Rezső a k(ó)orszellem – egyperces mizantropikonok (2/1)
Rezső nem szereti Lajosnénit és viceversa
„Lajosom!” csapta össze tenyerét Lajosnéni, született Gróf Magdaléna. „Te előfizettél a Napi Csevejre?!” – azzal a napi postával az éppen lefolyót szerelő Lajosbácsi olajos képébe hajolt. „Mi a jóistent beszélsz, te Manci? Milyen csevej?” – kérdezte nyers értetlenkedéssel. „Itt van, megjött a postával. A Krisztián régi gyerek, nem keveri össze a levélszekrényeket.” „Peeeersze, aztán csak nézd meg jobban, ott lesz a csekk is, én meg tehetek félre minden hónapban a kőssképviselői fizetésemből.”
Lajosbácsi Közösképviselő, Lajosnéni Közösképviselőné.
Rezső akkor levette az üvegtölcsért a falról és csak annyit mondott: „Nnnna.” Lekapcsolta a bojlert, ellenőrizte a gázcsapot, kicsavarta a körtéket, lehúzta a redőnyöket, a hűtőt kikapcsolta, tartalmát a havas erkélyre pakolta, majd még egyszer ellenőrizte a felsoroltakat és elégedetten munkába indult.
Rezső nem szereti az embereket. Úgy általában. Oka Lajosnéni, aki minden szerda reggel, amikor Rezső a hajnali buszsofőri mellékállásába indul Hidegkútra, férje előtt felkel azért, hogy 5 perccel Rezső indulása előtt mossa fel a gang kövét. Felmoshatná később is, de minekutána Rezsőt ki nem állhatja, szereti hallani, ahogy minden szerda reggel hajbókolva, bocsánatkérések közepette hagyja el a házat.
Lajosnéni ilyen. Elégedett mosoly jelenik meg arcán, amint Rezső, a kopaszodó 37 éves, céltalan magányos férfi, kilép a lépcsőház ajtaján. „Unszimpátikus!” Lajosnéni ezt mondja, mikor Lajosbácsi mellől felkel három óra negyvenötkor. Lajosbácsi csak annyit felel: „Hgrmmm.” És félálomban köp egyet.
Rezső első másodállása a Napi Lap Rt. nyomdája. Korrektúrázik. Soha nem értett hozzá, nem is szereti, de megfizetik. 430.- óránként.
„Lássuk csak… Vízöntő.. Szűz.. megvan Skorpió…” – bökött a levegőbe Lajosnéni. „Ma nagyon vigyázzanak magukra azon kedves Hölgy olvasóink, akiknek Szűz a párjuk és kontyukat szeretik magasra tűzni.” Lajosnéni kontya magas. Lajosbácsi szeptemberi. Nyilván. „Nagy veszekedés vár ma rájuk, mert párjuknak nem tetszik hajviseletük. Sőt, ha nem vigyáznak, még csontjuk is törhet!”
Rezső a harmadik másodállására igyekezett. Ezt szerette a legjobban. BKV ellenőr a Blaha Lujza téri metrókijáratnál. Nincs kecmec, ha nincs jegyed, gyalogolhatsz.
„Te Lajos, teneked mi bajod az én hajammal?” „Nekem?” „Neked.” „A hajaddal? „Azzal, ha még nem tollazod le.” „Semmi.” „Az nem számít neked, hogy a Franci csak miattad készít nekem frizurát minden héten?” „Dehogy miattam, a lakók miatt.” „Tessék! Megmondta a horoszkópom! Tessék!” „Miféle horoszkóp, mióta hiszel ilyenekben, Manci?” „Amióta a Napi Csevej asztrológusa, az Orión Kasszandra megírta, és tessék!” – azzal kiviharzott a konyhából.
„Jegyeketbérleteket” – mondja Rezső, de Lajosnénire gondol. Lajosnéni ma megfizet mindenért.
„Itt van. Megírta és tessék! Jesszusúristen máriairgalmazz, csontom törik?! Lajosom nem érhet hozzám, az sose tenné. Biztos a gépzsírtől csúsznék meg a konyhában. Az is őmiatta lenne. Átmegyek Francihoz, annyi szent. Hol a bundám.”
Lajosbácsi még mindig nem ért egy szót se Lajosnéni iménti problémájából. Neki tetszik Lajosnéni frizurája. Őszintén. Úgyhogy fogja a két éve felszerelésre váró polcot és felfúrja a falra. Hogy örüljön.
„Hálótessék Kőssképviselőlakás, Bíró Lajos beszél. A balesetin Manci? De hát…?”
