskedőcsalád háza előtt álló cserepes palántát, amikor egy novícius, a keresztet tartó Padre Lorenzo néma intésére, kiszaladt a menet szervezett rendjéből, és – kínos feltűnést irányítva az esetre – elkergette az ebet. Monica, aki – semmi kétség – a legszebb lány volt a menetben, meg sem próbálta elparancsolni kutyáját. Szipogva, indulatát suttogásba fojtva, csak ennyit mondott neki: „Olyan rossz vagy.” A lehető legjobb helyen tudta maga mögött, a menet legvégén, a kíváncsi tekintetektől védve, a szajhák kis csoportja után csaholva.

Mielőtt kiértek volna a városból, keleten megjelentek az első sugarak, melyek halványan csillogtak az asszonyok hajtűin és a kereszteken. Mintha ez a kis fény új máéltóságot nyújtott volna az elnyűtt menetnek. A himnusz dallamának már-már bomló egysége ismét bizonyos volt, sőt, az eddiginél is fenségesebbé, határozottabbá vált.

*

A konyhából sanzonzene és a húskloffolás ideges ritmusa hallatszott. “Az a harisnyás nő az.” – gondolta B. Kikapcsolta a tévét és elindult a süteményillat felé.

(Részlet a Lepkeháló c. regényből)

Fél négykor, egy-két jógagyakorlat után kilépett a csatakos hajnalba.

Átkozta a hiúságát. Úgy hozta a sors, hogy világos színű ruhában kell végigosonnia a sétányon. Micsoda botrány! A Fahrienhescburgenbung vezérigazgatója, amint a villasoron egy zárfésűvel a zsebében ólálkodik! De már nem volt mit tenni. Végiglopakodott az úton, és körbekerülte Horváth Péter villáját.

Az erdő felőli részen mintha a hajnali derengés is elbátortalanodott volna. Lena átküzdötte magát a bokrokon, megmászta a kerítést, aztán a vizes fűben, amit a harmat mintha elektromossággal töltött volna föl, átvágott a házat körbeölelő málna- és rózsabokrokon. Végre ott állt a tornácon! Levegőt vett, és egy nagy sóhajtás után feszegetni kezdte a hátsó ajtót. A filmekben minden mennyivel könnyebb! De a zár gyenge volt, a fésű megadóan rásimult, az ajtó egy-két perc múlva kitárult.

Talán a betörők is ezt a torokba szoruló izgalmat érzik, mikor besurrannak valaki életébe. És ugyanezt a megkönnyebbülést, mikor szembenéznek a vakon vigyorgó riasztóval! De itt az előszobában olyan erős volt valamilyen rumos-vaníliás aromájú cigaretta illata, hogy Lena majdnem visszarettent. Hogy megnyugodjon, kinyitotta az erdő felőli spalettákat, és óvatosan körbejárta a szobákat. De a félelem, mint a cigarettaszag, ott maradt a nyomában.

Végül is mi történne, ha meginna egy kávét a konyhában? Lebeszélte magát, aztán a lassan, lépésről lépésre oszladozó sötétben elkezdte feltérképezni a tárgyakat. Mint a megnyúzott nyulak, felaggatott teakeverékek lógtak a konyhapultról − lám-lám, ámbátor dohányzik, ad az egészségére ez a Péter! Derék dolog.

Majd a festőnövendékek szobácskájába nyitott be. Amíg a villa Herczegh Ferencé volt, és nem egy magányos rajzoló búvóhelye, ez az áporodott kis lyuk a cselédszoba lehetett. Most vigyorgó mackók a polcokon, meseposzter a falon, összegyűrt tinimagazin a szőnyegen. A hajdani cselédlány ágya helyén borvörös pléddel borított franciaágy. Lena elképzelte, ahogy tavasszal Horváth rázárja a tiniszagra az ajtót, és merő szentimentalizmusból nem rak rendet a vendégei után. Betette az ajtót, aztán tovább sétált, és az ebédlőben felfedezte a mutatós, de nem túl értékes tálalószekrényeket.

Mondd, Péter, ma  hány vendéget vársz?

Már régóta töprengett, hogy a pedofilok többsége miért gyűjt porcelánokat. Talán mert annyira finomak és áttetszőek, és mert minden porcelán néhány vétkes ujjra vár, dúdolta magában. Horváth igazi gyűjtő volt, jó ízlésű, ha nem is túl pénzes. Lena anyja régi útmutatása nyomán felismerte a majd’ százéves, melegsárga fényű, cseh porcelánokat. Ilyesmiket finom, de nem túlságosan gazdag úriemberek gyűjtenek, és már ezért is biztos volt benne, hogy nem Horváth, a „nemzetközi hírű festőművész” a hálózat feje. Úgy döntött, hogy a kutatás végére hagyja a porcelántálak mögött lapuló többi régiséget.

