Csirmaz Előd Pál – or let’s say e p csirmaz – 2008-ban napvilágot látott Paranoid nosztalgia / Paranoid Nostalgia című drámája kétnyelvű kiadás formájában jelent meg (a magyar mellett angolul is), mely tény  már önmagában is felvet  fontos kérdéseket –„to be or not to be”.

Nem beszélve akár a címről, akár a könyvborítón található muffinról, melynek tetején egy hatágú csillag díszeleg, vagy a borító szélén található két lábról, melyek egy futó ember alsótestét idézik.

Tehát egy kétnyelvű kiadás problémákat vet fel, és ebben az esetben azért sem lehet ezeket megkerülni, mivel nem klasszikus értelemben vett fordításról van szó – azaz nem Csirmaz Előd Pál magyarul megírt drámájáról és valaki más által angolra fordított verziójáról –,  hanem maga az író az, aki közli művét két nyelven is, azaz szerző és fordító személye nem különbözik. Kérdés azonban, hogy beszélhetünk-e itt szerzőről és fordítóról, vagy pedig helyesebben járunk el, ha csak egy szerzőt feltételezünk, aki két különböző művet hozott létre. Továbbá kérdés az is, hogy valóban a magyar szöveg az eredeti, amit lefordított angolra, esetleg az angol volt a kiindulópont, vagy helyesebb, ha két eredeti szöveggel dolgozunk. A magyar és az angol nyelvű dráma illusztrációi ráadásul külön figyelmet érdemelnek e kérdések tárgyalásakor, hiszen reflektálnak erre a problematikára: ugyanazok a képek szerepelnek az egyes verziókban azzal a különbséggel, hogy megfordítja őket – the miracles of Photoshop. A fordításelmélettel és -gyakorlattal foglalkozók számára egészen biztosan remek esettanulmány lehetne ez a kötet. Jómagam pedig meglehetősen érdekes próbálkozásnak tartom Csirmaz részéről az ily módon történő kétnyelvű írást, már csak azért is, mert ennyi kérdés felvetődhet vele kapcsolatban. A magyar szöveg és az angol egyébként sem színvonalában, sem nyelvezetében, sem stílusában nem tér el gyökeresen egymástól, ami igencsak dicséretreméltó, bár helyenként a magyar rímeket és szófordulatokat sikerültebbnek érzem.

A könyv alapötlete nem Csirmaztól származik, hanem Suzanne Treistertől, aki 1995-ben megteremtette Rosalind Brodskyt, drámánk hősét, és képzeletbeli élete alapján létrehozott egy honlapot (http://ensemble.va.com.au./tableau/suzy) valamint írt egy könyvet is (No Other Symptoms – Time Travelling with Rosalind Brodsky). Csirmaz nemcsak Rosalind alakját, hanem az időutazás motívumát is átveszi, s a dráma címe mellett alcíme is előrejelez valamiféle játékot az idővel: futurevü két részben – or futurevue in two acts.

A mű 2058-ban kezdődik, amikor is Wilbur Scott, Rosalind munkatársa beszédet mond hallgatóságának intézetük működéséről, és színpadra szólítja a már abban az évben elhunyt Brodskyt, majd pedig Freudot – „Sometimes a cigar is just a cigar.”, Jungot – „Show me a sane man and I will cure him for you.”, Melanie Kleint, Hitlert, Frau Matát és FF-tisztjeit. Azt hiszem, rögtön érezzük a helyzet súlyosságát. Indul a posztmodern science-fiction – „May the Force be with you.” A szöveg ugyanis rendkívül összetett, eltorzított intertextusokkal és kifordított idiómákkal sűrített, továbbá bizonyos részek erősen emlékeztethetik az olvasót a görög drámák karára és énekeire, amelyek jórészt groteszkek – „He stuck in his fingers, and pulled out — a nose!” -, és helyenként igencsak ironikusak: „Nagy talány az időkutatás / Mint péháérték a szádban / Vannak tudósok mellette is / De ellene is nagy számban / Pedig nincs benne semmi ördögi / Virtuális az egész / Annyira valódi csak, mint / Interneten a nemiség.” („Just like the PH in your mouth / Time research is a mystery / Some say it’s risky while there are those / Who want to live in history / But there’s nothing to it, really / It’s like a lie perpetual / Or it’s like sex – on the net / The whole thing is virtual.”). A dráma műfajából egyéb sajátosságok is erednek, mint például az utasítások, melyek az esetek nagy többségében valóban a szereplők eligazítására szolgálnak, de olykor az utasítás hasonlóan groteszk jelleget ölt és egy külön jelentéssel bíró elemmé válik: „A színen átmegy egy háztartási gyertyát tartó amerikai Szabadság-szobor.” („The Statue of Liberty crosses the scene holding a candle.”)

