– Fájni fog?
– Ugyan, felhörpint majd egy csésze teát! Mást nem kaphat, nehogy befolyásolja a Kísérlet kimenetelét.

A fenti kis párbeszéd mintegy hét perce hangzott el, és tulajdonképpen a történet végét képezi, de én mégis az elejére írtam, mert közvetlenül az elhangzása után láttam neki az írásnak. Holnap az első dolgom lesz azt a teát kérni.
Az emlékiratom tulajdonképpen az utolsó, jobban mondva az utolsó előtti, a mai napom történéseit tartalmazza. Három okból csak ezét a napét: egyrészt, mert eddig nem történt velem semmi érdekes, másrészt, mert ma történt velem valami érdekes, harmadrészt, mert nekem a holnapi nap lesz az utolsó. Megkértem őket arra, hogy csatolják a Kísérlet jegyzőkönyvét az emlékiratomhoz. Szóval remélem, hogy az utolsó egynéhány lapon az utolsó napomról is olvashatnak.
Igyekeztem mindent pontosan úgy leírni, ahogyan történt.

A mélán párolgó debreceni Békás-tó hasán meg-megcsillant hőségtől hályogos szemem világa. Meleg volt. Állapotával csordogálva birkózva menekült a máskor oly kíméletlen fogókezeim és a tölcsér-rém szövetségének duplafogságából a négy, három, kettő, majd már nem is egész egy gömbbe zárt fagy, a pár perc múlva ragadós és foltos, most még csak ijedten figyelő ingemre. Csak mikor a fagyi szőrmellemre szökött, akkor kezdett pillantásom átmászni a hályogon. Hallatlan szerencsém volt! Immáron hályogon innen leledző látásom ugyanis komoly segítségemre volt abban, hogy egy gyorsnak ugyan nem mondható, de éppen elégségesnek bizonyuló manőverrel sikerült kikerülnöm azt …
Biz’ isten először kutyaszarnak néztem, és hálát adtam az égnek, hogy cipőmmel nem kentem szét. Közelebbről megvizsgálva azonban (na, nem kell arra gondolni, hogy minden szarcsomót megbámulok, csak most, mert valahogy olyan fura volt) az iménti imbolygásomnak megfelelően hol előttem, hol mellettem, vagy mögöttem, netalán lábaim közt, de mindvégig mozdulatlanul álló alak hatalmas meglepetésemre egy egykor minden bizonnyal megbecsültre sült, de már ki tudja mióta szánalmas külsejű mákos rétesnek bizonyult. No ugye, nem kell mindent szarnak nézni! – állapítottam meg jólesően magamnak, és indultam volna tovább, ám kővé dermesztett egy vénülő, porcukorfoltos hang.

– Szép jó napot kívánok mélységesen tisztelt Magasságodnak! Egyúttal, szíves engedelmével, bemutatkoznék: Mákszemélyemet a rétesnemzetség Tizenkétszernagy Mákszeme immáron három hónapja nevezte el Ékostrásem 19/5/20-nak. Teljesen bizonyos vagyok benne, hogy Fölöttébb Nagyranőttséged rendkívül sokat tud a mákos rétesek névadási szokásairól, azonban, mert olyannyira büszkék vagyunk eme csodálatosan egyszerű, ámde mégis tudományosan tökéletes és mindenekfölött roppant fontos szisztémára, mégis szólnék róla pár szót: Máknevesítési szertartásunk során a Tizenkétszernagy Mákszem a frissen sülteket a „mákosrétes” betűhalmaz véletlen kombinációjából képzett szóval illeti előtagként, az utótag számai pedig sorrendben a sütő, a benne sülő rétesrúd, és a rúdból vágott szelet számát méltóztatnak jelenteni. Tekintettel azonban nagyrabecsült és igen kedves Máktalanságodnak a mákságok dolgaiban való (természetesen a megevésen kívüli!) járatlanságára, szíveskedem megengedni, hogy kedves Tudatlanságod szólítson egyszerűen mákosrétesnek, hacsak nem ragaszkodik roppant módon az Ékostrásem 19/5/20-hoz.

