Már egy órája magyaráz neked, közben vezet, gyorsan haladtok, dinamikusan előzget az autópályán, centikre közelíti meg az előttetek haladó kocsit, mire eszedbe jutna félni, addigra letolja a külső sávba, egyszer sem fékez, százhatvanötös állandó sebességgel mentek, megállíthatatlanul, könyörtelenül és egyértelmű felsőbbrendűséggel, ugyanúgy megy ő az autópályán, mint az életben, ahhoz sincs lélekjelenléted, hogy elgondolkozz, vajon te milyen irányba mész és melyik irány vezet előre, mert te igazából már nem akarsz semmilyen haladást, semmilyen technológiát, elbújnál egy erdei kunyhóban, erről eszedbe jut Hófehérke és a hét törpe, akik mennek a bányába, ahogyan sofőröd is bányássza a kriptovalutát és erről tart neked kiselőadást a kocsiban, mert azt hiszi, téged is érdekel, hogy ő saját fejlesztésű blokklánc ökoszosztémát üzemeltet, hash-ek trilliói futnak át a rendszerén, kérődzöl a szavakon, hogy az Ethereum blokklánc átállt a proof of stake rendszerre,  koncentrálsz, hogy legalább egyetlen mondatot megérts, de mire tíz hangzó összekapaszkodna, addigra sofőröd, a piperkőc harmincas már legalább háromezer szót elhadart, ühhüm, ühhüm, ismételgeted, a bólogatásra is ügyelsz, és elhatározod, legközelebb vonattal utazol telekocsi helyett, nem ilyen öntudatos sofőrrel, aki feltartóztathatatlanul löki a sódert, pedig fáradt vagy, mert hajnalban keltél, a harmincas generációval amúgy is az a bajod, hogy jónapotot köszönnek és túlságosan komolyan veszik saját fontosságukat, már nem is bánod, hogy gyorsan vezet, előbb vége lesz a kínszenvedésnek, amit a bitcoin okoz, diszkomfort érzésed van, mondaná rá a körzeti orvosod, a szavak színültig töltik a kocsi belsejét, elfogyott az oxigén, de ebben az autóban hiába keresed a gombot, amivel lehúzhatnád az ablakot, itt az sincs, ez is fejlett technológia, csak te rekedtél meg a középkorban, eszedbe jut a saját anyád, amikor magyaráztad neki az ATM használatot, szegény ugyanilyen rémült arccal bólogatott, holott nem értette, miért jó neki ez az egész, ő még borítékban kapta a fizetését, és kézzel kellett aláírni a jelenléti ívet, akkor még volt tízforintos papírpénz és a telefonok tantusszal működtek, most neked nem esik le a tantusz, hogy miért kell neked a blockchain, hagyjanak már békén, te csak aludni szeretnél és visszafelé menni az időben, lelassítani világot, mert már annyira szédülsz tőle, hogy ki fogsz esni belőle, most alagút jön, csak arra leszel figyelmes, hogy a sofőröd elhallgat egy pillanatra, és beletenyerel a dudába, azután az okosházát vezérli telefonos alkalmazáson keresztül, beállítja az intelligens öntözést, a napelemekkel is rengeteget spórol, mint ahogy azzal is, hogy téged a fővárosba fuvaroz pénzért, holott a cég fizeti a benzinköltségét, tehát a bejáráson is keres, ráadásul bitcoint bányásznak a gépei, amíg dolgozik, a munkahelyre már csak hobbiból jár be, mert ő okos, te pedig nem vagy okos, a bejárásod is magadnak fizeted, saját anyád vagy, aki csüggedten áll az ATM előtt, és gyereke könyörgésére végre bedugja a kártyát a nyílásba, mert mi van, ha beszívja örökre vagy másnak köpi ki, nem érti, mit kell nyomni az érintőképernyőn, mi az, hogy PIN kód, miért nem lehet kézbe kapni a nyugdíjat, miért kell levonni belőle kezelési költséget, miért kell túlbonyolítani mindent.