Rezső hazafelé beugrott a szerkesztőségbe és hóna alá csapta a megmaradt Napi Csevej számokat emlékbe. Majd költözésnél jó lesz abba tekerni a poharakat gondolta, és a boldogságtól fütyörészve belesett Lajosbácsiék ablakán, ahol Lajosnéni gipszes lábbal magyarázta Lajosbácsinak, hogy csúszott meg a hidegkúti buszmegálló tükörjegén.
Kesztyű a Gomba mellett
Rezső nem kleptomániás. Prof. Dr. Mélykúti Zsigmond szerint legalábbis csekély a valószínűsége. Pusztán arról van szó, hogy túl sokat sakkozott nagyapja munkatársaival a Horváth kertben. Ismervén a sakk szabályait tehát, amihez hozzáértél vissza már nem teheted.
Nagyapja, Kálmánpapa, a Városnak dolgozott. Ő volt a Városi Parktisztaságügyi Szakszervezet Alelnöke. Józsibá volt az Elnök, de mindenki csak úgy emlegette, a Bajnok. Egyszer azt mesélte Kálmánpapa, hogy találkozott valami orosz sakkbajnokkal és majdnem máttot adott neki.
Józsibá volt Rezső mestere.
„Amihez hozzáértél fiam, aztmá vissza nem teszed.” – és lecsapta az órát.
Ez a mondat beleégett Rezső dobhártyájába és valahányszor a piacon rohadtalmát, madárcsípte meggyet vagy szárazhagymát fogott, nem tehetett mást, mint zsebretette. „Megvenni azért mégiscsak túlzás.” Ezt gondolta Rezső.
Egyszer dinnyét ajándékozott a stand mellett álló kisfiúnak, másszor Lajosnéni kosarába pottyantott karfiolt, de volt már előzetesben töklopásért, és lejárt szavatosságú kenyérért, amik sehogy se akartak beleférni a szatyrába. „Mert ezeket a nájlonokat is a kínaiak gyártják.” A dinnye nem kongott, a karfiol virágzott, a tök szivacsos volt, a kenyér meg keddi. És aznap szerda volt.
Így történt, hogy egy nap, amikor Hidegkútról hazatartott, a Moszkván a Gomba mellett meglátott egy prémkesztyűt a földön. Körbenézett. Lehetséges tulajdonos sehol. „Igyak egy fröccsöt előtte, hátha visszajönnek?” De mit lehet tudni, hátha jópénzt adnak érte a bolhán.”
„Miau.” Mondta a kesztyű. Kesztyű macska volt. Rezső irtózik a macskáktól. Is. Most mittegyen.
„Mennyibe kerülhet egy miaz, táp vagy eledel?! Macskusz kitekatusz. Megaztán, odajár majd az összes házbeli taknyos simogatni, azt már nem. Ó, Józsibá, hogynőne bogáncs a sírodon!”
Így lett Rezsőnek macskája. Kesztyű.
A kitalált kert
(Részlet Az a saját szoba című regényből)
Ha az embernek hypószaga van, ha az ujjai érdesek, nem járhat költői estekre. Egyszer-egyszer elmondhatja, ma takarítottam, fáradt vagyok, büdös vagyok, ne gyere közel. De hogy nézne ki, ha valaki azt magyarázná: ez a munkaszagom, nézd, én takarítónő vagyok…
Mindent megfontolva Betti lemondott arról, hogy Juli ismerőseivel személyesen is találkozzon.
A halála előtti hónapokban már Júlia sem járt olyan gyakran „estekre”, a barátaival a neten tartotta a kapcsolatot. Álságosan, vagyis a facebookon. Ha így, akkor így, gondolta Betti, és egy este bezárkózott a kiadóba, hogy feltérképezze Juli barátait. A királyt kereste, a titokzatos barátot vagy pártfogót, aki segít Juli verseit elterjeszteni. De hol laknak a királyok? Juli fiókját már a második próbálkozásra sikerült feltörnie, de hiába kutatott, se a levelek között, se a facebookon nem akadt se titkos szerelemre, se semmiféle nagyhatalmú ismerősre. Ám hogyan találhatna rá, töprengett, ha azt sem tudja, hogyan élt Fehér Júlia?
Levegőt vett, és belevetette magát a hírekbe.
Arcok, arcok, arcok. Az unalmas hírfolyamban csak két igazán izgalmas eseményt talált. Az egyik Az úttest közepén vágtak disznót a Cserepes soron kezdetű tudósítás. Miközben áttanulmányozta a hírt, minden idegszálával átélte a „vadászatot”. Hallotta a Cserepes soron felhangzó kiáltásokat, látta, ahogy az asszonyok vájdlingokkal kiszaladnak a házakból, és azt is, ahogy az utca két végét elállják a rikoltozó férfiak: na, mi van, szúrd már le, mit totojázol … De ez a hír tényleg álságos volt.