A rétes tésztájának levelei a beszéddel szinkronban mozogtak, semmi kétség, belőle jött a hang, de a jelenség valahogy nem fért egészben a fejembe, hosszú percekig bámultam, cipőmmel meg is böködtem, húzzon már innen, ha látomás. De a mákos maradt, és meresztette rám a szemét – legalábbis azt, amit én szemnek gondoltam rajta. Ajaj, tapogattam a fejem, nézzük csak meg, hogy állunk! Ez a rétesfajzat a k.szarnak nézés és a böködés ellenére köszönt és kedvesen szólt hozzám. Eszerint nem akar válogatott ezmegazokkal a csudába küldeni – mer’hogy ki nem tenné ezt, ha k.szarnak néznék? Szóval, ha felületesen nézném a dolgot, abba a hamis illúzióba ringathatnám magam, hogy ez jó, és így ez az alak kedvessége rafinált álarcának rejtekéből zúdíthatná felkészületlen fejemre azokat a válogatott ezmegazokat. Szóval ez mégsem túl jó. Ráadásul be is mutatkozott.

– Tehát, mint mondottam, mákszemélyem mintegy három hónapja sült pompázatosra, és bizony, három hónap nem kevés egy mákság életében! Az ínycsiklandó egy-két nap, mikor mindenki belém akart harapni, fölöttébb gyorsan elröppent, de én ezt soha nem sajnáltam, soha! Miért is sajnáltam volna, hiszen hosszú életem bővelkedett olyan eseményekben, melyekre igencsak büszke lehetek. Nem sokkal szavatosságom lejárta után a Rétesek Máktagozatának elnökévé emelt a sors, a máktörténelem legfiatalabb tagozati elnöke lettem. Mire a porcukor fele lekopott, másik fele megbarnult a hátamon, már én voltam a Tizenkétszernagy Mákszem jobb keze, és igen előkelő pozíciót töltöttem be az Egyetemes Máktanácsban, melynek hamarosan az elnöki székébe is beülhettem, és ki sem szálltam onnan egészen a múlt heti tökéletes megromlásomig. Mindezt csupán azért mondom el hihetetlen Magasságodnak, hogy érzékeltessem annak a kijelentésemnek a súlyát, miszerint egész eddigi életemben nem ért ekkora megtiszteltetést, mint most, lévénhogy az egész, egyetemes mákság nevében én vehetem föl a kapcsolatot tiszteletreméltó Önségeddel.
Hú, alighanem ezek mégiscsak azok a félelmetes ezmegazok, ráadásul meglehetősen választékos formában. Bajban éreztem magam, és arra gondoltam, hogy ha ez most nincs is, akkor a baj nem csak van, hanem nagy is: nagy baj. Megcsíptem a nyakam, nem szokott velem ilyesmi történni.
Reménykedő mosolyt varázsolt vaskos számra az, amit láttam: egy kutya rohangált a hatalmas tavon túl. Barna is volt, négy lábbal, meg pont úgy rohangált, ahogy az egy kutyától elvárható. De miért nem itt, rohadjon meg, hogy fogja olyan messziről megkóstolni ezt az izét a lábamnál? Aztán nagyon gyorsan rájöttem, hogy biztos nem kutya, mert fütyültem én neki mindenféle nyelven, de csak nem értette. Lerágtam a mosolyt a számról.
– Mit akar? – nyögtem.
– Köszönöm mérhetetlen Hosszúságod kedves kérdését. Ígérem, mindjárt megvilágítom elméjét küldetésem célját illetően. – mondta mézes-mákos hangon a rétes. – Előbb azonban szeretném előrebocsátani, hogy küldetésem kudarca esetén az egész mákság, sőt, mint később látni fogja, meglehet az egész gasztronómia végveszélybe sodródhat. Nos, mint azt bizonyára Ön is nagyon jól tudja, amikor az ember fia, lánya, anyja, apja, vagy akár maga az ember mákot eszik, hát biz’ a mák a maga jó nagy adag feketeségével megtelepszik az őt épp eszegető fogán, a kis, fekete szemektől megszabadulni pedig csak öblögetéssel (nem, azzal igazából nem is), fogkefével, kisiskolásoknak almával lehet.

Mákizé … rétsámiafene … ékosmákos … … é-k-o-s-t-r-á-s-e-m, igen! Ékostrásem, na, megvan, tehát: ő elhallgatott, és nézett, nézett, nézett, nézett.
– Igen. – muszáj volt még egyet nyögnöm, hogy ne nézzen már, majd lerágott szám mérhetetlen görbülésével (melyben óriási szerepe volt a már oly sokak által megcsodált nyúlósbőrű pofám tökéletes megereszkedésének) jeleztem, hogy felkészültem a legrosszabbra.
És a mákos folytatta.
– Ismertetem hát a mintegy három hónapja megfogalmazott, azóta milliárdszor elátkozott kérdést, melynek eddigi eldöntetlensége sosemlátott viszályokat okozott, a megválaszolatlanság fennmaradása pedig teljesen bizonyos, hogy a máktársadalom felrobbanásához fog vezetni. – hirtelen két falevél és egy szöszmösz kezdett mákos tésztája és a tölteléke közé áramlani, azt hiszem nagy levegőt vett. – Íme a kérdés: Vajon ha egy mákság, légyen az bejgli, guba, bögrés, kifli, nudli, pite, csík avagy rétes, egy embert, úgy jól megrágva elmajszolna, kimehetne-e a mákparkba anélkül, hogy fogat mosna, vagy, amire még gondolni is rossz, kell-e almát ennie egy mákságnak emberevés után? Azaz: lesznek-e emberszemek a mákfogakon? – a két falevél boldogan huppant vissza a földre, de a szösz alighanem a töltelék részévé vált.