(Illusztráció: Jackson Pollock – Sleeping Effort, 1953)

Mindig kicsit vadaknak, durváknak láttam a fiúkat. Inkább lányokkal barátkoztam, őket valahogy finomabbnak, türelmesebbnek éreztem. Kerülték a durva beszólásokat, és ha szomorú voltam, megvigasztaltak.
Nem barátkoztam a fiúkkal, de ők barátkoztak velem. Voltak köztük, akik kifejezetten keresték a társaságomat. Együtt csellengtünk a lakótelep házai között, együtt fedeztük fel a külvárosi nappalokat és estéket. Baráti társaságokba verődtem, és ha nem is megbecsült, mindenesetre állandó és megkerülhetetlen tagja lettem ezeknek. Megismertem a kültelki focipályák, trafikok, kis bódék és italozók világát, a durva és titokzatos nagy felnőttekét, akik fűvel-fával, szögekkel, autóalkatrészekkel, pecabotokkal kereskedtek, vagy járták a kocsmákat, és munka után a sárga földig leitták magukat.
Krisztián, a szomszéd fiú vezetett be ezekbe a társaságokba. Az apja szobafestő volt: egyik éjszaka, egy családi veszekedés végén kivetette magát a panelház ötödik emeletéről, és szörnyethalt. Nem ő volt az egyetlen akkoriban. Emlékszem, egyszer napokig téma volt a lakótelepen, hogy egy fiatal lány a szomszéd ház tizedik emeletéről vetette a mélybe magát. Sötét gondolataim támadtak. Hiszen kiugrani csak egyetlen erős mozdulat. Elég egyetlen másodpercnyi megőrülés. Lehet, hogy ezért is lettem azóta betegesen tériszonyos? Nemcsak a magasságtól, de ezektől a gyerekkori emlékektől is rettegek?
A fő programunk persze a focizás volt. Krisz mindig átjött délutánonként, kezében a focilabdával. Mindig megörültem, ha nála volt a labda. Szerettem a csellengéseket is, de focizni még jobban szerettem.
Amikor az utcán átadta nekem a labdát, és én önfeledten pattogtatni kezdtem, rám szólt:
„Ne pattogtasd!”
Ekkor tudtam meg, hogy az egész lakótelep hallja, ha a döngő aszfalton pattogtatom.
Kedvenc focipályánk az iskolánk udvarán volt. Az udvart kerítés zárta el ugyan, de volt egy kiskapu, ahol ki-be lehetett járni. Mindenki tudta ezt, a pálya mindenkié volt. Pontosabban két pálya. Az alsó, a nagyobbik, igazi pálya volt, persze aszfaltozott, de fölfestették rá a vonalakat, egy kézilabdapálya vonalait, a hatos félkörét, a középvonalat, a büntetőpontot. A pálya mellett volt egy kis lelátó is, három sor, falócákkal. Az évek során persze a fölfestések elkoptak, egyre halványabban látszódtak, az aszfalt egyre több anyaghibát mutatott, itt-ott feltöredezett, a lelátó lócái pedig el-eltörtek, így idővel végül le is szedték őket.
A felső pálya csaknem ugyanolyan méretű volt, de kevésbé jól kimunkált, hiányoztak a vonalak, sőt még kapu se volt, azt csak el kellett képzelnünk, pólónkat, táskánkat a földre rakva, és egy-egy lövésnél persze el is lehetett vitatkozni, benn volt-e a labda, nem volt-e túl magas, nem hagyta volna-e el az elképzelt felsőlécet. Ha persze tényleg nagyon magas volt egy labda, akkor elhagyta a pályát, és szerencsés esetben az aszfaltos részt leválasztó kerítés mögötti bokrok között megtaláltuk, ám olyan is volt, hogy egészen messzire elpattogott, ki az iskola területéről, a lakótelep utcái közé, és olyankor érte kellett menni, mászóügyességünket is latba vetve, kisebb karcolásokat és sérüléseket is kockáztatva.