Ugyan kik vágnak az utca közepén disznót?
Ám Juli üzenőfalán egy ilyen jó álhír is csak piszokfoltnak számított. Nevek, nevek, nevek. És semmitmondó találkozók, semmitmondó tetszésnyilvánítások: xy felolvas, z-nek új frizurája van. De tíz óra után rábukkant a másik gyöngyszemre: Parfümöt lopott a színésznő. Betti rögtön kárörvendő, boldog elégtételt érzett. Na de én is ezt csinálom, hasított belé. A nagyokosok azt mondanák, én is lopok, hiszen kisajátítom egy halott lány személyazonosságát. De ez a világ – ha parfümöt is lopnak benne – talán nem legyőzhetetlen.
Ha nem is volt legyőzhetetlen, de megvoltak a maga törvényei. A fantasy-s trollok, sárkánygyíkok után Betti viszolyogva követte a szürkén hömpölygő bejegyzéseket. Micsoda szikkadt világ! De hát Juli, az ő kövesdi barátnője itt élte le az egész életét – egy olyan világban, ahol a nők verssorokat tesznek közzé, és persze éjszaka nem durrantják szét a fejüket. Egyáltalán, miért ölte meg magát? De Juli itt még élt, a mosolya ott hömpölygött a többi mosoly között. Finom, érzékeny arc, festetlen, hófehér bőr. Amolyan „régiszőke”. Ahogy az édesanyja mondaná: igazibb, mint a többiek.
De vajon a többi arc, a többi név él-e még? Bóklászva a fejfák közt, Betti néhány nap múlva már kezdte kiismerni magát. Tudta a járást, kiigazodott azon, ki kinek a barátja, a barátnője, évfolyamtársa, ellensége. Akárcsak egy falusi temetőben, töprengett, néhány séta elég, hogy az ángyok, komák, sógorok közt kiismerje magát az ember.
És mindnek milyen jó arca van, gondolta a fejfákat nézegetve. Az ő bölényarca bezzeg nem indítana senkit arra, hogy lájkoljon a híreire. Mint régi kalandjátékos, tudta, először arcot kell választania.
Betti végiggyalogolta a legelőkelőbb európai magániskolákat. A legártatlanabb arcocskákra egy Nantes-i középiskola érettségizői között talált rá. Kifinomult vonások, sok-sok magabiztos mosoly, miközben körbelengte őket is valami ideges vibrálás. Mintha csak magyar írók hugicái lennének, gondolta elégedetten. Gyorsan kilopott két arcot a Sainte-Anne Kollégium végzősei közül: a csontos Véronique-ot és az orcáit felfújó, szeplős Gabrielle-t. A legjobb kalandjátékos sem játszhat el egy tőle idegen szerepet. Márpedig ezek a lányok nem szépek voltak, hanem a szép lányok barátnői, akárcsak ő, a Júliát gyászoló Bernadett.
A csontos Véronique-nak, a megbízhatónak magyar nevet adott, és beléptette a facebookra: ő lett a próbababa. Hogy feltérképezze a Julit körülvevő zátonyokat, az ő nevében kezdte lájkolni a híreket. Juli barátai kérdezés nélkül visszajelölték – talán rajongónak hitték? –, de ez a Veronika még csak név volt: egy halottnév, történet, sors, barátok és unokatestvérek nélkül.
Igen, az unokatestvérek! A széparcúak aligha hiszik el, hogy van olyan ember, akinek egyetlen ismerőse sincs a neten! De ugyan mi feltölteni- és megosztani valója lehetne Zuzunak, a Csipás húgának? Vagy Erzsi néni húgainak, vagy a baptista lányanyáknak vagy akár az ő unokatestvéreinek? A számítógép két részre osztja az embereket, létezőkre és nem létezőkre.
De azért nekiveselkedett, hogy kitanulja, jobban kitanulja ennek a világnak is a csínját-bínját. Juli imerőseinek a nevét – már akikről eddig nem hallott –, bedobálta a netes keresőprogramokba: életkor, díjak, könyvek, diplomák. Vándorolt a fényképek, a hozzászólások között, belepillantott a kedvenc filmekbe, belehallgatott a kedvenc zenékbe, de ez a világ dölyfösen zárkózott maradt.
Nem baj, gondolta. Már Tar Sándor is gyűlölt titeket.