A dráma stílusát alapvetően mégis az ironikus, illetve humoros jegyek határozzák meg. Az iróniára jó példa lehet a pszichiáterek szerepeltetése (Freud, Jung, Klein) és állandó diagnosztizálási kényszerük. Noha három különböző elmélettel van dolgunk, úgy tűnnek fel, mintha mindegyik lényege valamely megoldhatatlan probléma észlelése lenne, amin jobb esetben segíthet a pszichózis, de természetesen az is csak egy kis ideig. Rosalind Brodsykt egyenesen menthetetlen leszbikusnak kiáltják ki, ami a hibernációból „felolvadt” exfiúk jelenléte miatt elég érdekes következtetés – as Woody Allen says: „Bisexuality immediately doubles your chances for a date on Saturday night”. Görbe tükör ez a mai ember problémáinak, illetve a pszichológia túlburjánzásának. Ám ezt az iróniát át-átszövik a humor kisebb formái is: „Táncolnak, bár Freudot jobban érdekli a pezsgő.”(„They dance. Freud, however, is more interested in the champagne.”)

Csirmaz napjaink egyik népszerű televíziós programját, a főzőshowt is kiparodizálja. Időzsölés – Timeal – című műsorában Rosalind Brodsky hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb főzési technikákat (hogyan növesszünk ki saját combunkból csirkemellet egy éjszaka alatt csupán egy injekció befecskendezésével), és recepteket mutat be például saját klónjának elfogyasztását. Gyomor kell az ilyen műsorhoz, még olvasva is inkább gusztustalannak tűnik, mintsem humorosnak – hát még a színpadon…

Mindenesetre félreértés ne essék, a könyv nem kizárólag a humorra, a groteszkre és a gusztustalanságra épít. Az időutazás, vagyis az időszimuláció ugyanis arra szolgál, hogy rámutasson az emberiség történetének borzalmaira – ez ellen próbál Rosalind fellépni. Eleinte saját nagyszüleit kívánja kimenteni a varsói felkelésből, de mivel koncentrációs táborban köt ki a lengyel főváros helyett, ráébred, hogy nemcsak saját rokonait, hanem az egész emberiséget kell megmentenie az olyan elnyomó hatalmaktól, mint amilyen például a nácizmus. Kérdés, hogy ez lehetséges-e? Rosalind meggyőzi Hitlert – még annak festőkorában –, hogy képei csodálatosak, és mecénásként lép fel, azzal a feltétellel, hogy Hitler továbbra is festeni fog. A probléma úgy tűnik, ezzel meg is oldódott… – Really?! – Nem, valójában egyáltalán nem. A könyv zárójelenete válasz egy korábban fejtegetett kérdésre: „vajon az adott történelmi helyzet termeli ki a vezetőt, vagy a vezető személyisége, személyes döntései irányítják a történelem folyását? Egyszerűbben fogalmazva: ha mást állítunk vezető pozícióba, megváltozik a történelem menete, vagy azt a körülmények egyértelműen megszabják, és a vezető is csak bábként működik közre? Hogy előre lelőjem a medve bőrét, elárulom Önöknek, hogy a válasz az előbbi variáns. Igenis számít, hogy ki van a vezető pozícióban; a hatalom birtokosaink motivációi nagyban befolyásolhatják az események alakulását.” Az utolsó részekben 2013-ba repülhetünk Rosalinddal és Wilburral, hogy meghallgassuk a doveri beszédet Frau Matától. A tömeg mellett FF-tisztek sorakoznak, miután a Sörpuncs után fogságba került vezetőjük a megírt Mein Dampffal a kezében és Eva Wilkinsonnal az oldalán kiszabadult. Frau Mata beszéde kísértetiesen emlékeztet bennünket bizonyos beszédekre: még ha a konkrét cél más is – a férfiak kiiktatása a társadalomból, a nők uralmának megteremtése, valójában ugyanarról a történelmi jelenségről van szó – ha lehet ezt így nevezni. Vagyis Rosalind hiába állította meg Hitlert, jött utána valaki más. A szerző a nácizmus borzalmait félig-meddig nevetségessé teszi ezzel a párhuzammal és leegyszerűsíti, nem beszélve arról, hogy mindezt túlságosan szájba rágóan teszi – FF-tisztek, Sörpuncs, Mein Dampf, sőt még Frau Mata társát is Evának hívják.

Politika, szexualitás, kultúra, média, pszichológia – az emberi élet rendkívül sok területét átfogó dráma hibája az, hogy nem tud ezek között egységet, egyértelmű összefüggést teremteni, sokszor egymás mellé helyeződnek a különböző, ám egyébként fontos kérdéskörök, mégis hiányzik a koherencia. Szerepel itt főzőshow, időutazás, testrészekből csirkemell növesztése, pszichológia, hibernáció; mindez így együtt túlzás, zavaróan hat, és a humor is elveszíti így értelmét. A kevesebb talán több lehetett volna – less would have been more. Ennek ellenére nehéz lenne elvitatni Csirmaz Előd Pál érdemeit és tehetségét, a könyv ugyanis alapvetően szórakoztató és bizonyos részeinél elgondolkodtató olvasmány is.

e p csirmaz: Paranoid Nosztalgia, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2008.