Mindig az volt az ünnep, ha az alsó pályán játszhattunk Krisszel és barátaival. Mert azt sokszor más társaságbeli fiúk foglalták el, és bár sokszor megtörtént, de nem mindig, hogy bevettek minket, kicsiket is maguk közé.
Milyen fiúk voltak ezek? Egyszerű munkások fiai, környékbeli szegény, sokszor rongyos srácok. Cigányok is voltak köztük, ők néha különösen ördöngösen cseleztek. A nagyok, a húsz-huszonkét évesek ellen esélyünk se volt labdába rúgni. Egyszer-egyszer, de ez nagyon ritkán történt meg, még felnőtt férfiak is csatlakoztak a játékhoz. Ők már mindent tudtak a labdával, és fizikumuk miatt is bármikor könnyedén fölénybe kerültek ellenünk.
Játék közben folyamatosan ment a beszólogatás, a froclizás. Olyan szövegeket hallottam, melyek egy jó részét nem is értettem akkor még. Túl ártatlan voltam. Amikor kilőtte valaki a labdát az elhasználódott drótkerítés valamelyik lyukán, egyből megszólaltak a srácok:
„Jó a lyukérzéked!”
Én is mondtam aztán velük, bár a mondásnak nem minden mellékjelentése volt egészen világos előttem.
Az egyik ilyen beszólás különösen megtetszett.
Egy elpuskázott helyzet után az egyik srác magában kezdett dühöngeni, szidva az eget és a földet, egy másik pedig tréfásan odaszúrt neki:
„Ideges vagy? Szedjél hangyát!”
Hirtelen nem is értettem az összefüggést a hangya és az idegesség között, de éppen ez fogott meg igazán a mondatban. Szinte költészetként hatott rám. Elkezdtem magamban ismételgetni.
Aztán nem is csak magamban.
Elkezdtem mondogatni játszótársaimnak is, akkor is, amikor nem is voltak idegesek.
„Ideges vagy? Szedjél hangyát!”
Először csak nevettek rajta. De a harmadik-negyedik ismétlődésnél már rám szóltak:
„Jól van, állj le!”
Ám ekkor belém bújt az ördög, mint életemben oly sokszor is később. Nem álltam le, a megjegyzés, hogy álljak le, csak még inkább arra ösztönzött, hogy ne álljak le.
„Ideges vagy? Szedjél hangyát!”
„Vigyétek innen ezt a gyereket, mert kurva idegesítő!”
Krisz is rám szólt.
„Hagyd abba!”
Nem hagytam abba.
Az egész közösség ellenem fordult.
„Meg kell verni, abból majd szót ért.”
Rám támadott a társaság, felfüggesztve a focimeccset. Egy nagydarab fiú keményen gyomorszájon vágott. Nem kaptam levegőt. Aztán jöttek a többiek. Volt, aki lábbal rúgott. Aztán olyan is volt, aki eltalálta a legérzékenyebb pontot: az arcomat ütötte. Nevettek közben, mert megszabadultak az idegességtől, melyet provokáló beszólásaim keltettek bennük. Tíz-tizenöt fiú kezdett verni, ahol értek, ott bántottak. A legfélelmetesebb a karfeszítés volt. Azt hittem, kitépik a karomat, rettentően fájt. Krisz nem vett részt a spontán lincselésben, ő csak szemlélőként nézte a váratlan irányba futó történéseket.
Vagy negyedórán át tarthatott az ütlegelés, rugdalás, öklözés.
Aztán elérte csúcspontját az indulat, és kielégült. Ahogyan pedig a többiek elfáradtak, úgy lett Krisz élénkebb és erősebb. Noha ő volt az egyik legfiatalabb, úgy tűnt egy pillanatra, hogy főnökké nőtt.
„Elég volt már. Ne bántsátok tovább!”
És nem is bántottak már.
Mindenki kimerült a végén, és pihegett. Ott ültünk mind a focipálya lelátóján, én kissé sajgó testrészekkel, ők meg levegőért kapkodva, mint egy kimerítő birkózás után.
De olyan volt, mintha nem egymás ellen, hanem egymással játszottunk volna. Úgy éreztem magam, mint akit befogadtak.