Pedig ennek a világnak is megvoltak a választóvonalai. Személyes sérelmekkel csak az idősebbek álltak elő. A fiatalok, mint az óvatos halacskák, keringtek körülöttük, helyeselgettek-tetszikelgették őket, aztán rögtön visszahúzódtak a saját köreikbe. Ezeknek a finoman egymásba kapcsolódó köröknek a működése sokáig rejtélyes maradt Bettinek. Pedig valamelyik körben, valamelyik öblöcskében ott élt (vagy élt-halt) a király is, Juli nagy szerelme.
Oroszlánkeringő (5/2)
Évről évre világosabbá vált, hogy a Nirvanában Kurt Cobaint szeretem, vagyis azt a valakit, aki felfejthetetlenül elvarrta magát e zenében, pedig két egymástól elütőbb sorsot el sem lehet képzelni. Rendezett családból jöttem, és mindössze egyetlen pofont kaptam apámtól, azt is csak azért, mert egyszer nem akartam beengedni unokatestvéremet a szobámba. Toncsus rángatta kívülről a kilincset, nem volt nehéz betámasztott könyökkel ellentartani neki, mígnem hirtelen lenyomódott, ki is facsarodott a karom. Egy nagy kezet láttam lendülni, a taslitól az ágyra göndörödtem, mint béka az aszfalton, akit légpuska ólma talált egy lakótelepi ablakból.
Ezen kívül sosem dédelgettem magamban öngyilkos gondolatokat, beértem a szimpla rock sztársággal. De azért biztos, ami biztos, szépen föl vertem akkoriban az árfolyamomat. Valamelyik este éppen a Dunához tartottunk, nem messze a Jászai Mari tértől, ahol kőlépcsők vezettek le a rakpartra. Dinivel, akivel már jó ideje zenekarban törtük a fejünket, kiálltunk a lépcső vastag peremére szemben a Dunával, és hangszerek nélkül, csak úgy a levegőben gitározva játszani kezdtünk a folyónak, mint igazi zenészek egy emelvényen. Döbbenetes érzés volt. Ekkor azonban valaki megszólalt a hátunk mögött:
– Majd szóljatok, ha lesz koncert – mosolygott ránk egy lány, s azzal sarkon is fordult. – Legyetek nagyok! – tette még hozzá, és kis cipőjében elkopogott a sétányon.
Behúzott nyakkal álltunk még ott percekig.
–Te, ez egy jelenés volt –mondta Dini, és bennem is úgy visszhangoztak a lány szavai, akár egy jóslat.
Dinivel még hatévesen barátkoztunk össze, egy osztályba jártunk, és egy padban ültünk. Egyszer, olvasás órán megbökte az oldalamat, és új találmányát mutatta működés közben. Lecsavarta Pax tollának tetejét, körmét a csőben maradt tollbetét fogaiba akasztotta, lenyomta, ameddig a rugó csak hagyta, majd hirtelen elengedte. A tollbetétet vagy harminc centi magasra ki tudta így lőni, és végtelenül boldog volt. A harmadik kilövéskor már untam a produkciót, és amikor Dini lehajolt a tollbetétért, meglegyintettem a tarkóját, amitől szépen lefejelte a pad sarkát. Ijedten mutatta vérző ínyét, s ettől én is megrémültem. Erzsi néni megneszelte, hogy fennforgás van közöttünk, ezért kiszólított olvasni. Amikor fel-álltam a padból, Dini pisszegett, s amint odafordultam, már tökön is rúgott. Sajgó herékkel csámpáztam ki a táblához, olvastam egy-két sort a Gőgös Gúnár Gedeonból, aztán a méltóságomról lemondva elbőgtem magam az osztály előtt. Mikor véget ért a tanítás, Erzsi néni kiállított mindkettőnket a tanári asztal mellé, s így kellett várnunk anyámat, aki bármelyik percben megérkezhetett értünk, mert együtt kerültünk mindennap haza. Végtelenségnek tűnt negyedórát ácsorogni, s akkor már egymás kezét fogva bőgtünk mindketten, nem is a büntetéstől való félelem miatt, hanem mert szembesülnünk kellett azzal, hogy rosszak vagyunk, méltatlanok a műszálas kisdobos-kendőnkhöz és a síphoz, ami ünnepekkor mindig a nyakunkban lógott.
Itt kezdődött tehát ez a barátság, amely aztán hosszú ideig takarékon égett. Dini másik iskolába került, évente, ha találkoztunk. Egyszer csak tizenhat évesek lettünk, és a szokásos tavaszi teadélutánunk alkalmával Dini belépett a szobámba, becsukta maga mögött az ajtót, és észrevette a falnak támasztott gitáromat.
– Hé!
– Mi van?
– Tavaly ez még nem volt itt.
– Szokj hozzá. Jövőre is itt lesz.
– Az jó. Ölbe kaphatom?
– Nocsak!
Aztán másnap felhívtam Dinit.