Hátha rábukkan valami értékesebbre.

Festményeknek egyelőre nyomát sem látta, ahogy könyveknek vagy rajzeszközöknek sem.  De a villa falainak így is volt valami édesen könnyű, túlfinomult sugárzása. Lena becsukta az ebédlő ajtaját, és belépett a babákkal, nippecskékkel díszített hálószobába. Mielőtt a holmikba beletúrt volna, próbálta megfogalmazni magának, kire vagy mire emlékezteti a ház. Semmiképp sem egy pedofil fenevad rejtekére, hanem egy idős, a tárgyait ide-oda rakosgató, szentimentális úrinő villájára, aki neveletlen lányunokáinak is fent tart egy szobácskát.

Hátra volt még a dolgozószoba a tóra nyíló hatalmas ablakokkal.

A fonyódi Hugh Hefner álomvilága, titkos birodalma csak ebben a szobában tárult fel. Itt nem volt cigarettaszag, és Lena biztos volt benne, hogy ide a ház gazdája csak bizonyos időközökben, szertartásos magányban lép be. Sűrű, nehéz, szinte tapintható volt a sötétség, de itt nem nyithatta ki a zsalukat.  

Ahogy téblábolt az ajtóban, majd elbotlott egy drága filmfelvevőgépben és egy berakásos íróasztalban. Hogy lásson valamit, kinyitotta a nappali ajtaját, de a sötétség így is ide-oda bujkált, ragacsos volt, álnokul megfoghatatlan. Lena felkattintotta a zseblámpáját, és csodálkozva látta, itt már képek is vannak a falon: Velazquez csinibaba-hercegnője és egy jó másolat az Avignoni kisasszonyokról.

Ez a szoba volt a lakás szíve. A zárfésűvel kikattintotta az íróasztal zárját, és hálát adott a sorsnak, hogy Horváth régimódi gyűjtő lévén a kincseit nem bízza elektronikus adathordozókra. Annyi mappája, akkora gyűjteménye volt, hogy a Thumberlina-honlap lelepleződése után nem is tudta volna az egészet egy fordulóval elszállítani. És melyik gyűjtő venné a lelkére, hogy megbolygassa hirtelen a kiszámított, évek óta tiszteletben tartott rendet? Mert a fotókat Horváth napló módjára rendezte el, mégpedig kihívó büszkeséggel: lássátok, ez az én igazi történetem. A dossziék az 1988-as évtől kezdődtek, szegényes kis válogatással, tinédzserújságból kitépett lapokkal, szégyenlős pillanatfelvételekkel.

A képek bármilyen szégyenlősek is voltak, szinte vibráltak az életörömtől. Horváth, meglehet, rossz mesekönyv-illusztrátor lehetett, viszont nagy szenvedéllyel, komoly odaadással fényképezett. Lena ezért is hökkent meg a „Tavaszév91”feliratos dossziéban talált amatőr felvételeken: matrózblúzos lányok verset mondanak az iskolai ünnepségeken, vagy ügyetlenül kifestve, tinisztárokat utánozva bájolognak rossz műtermi felvételeken. Talán azért olyan esetlenek ezek a képek, mert nem Horváth csinálta ezeket! Pedig a lányok mind milyen helyesek! Mosolygósak, széparcúak, jó testfelépítésűek. És Lena csak most vette észre, hogy hátul a képek ceruzával odafirkált kódokat rejtenek: Veszprém IV, Óbuda II, Nagyatád I, Miskolc III, Szentes V, és utána lánynevek: Kitti, Zsuzsa, Nikolett, Anna, Brigi.

 Lajos Krisztián tiszteletére

A hulló zimankó Lali vállain cseppfolyóssá vált. Egyre csak húzogatta az öngyújtó forgófejét, a hüvelykujján a bőr már keményre dagadt, de továbbra is csak a tűzkövet karistolta, lángot nem tudott csiholni.

– A rohadt életbe! – ideges ritmussal verte a tenyerébe a gyújtót.

Újra próbálta. Az előtte álló kocsi kipufogójából áradó füst, most kezdte igazán idegesíteni.