Elephantine szigete, Egyiptom, időszámítás előtt 402

Valójában menekülünk. Nem a múlt elől. Miért tennénk? Jól élünk. A jövőnk elől futunk. Nem félelemből, mert a jövőtől, ismeretlensége miatt félni szokás. Tudjuk mi vár ránk, attól félünk. A bizonyosságtól, aminek elkövetkezésében biztosak lehetünk.

Elephantine még áll, és kövei elégett homokként párolognak a hőségben. Otthonaink falai lassan emelkednek egymás fölé, mint óriás lépcsőfokok, akár mint lejjebb a Níluson, Thébánál vagy Luxornál a fáraók sírjainál, ahol piramisok épülnek. Azt mondják, amikor a zsidók rabszolgák voltak a fáraó birodalmában, ők is dolgoztak valamelyik építésénél. De én tudom, hogy ez csak mese, ott nem épültek a fáraóknak sírok, mint itt, a folyó felső folyásánál.

Ezek az eléget kövek ma még az otthonunk. Holnap már sem otthonunk, sem a kövek nem lesznek velünk. A pusztulás sem lesz látható. Csak az elhagyott kövek, amelyek nem adják indokát annak, hogy miért hagyjuk el azokat. Nem adnak magyarázatot arra, miért temetjük alájuk edényeinket, amelyekben étellel várták a nők a férfiakat, és az edényekbe, amelyekben hús főtt, miért rejtjük el ékszereinket, amikkel férjeink halmozták el asszonyaikat.

Ezekben az edényekben őrzünk minden papirost, amely az életünket rendezte el. Amelyikkel apám váltotta ki anyámat és elsőszülöttjét, a bátyámat a rabszolgaságból, még a születésem előtt, a zsidó Meshullamtól, és annak fiától, akiknek rabszolgája volt az anyám. A megegyezést, amellyel megvette házunkat a perzsa katonától, és annak feleségétől, aztán továbbadta anyámnak, annak a papírját is itt rejtettük el. Későbbről, amivel nekem és a férjemnek ajándékozta a ház részeit. De még azt is, amit Jeruzsálemből kaptunk a tanítással, hogyan tartsuk meg a pészach ünnepét, Széderkor, mennyi bort és milyen fajtát ihatunk. Mindez ott marad, a kövek, házunk padlója alatt. Az ünnepi kerámiaedényekben, és ami nem fér azokba, a többi, napi használatos edényeinkbe. Mindig is azokban tartottuk.

 Nem viszünk magunkkal semmit. Mindentől megszabadulunk. Az is lehet, hogy az edények, a fövő hús, az ékszerek, meg ezek a papírok szabadulnak meg tőlünk. Nincs ránk szükségük, csak a történetre, amit elmesélnek. Mindig is fontosabb volt a történet, mint az események, amelyek velünk estek meg. Fontosabb volt, hogy elmeséljük fiainknak, és ők továbbadják az ő fiainak, hogy végül megíródjon a kivonulás története. Az elhagyás története. Könnyebb másokat okolni, és mindig a maradók tehetnek mindenről. Akik vándorolnak, azok nem lehetnek bűnösök, hiszen menniük kell. A kérdés az, ki írja meg a történetet? Akik maradnak, vagy akik mennek?

Úgy tudtuk, zsidó katonák vagyunk. A legjobb fajta. Akik a perzsa szatrapa parancsára és megbízásából őriztük Egyiptom núbiai határait. Akik pénzért teszik dolgukat. Úgy tudtuk, különbek vagyunk mindenkinél. Isten kiválasztott népe.

Ezt hívják az öregek az egy Isten hitének. Úgy tudjuk magunkról, hogy Menelik herceg kíséretének gyermekeitől vagyunk. A herceg úgy hasonlított apjára, Salamon királyra, hogy csak bőrének sötétségét örökölte anyjától, Sába királynőjétől. Ezt mesélik. De a kíséret itt maradt, félúton, a Nílus szigetén, ahol elefántok agyarával kereskednek. Ezért is Elephantine a falu neve. Ezért kell őrizni, hogy ne rabolhassák el kincseit. Itt alapították meg őseink, és nem törődtek a herceggel, aki Isten szövetségének jelét, a frigyládát lopta magával Jeruzsálemből.