– Tudom, hogy kicsit hamar kereslek, de nem mehetnék át valamikor megnézni a te gitárodat?
– Ha leteszed a kagylót, akár indulhatsz is.
Több se kellett. Diniék nem laktak messze tőlünk, gyalog is odaértem öt perc alatt. Hatalmas, zegzugos, régi polgári házban éltek, amelyben mintha mindig november lett volna, mert a legtöbb helyiségben örökös félhomály honolt. Gyerekkorunkban imádtam bújócskázni náluk, egyszerűen képtelenség volt megtalálni bárkit is. Jobban szerettem ott lenni, mint otthon.
A nagyszülőkkel együtt heten lakták a házat, és bár parketta borította szinte valamennyi szobát, sosem lehetett hallani senki közlekedését. A családtagok úgy jártak-keltek benne, akár a kísértetek, éppen ezért mindig váratlanul hatott, ha valakivel szembetaláltam magam. Egyetlen körülmény volt csupán, ami ezt a különös levegőjű hajlékot magához térítette: valahányszor elhaladt előtte a száznegyvennégyes busz, megremegett alattunk a födém. Amint azonban elzúgott a bárka és megszűnt talpamban a remegés, mindig fellélegeztem. Igen, gyakran úgy éreztem magamat itt, mint aki óvóhelyre menekült a háború elől, amit úgy neveznek: külvilág. Mert ebben a dübörgésben egyúttal volt valami fenyegető, mintha a világunk percei meg lettek volna számlálva, és mindig csak haladékot tudott volna kicsikarni magának.
Egyre gyakrabban találkoztunk Dinivel, és kitaláltuk, hogy együtt fogunk gitározni. A legjobban náluk szerettünk zenélni. Valamiért nyilvánvaló volt mindkettőnk számára, hogy a zene csakis itt, ebben a házban fejlődhet biztonságban, nemcsak azért, mert jobban elfértünk a nagyobb szobák bármelyikében, hanem mert mit tudom én.
Az online kritika kritikája
Az online kritika helyzetéről folyt a vita a minap a Ráday Képesházban, három irodalmi portál részvételével:
a prae.hu képviseletében Benedek Anna és Pál Dániel Levente jelent meg, a litera.hu-tól Szegő János és Szekeres Dóra – aki a Könyvesblog szerkesztője is egyben – vett részt a vitában, az ujnautilus.info küldöttei pedig Dobás Kata és Vincze Ferenc voltak. A beszélgetést Orbán György, a Ráday Könyvesház tulajdonosa moderálta, aki a vitát mint párbajt vezette be, ennek ellenére kötetlen, baráti beszélgetésre került sor, amelybe aktívan bekapcsolódott a közönség is. Két és fél óra múlva alig lehetett a társaságot szétkergetni, a beszélgetés egy sörözőben tovább folytatódott. A barátságos és közvetlen hangnem azért is nagy érdem, mert annyira különböző hátterű irodalmi orgánumokról van szó. A Prae és a Litera az online irodalmi világ „nagyágyúi”, a Nautilus egy spontánul szerveződő – évekig teljesen önfenntartó – egyetemi alkotóközösség honlapjából kinőtt irodalmi lap.
Miért is tekinthetjük ezt a beszélgetést úttörőnek? A 2000-es évektől kezdve forradalmi változásokat hozott az a mediális robbanás, melynek következtében széles körben elterjedt az internet; megjelent az ezzel együtt járó anonimitás és szólásszabadság, s ez a jelenség az irodalmi életre sem maradt hatás nélkül. A medialitás előtérbe kerülésének jelentős eredménye az irodalomtudomány területénaz online kritika megjelenése. Az addig főleg megszilárdult tekintélyeken alapuló és általuk uralt kritikai éra beszédmódja az internet közegében megváltozott, fellazult. Minderre a vita résztvevői is reflektáltak: Pál Dániel Levente példaként idézte Urfi Péter kritikáját, amelyben a szerző lehülyézte Nádas Pétert.
A nagy nevek, idolok, bevett formák és attitűdök mellett a fiatalság bontogathatja szárnyait a világhálón. Ilyen módon a különböző médiumok különféle olvasóközönséget is vonzanak magukhoz. Az érdeklődők könnyebben hozzáférnek az online tartalmakhoz, mint a kis példányszámban megjelenő lapokhoz. Szegő János vetette fel azt a kulturális élet egészét érintő problémát, miszerint ma Magyarországon nem létezik egy olyan művelt felső-középosztály, amely képes lenne el- és fenntartani a kulturális szférát.