– Most beszállsz, vagy megvárod, amíg hóember leszel? – a parkoló kocsiból Krisztián úgy szólt ki, hogy a kinyitott ajtóba addig kapaszkodott, amíg neki nem vágta a megállni tilos táblának.

– Cseszd meg, ez jól sikerült. – öntudatlanná vált rutinnal kikapta a cigit a szájából, az ujjai között az öngyújtóval együtt addig forgatta, míg a másik kezével felnyitott cigarettásdobozba feltűnés nélkül be nem csúsztatta őket.

– Most aztán pláne nem szállok be! – idegességében keresni kezdte a szájából eltűnt cigit. Lassan kapott észbe.

Krisztián kidugva a fejét rápillantott az ajtóhorpadásra, brekegett egy jó ízűt Lali felé, de ő láthatóan nem vette a lapot.

– Ne legyél gumi zsuzsi! Már tíz perce jár a motor! Nyomom a fűtést tökig. Toppanjál már be! – kiáltotta feldúlt hangon. Az arcán mintha a hajszálerek felrobbantak volna, mert a szeme körül a bőre vörösre vált. Ez a hirtelen feltűnő élénk szín nem túl előnyösen emeli ki a szúrós zöld szemeit, gondolta nevetve Lali.

 – Olyan vagy, mint egy hüllő, ha felhúzod magad, tudsz róla? – beszállt a kocsiba, nevetésével próbálta kedélyesebbé varázsolni felpaprikázott barátját.

– Nem tudtam. De most már igen. Köszönöm professzor úr. – ingerült hangja a feneke alatt forgolódó sebváltónak szólt. Lali azonban szokás szerint magára vette.

– Prométheusz magamra hagyott. – Lali melankolikus arccal figyelte, hogyan halványodik el a lehelete a kocsi fűtött terében.

– Ja. Ja. Gondolom nem ő volt az első. – Krisztián érdektelenül válaszolt, a rádióadók keresése gyermeki figyelmet követelt tőle. Miután megtalálta a legjobb zenét, a feje a zavarodottságtól hátrarúgott.

– Mégis ki a faszom az a Prométheusz?

– „Ne legyél már tufa!” – idézett a Moszkva tér című film párbeszédjéből, majd válaszolt – Az a görög hérosz, aki az embereknek odaadta a tüzet. – szólt okító hangon.

– „Anyád a tufa!” – folytatta a film párbeszédjének replikájával, mielőtt értetlenkedni kezdett volna – Mi? Hérosz? – mintha keserű lenne a tudatlanság, összegyűrt arcbőrrel rázta a fejét.

– Az, hérosz. Egy kibaszott hero!

Krisztián majdnem feltolta a hajára a szemöldökét, olyan felderült arccal kiáltotta, – Vágom, a csávó olyan volt, mint a Chuck Norris.

– Mondjuk. – hagyta annyiban.

– Na figyelj! Én vagyok a te hősöd. – laza ujjmozdulattal benyomta a szivargyújtót.     

Lali ajkai közül kibuggyanó mosolyra Krisztián azonnal lecsapott.

– Te figyelj, ne parázz, patent kis autó ez. Senki nem fogja észre venni, hogy elvisszük.

– Csak a tulaj? – kérdezte segítő szándékkal Lali.

– Nem gondolhatok mindenkire.

– Az igaz.     

– Most miért vagy ekkora geci? Félórával ezelőtt még te is benne voltál! – fakadt ki Krisztián, láthatóan nagyon a szívére vette az ügyet.

– Igen, mert rá akartam gyújtani. Egyébként is, hova mész ezzel? – kezével rátenyerelt a vezetőülés fejtámlájára, hogy könnyebben hátranézhessen.

– A hátunk mögött ott áll egy kisteherautó, épp csak a rendszámtábláját nem akasztotta rá a kocsi lökhárítójára. Előttünk itt van ez a kibaszott fényes hatos BMW. – a mutatóujjával kocogtatta a szélvédőt – Nem tudsz kiállni úgy, hogy neki ne menj valamelyiknek. Ha előre mész, a BMW riasztója tuti sípolni kezd, mögöttünk, a kisteherautóból, pedig még vagy egy óráig pakolni fogják a cuccot ide a boltba. Válassz, melyiknek a sofőrjével akarsz egyezkedni?

Ebben a pillanatban pattant ki a szivargyújtó.

Lali előkaparta a rágott szűrőjű cigijét, és boldogan érintette hozzá az izzó fémrugót. Krisztiánnak az egész úgy tűnt, mintha egy eszkimó dugná az orrát valami meleghez.