Apám nem hitt ebben. Mese, mondta, amikor szombat este körül ültük az asztalt. Ő úgy tartotta, Manasse, Izrael királya vétkezett a teremtő ellen és előle menekültünk. Akkor is magunk elől, a magunk királya elől. Izrael túl gyakran vétkezik, vezetőik pedig még sűrűbben. És ha csak az úr ellen tenné, azt tán még megbocsátaná, de önmagunk, népünk ellen. Amikor ilyenekről beszélt, lehalkította hangját, mintha olyat mondana, amit nem szabad. Mélységesen megvetette azokat, akik számára a törvénynek csak írott betűi voltak. Mint azokat is, akik nem hajlandók engedményt tenni az életnek. Mintha Izrael legfőbb törvénye nem az volna, hogy az élet minden más rendelkezést felülír.

Ahogyan Afrika vándorló állatai, hatalmas gnú és zebra csordák, a megszokott, vagy ismeretlen utakat követve vágnak neki a kiszáradó füvel borított mezőknek, jobb élet reményében és vándorolnak napkeltétől napnyugtáig, hosszú napokon, heteken át, mindegy, hogy szombat van, vagy sem, úgy vágunk neki mi is, ennek az útnak. Ezt látjuk magunk előtt. A vándorlás végén dús legelő és megáradt folyók vize várja az éhes és szomjas állatokat. A csordák a megérkezés örömére párosodásba kezdenek. És mert mind tovább akarja örökíteni magjait, a hímek egymásnak esnek, hogy megszerezzék maguknak a párosodás jogát. Valamennyi nősténnyel, mint az a perzsa uralkodókat, vagy a fáraókat illeti. Nem eggyel, vagy kettővel, mint nálunk szokás, hanem minddel, mint azt Egyiptom uralkodói szokták. Minden nővel, aki a fáraó útjába akad, mindnek megtölti a hasát.

Azt mondják, akik jártak a palotájában, hogy a hercegek, akik ott élnek körülöttük, mind úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Azt is beszélik, hogy ezek a tojás emberek, nem épelméjűek, annyira egyformák az egyforma vértől. Ezért tiltja nekünk a törvény, hogy ne háljunk apánkkal vagy testvéreinkkel. De az egyiptomiaknak nem tiltja és egyébként sem érdekli őket a mi törvényünk. A mi Dávid, vagy Salamon királyunk sem volt más, ha megkívánták valamelyik alattvalójuk lányát vagy asszonyát. Vagy másik ország királynőjét, mint Sába uralkodóját. Ámbár ezzel az előkelő asszonyok sem lehetnek másképpen, máskülönben miért látogatta volna meg Sába Salamont.

Csak az alligátorokkal teli folyók nehezítik a csordák vonulását, az átkelést, de itt, ahol a Kék- és a Fehér Nílus összefolyása alatt csempészek vetik oda a gyengébbeket és fiatalokat, már az emberi élet a tét. Évszázadokig vártuk Menelik herceg, Salamon fia szavát, hogy királyi vérének szüksége van ránk.

Már nincs Perzsia, vagy ha van, nagyon messze. Nincs határ, nincs mit őrizni, nem kellenek katonák, és a sziget körüli népek nem szeretik, hogy itt vagyunk. Ma még csak a szemük mutatja, holnap a karjuk is. Mire várjunk?

A kos, amelynek égő áldozatával tiszteltük az urat, Elephantine lakóiban annak tüze gyűlöletet keltett, hiszen az ő hitük szerint az ő uruk éppen a kos. Ezért rombolták le néhány éve a mi templomunkat. Nem öltek meg senkit, arra vigyáztak, de értésünkre adták, nem szívelik a mi hitünket. És a templom azóta sem épült újjá.

Tegnap újra olvastuk az összes iratot, amiket apám és anyám őriztek meg. Mintha újra élhető volna az élet. És valamely útkereszteződésnél volna jogunk másfelé fordulni, mint tettük korábban. De ez csak illúzió, semmi egyéb. Nincsenek újra élhető napok, és nem hozhatunk másféle döntést, mint akkor, régen, bármilyen rosszul is tettük.

(Illusztráció: Thomb-Chapel of Rekhmire )