A vitapartnerek mindegyike áttörésként értékelte, hogy a szubkultúrák, a különböző művészeti területek, sőt még az olvasói vélemények is helyet kapnak a portálokon. A szakmai elitizmus és a közbeszéd ilyen módon együttesen érvényesül az értékítélet diskurzusában, ám – miként erre Vincze Ferenc is reflektált – ettől csak nő a szakadék a zsurnál kritika és az értekező, elemző kritika között. Egyáltalán milyen szerkesztői beavatkozást igényel az internetes kritika? Kell-e a kritikákat szerkeszteni? Az irodalmi honlapok gyakorlata különböző. Dobás Kata – aki nem mellékesen egy kritika-kurzust is vezet –, a szerkesztés fontosságát hangsúlyozta.
Minthogy egyre több fórum ad lehetőséget a megszólalásra az interneten, egyre gyorsabbá válik az információ áramlása, egyre szélesebb réteget lehet így megszólítani. A virtualitás számtalan lehetőséggel kecsegtet, ám ezt mintha nem használnák ki az irodalmi élet szereplői. Pál Dániel Levente hangsúlyozta, hogy a hipertext és a hiperlinkek alkalmazásával az egymás létezéséről sokszor nem is tudó kritikai hangok egymással is diskurzusba léphetnének, ezzel pezsdítve fel a kulturális vérkeringést. A dialógus az online közegben egyszerűbb, gyorsabb és intenzívebb lehetne, mint valaha – ám ezek a próbálkozások még gyerekcipőben járnak.
Bár a papíralapú irodalmi folyóiratok továbbra is alacsony példányszámban jelennek meg, a hierarchiában egyértelműen a nyomtatott lapok állnak magasabban a portálokkal szemben. A kritikaírás még mindig a tanulmányírás kisiskolája, a névszerzés, a debütálás színtere, ahol a presztízslapokban való publikálást megelőzően tapasztalatot lehet szerezni a tudományos diskurzusban. Benedek Anna nehezményezte, hogy kevesen maradnak a szakmából kritikusnak, a legtöbben egyfajta szükséges rosszként tekintenek a feladatra, amolyan mellékvágánynak a „komolyabb felkészülés” mellett.
A függetlenség témáját csak óvatosan merték felvetni a vita résztvevői. A netes kulturális fórumok szerkesztőire mint szabad szellemű, bátor, fiatalokra gondolunk, de ők is ugyanúgy függnek a „pénzosztó helyektől” (NKA), az irodalmi élet csoportosulásaitól, mint a nagyobb, nyomtatott irodalmi lapok. Pál Dániel Levente vetette fel a kérdést, hogy vajon merhet-e egy szerkesztő lesújtó kritikát hozni egy NKA-kurátor művéről vagy jobban teszi, ha óvatos marad?
A vitázó felek és a közönség abban a kérdésben is összecsaptak, hogy az internetes kritikaírás vajon megváltoztatta-e az irodalmi publicisztika nyelvét? Született-e egy új nyelv, vagy a kritikaírás „forradalmárai” csak a Magyar Narancs stílusforradalmának folytatói? Lenne-e igény egy másfajta, másképpen könnyed kritikai stílusra?
A vitatkozók a mai kritika mibenlétét igyekezték meghatározni; hogy milyen helyet foglal el a kulturális életünkben ez a műfaj – legyen szó akár a virtuális, akár a nyomtatott változatról. A jelenkori kritika helyzetét körüljárva, számos aspektusra rávilágítva olyan kérdések is terítékre kerültek, amelyek a zsurnál kritika és az elemző értekezés kapcsolatát járták körül az adekvát beszédmód(ok) mentén; felmerült a tekintélyelvűség problémája is, ennek a kapcsán pedig az, hogy ki, mit írhat meg kiről, és milyen stílusban – esztétikai szempontok alapján. A lényegi kérdés mégis az, hogy a kritikus elsődleges feladatának tekinthető-e, hogy mintegy „reklámozza” az adott szerző adott művét – az esetleges „viszontreklám” reményében, vagy inkább az irodalmi élet intenzivitása és dialogicitása a cél?
„Should I stay or should I go?”
Csirmaz Előd Pál – or let’s say e p csirmaz – 2008-ban napvilágot látott Paranoid nosztalgia / Paranoid Nostalgia című drámája kétnyelvű kiadás formájában jelent meg (a magyar mellett angolul is), mely tény már önmagában is felvet fontos kérdéseket –„to be or not to be”.
Nem beszélve akár a címről, akár a könyvborítón található muffinról, melynek tetején egy hatágú csillag díszeleg, vagy a borító szélén található két lábról, melyek egy futó ember alsótestét idézik.
Tehát egy kétnyelvű kiadás problémákat vet fel, és ebben az esetben azért sem lehet ezeket megkerülni, mivel nem klasszikus értelemben vett fordításról van szó – azaz nem Csirmaz Előd Pál magyarul megírt drámájáról és valaki más által angolra fordított verziójáról –, hanem maga az író az, aki közli művét két nyelven is, azaz szerző és fordító személye nem különbözik. Kérdés azonban, hogy beszélhetünk-e itt szerzőről és fordítóról, vagy pedig helyesebben járunk el, ha csak egy szerzőt feltételezünk, aki két különböző művet hozott létre. Továbbá kérdés az is, hogy valóban a magyar szöveg az eredeti, amit lefordított angolra, esetleg az angol volt a kiindulópont, vagy helyesebb, ha két eredeti szöveggel dolgozunk. A magyar és az angol nyelvű dráma illusztrációi ráadásul külön figyelmet érdemelnek e kérdések tárgyalásakor, hiszen reflektálnak erre a problematikára: ugyanazok a képek szerepelnek az egyes verziókban azzal a különbséggel, hogy megfordítja őket – the miracles of Photoshop. A fordításelmélettel és -gyakorlattal foglalkozók számára egészen biztosan remek esettanulmány lehetne ez a kötet. Jómagam pedig meglehetősen érdekes próbálkozásnak tartom Csirmaz részéről az ily módon történő kétnyelvű írást, már csak azért is, mert ennyi kérdés felvetődhet vele kapcsolatban. A magyar szöveg és az angol egyébként sem színvonalában, sem nyelvezetében, sem stílusában nem tér el gyökeresen egymástól, ami igencsak dicséretreméltó, bár helyenként a magyar rímeket és szófordulatokat sikerültebbnek érzem.
A könyv alapötlete nem Csirmaztól származik, hanem Suzanne Treistertől, aki 1995-ben megteremtette Rosalind Brodskyt, drámánk hősét, és képzeletbeli élete alapján létrehozott egy honlapot (http://ensemble.va.com.au./tableau/suzy) valamint írt egy könyvet is (No Other Symptoms – Time Travelling with Rosalind Brodsky). Csirmaz nemcsak Rosalind alakját, hanem az időutazás motívumát is átveszi, s a dráma címe mellett alcíme is előrejelez valamiféle játékot az idővel: futurevü két részben – or futurevue in two acts.
A mű 2058-ban kezdődik, amikor is Wilbur Scott, Rosalind munkatársa beszédet mond hallgatóságának intézetük működéséről, és színpadra szólítja a már abban az évben elhunyt Brodskyt, majd pedig Freudot – „Sometimes a cigar is just a cigar.”, Jungot – „Show me a sane man and I will cure him for you.”, Melanie Kleint, Hitlert, Frau Matát és FF-tisztjeit. Azt hiszem, rögtön érezzük a helyzet súlyosságát. Indul a posztmodern science-fiction – „May the Force be with you.” A szöveg ugyanis rendkívül összetett, eltorzított intertextusokkal és kifordított idiómákkal sűrített, továbbá bizonyos részek erősen emlékeztethetik az olvasót a görög drámák karára és énekeire, amelyek jórészt groteszkek – „He stuck in his fingers, and pulled out — a nose!” -, és helyenként igencsak ironikusak: „Nagy talány az időkutatás / Mint péháérték a szádban / Vannak tudósok mellette is / De ellene is nagy számban / Pedig nincs benne semmi ördögi / Virtuális az egész / Annyira valódi csak, mint / Interneten a nemiség.” („Just like the PH in your mouth / Time research is a mystery / Some say it’s risky while there are those / Who want to live in history / But there’s nothing to it, really / It’s like a lie perpetual / Or it’s like sex – on the net / The whole thing is virtual.”). A dráma műfajából egyéb sajátosságok is erednek, mint például az utasítások, melyek az esetek nagy többségében valóban a szereplők eligazítására szolgálnak, de olykor az utasítás hasonlóan groteszk jelleget ölt és egy külön jelentéssel bíró elemmé válik: „A színen átmegy egy háztartási gyertyát tartó amerikai Szabadság-szobor.” („The Statue of Liberty crosses the scene holding a candle.”)
A dráma stílusát alapvetően mégis az ironikus, illetve humoros jegyek határozzák meg. Az iróniára jó példa lehet a pszichiáterek szerepeltetése (Freud, Jung, Klein) és állandó diagnosztizálási kényszerük. Noha három különböző elmélettel van dolgunk, úgy tűnnek fel, mintha mindegyik lényege valamely megoldhatatlan probléma észlelése lenne, amin jobb esetben segíthet a pszichózis, de természetesen az is csak egy kis ideig. Rosalind Brodsykt egyenesen menthetetlen leszbikusnak kiáltják ki, ami a hibernációból „felolvadt” exfiúk jelenléte miatt elég érdekes következtetés – as Woody Allen says: „Bisexuality immediately doubles your chances for a date on Saturday night”. Görbe tükör ez a mai ember problémáinak, illetve a pszichológia túlburjánzásának. Ám ezt az iróniát át-átszövik a humor kisebb formái is: „Táncolnak, bár Freudot jobban érdekli a pezsgő.”(„They dance. Freud, however, is more interested in the champagne.”)
Csirmaz napjaink egyik népszerű televíziós programját, a főzőshowt is kiparodizálja. Időzsölés – Timeal – című műsorában Rosalind Brodsky hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb főzési technikákat (hogyan növesszünk ki saját combunkból csirkemellet egy éjszaka alatt csupán egy injekció befecskendezésével), és recepteket mutat be például saját klónjának elfogyasztását. Gyomor kell az ilyen műsorhoz, még olvasva is inkább gusztustalannak tűnik, mintsem humorosnak – hát még a színpadon…
Mindenesetre félreértés ne essék, a könyv nem kizárólag a humorra, a groteszkre és a gusztustalanságra épít. Az időutazás, vagyis az időszimuláció ugyanis arra szolgál, hogy rámutasson az emberiség történetének borzalmaira – ez ellen próbál Rosalind fellépni. Eleinte saját nagyszüleit kívánja kimenteni a varsói felkelésből, de mivel koncentrációs táborban köt ki a lengyel főváros helyett, ráébred, hogy nemcsak saját rokonait, hanem az egész emberiséget kell megmentenie az olyan elnyomó hatalmaktól, mint amilyen például a nácizmus. Kérdés, hogy ez lehetséges-e? Rosalind meggyőzi Hitlert – még annak festőkorában –, hogy képei csodálatosak, és mecénásként lép fel, azzal a feltétellel, hogy Hitler továbbra is festeni fog. A probléma úgy tűnik, ezzel meg is oldódott… – Really?! – Nem, valójában egyáltalán nem. A könyv zárójelenete válasz egy korábban fejtegetett kérdésre: „vajon az adott történelmi helyzet termeli ki a vezetőt, vagy a vezető személyisége, személyes döntései irányítják a történelem folyását? Egyszerűbben fogalmazva: ha mást állítunk vezető pozícióba, megváltozik a történelem menete, vagy azt a körülmények egyértelműen megszabják, és a vezető is csak bábként működik közre? Hogy előre lelőjem a medve bőrét, elárulom Önöknek, hogy a válasz az előbbi variáns. Igenis számít, hogy ki van a vezető pozícióban; a hatalom birtokosaink motivációi nagyban befolyásolhatják az események alakulását.” Az utolsó részekben 2013-ba repülhetünk Rosalinddal és Wilburral, hogy meghallgassuk a doveri beszédet Frau Matától. A tömeg mellett FF-tisztek sorakoznak, miután a Sörpuncs után fogságba került vezetőjük a megírt Mein Dampffal a kezében és Eva Wilkinsonnal az oldalán kiszabadult. Frau Mata beszéde kísértetiesen emlékeztet bennünket bizonyos beszédekre: még ha a konkrét cél más is – a férfiak kiiktatása a társadalomból, a nők uralmának megteremtése, valójában ugyanarról a történelmi jelenségről van szó – ha lehet ezt így nevezni. Vagyis Rosalind hiába állította meg Hitlert, jött utána valaki más. A szerző a nácizmus borzalmait félig-meddig nevetségessé teszi ezzel a párhuzammal és leegyszerűsíti, nem beszélve arról, hogy mindezt túlságosan szájba rágóan teszi – FF-tisztek, Sörpuncs, Mein Dampf, sőt még Frau Mata társát is Evának hívják.
Politika, szexualitás, kultúra, média, pszichológia – az emberi élet rendkívül sok területét átfogó dráma hibája az, hogy nem tud ezek között egységet, egyértelmű összefüggést teremteni, sokszor egymás mellé helyeződnek a különböző, ám egyébként fontos kérdéskörök, mégis hiányzik a koherencia. Szerepel itt főzőshow, időutazás, testrészekből csirkemell növesztése, pszichológia, hibernáció; mindez így együtt túlzás, zavaróan hat, és a humor is elveszíti így értelmét. A kevesebb talán több lehetett volna – less would have been more. Ennek ellenére nehéz lenne elvitatni Csirmaz Előd Pál érdemeit és tehetségét, a könyv ugyanis alapvetően szórakoztató és bizonyos részeinél elgondolkodtató olvasmány is.
e p csirmaz: Paranoid Nosztalgia, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2008.