Átkoztam felettébb lomha gondolkodásomat, mert csakis eme csökevényes képességemet tehettem felelőssé azért, hogy Ékostrásem mondandójának értelme elillant, nagy kezeimmel utána-utána kaptam ugyan (féltem is, nehogy összetörjem, ha netán elkapnám), de mindeddig szökésben volt. Egyre veszettebbül éreztem, hogy mennyire meleg van.
Rendes volt a mákostól, hogy adott még esélyt, tovább mondta.
– Időtlen idők óta éltünk példás békességben. Igaz, történelmünkben előfordultak kisebb viták, felebaráti összezördülések. Még baráti csetepaték is akadtak, amolyan harcocskák. Meg pár családias vérontás. És néhány testvéri vérengzés, de igazán csak apróbbak. De kérem, hol nincsenek ilyenek! Bizony mondom, példás békességben teltek az évek, és teltek volna talán az idők végezetéig, de akkor … ó, jaj! …

Mocorogni kezdtek Ékostrásem tésztájának a levelei, amitől egészen úgy tűnt, hogy remeg. Ráadásul a tölteléke is elsápadt, ez pedig, gondoltam, mégiscsak szokatlan egy rétestől (pláne hogyha mákos), még ha ilyen vén is, mint ez itt. Mindenesetre én mély felindultságának bizonyítékaként fogtam fel ezen változásokat.
– … az azóta milliárdszor elátkozott kérdés mintegy két hónapja, önnön sülve-születése közben fogalmazódott meg egy azóta milliárdszor elátkozott mákos bejgli fejében. Egy bejgli fejében, kérem, pont egy bejgliében, mikor éppen ők azok, akik mindig a bölcsességükről voltak híresek! Haj, a szellem a legváratlanabb pillanatban és helyen szabadult ki a palackból! A semmiből szempillantás alatt hatalmas és feloldhatatlan ellentét feszült a pite-rétes-bejgli és a guba-csík-bögrés mákháromságok közé. Előbbiek válasza a kérdésre igen markáns volt: Igen, emberevés után emberszemek maradnak a mákfogakon, punktum! Utóbbiak hasonlóan markáns, ámde homlokegyenest ellentétes álláspontra helyezkedtek: Nem, emberevés után nem maradnak embeszemek a mákfogakon, punktum! Mindkét háromság irdatlan badarságnak hitte a másik válaszát, a saját igazukért képesek lettek volna akár még mákölre is menni. Sőt, mindkét tábor hamarosan lényében tartotta elviselhetetlennek a másikat! Bizony, eddig csak és kizárólag a csoda mentett meg minket attól a sosemlátott borzalomtól, hogy mák által haljon mák. Mindenesetre a helyzet roppant ingatag, bármi, hangsúlyozom: bármi bekövetkezhet. És minden jel szerint még ennél is ínségesebb idők jönnek! A pite-rétes-bejgli társaság a mindig oly egységes diósággal, a guba-csík-bögrés társaság pedig a szinte megromolhatatlan lekvársággal kötött szövetséget. Sőt! …

Na, itt gondoltam arra, hogy menten megtaposom, ha folytatja. Ilyen gaz melegben fájdítja itt nekem a fejem! És folytatta! Én pedig készítettem nagy lábaimat a taposáshoz.
– … Pitéék a diótörőkkel folytatnak előrehaladott tárgyalásokat arról, hogy ugyan sztrájkoljanak már a dióbelek születésénél szorgosan gyámkodó diótörők, vagy legalább lassítsák a munkát, gubáék pedig a lekvárság eddigi ismereteink szerint egyetlen természetes ellenségével, a penésszel keresik a kapcsolatot. Bizonyossá vált, hogy a kérdés korrekt megválaszolásának hiányában elkerülhetetlenül kirobbanó harcok nem állnak meg a mákhatáron, hanem átterjednek a dióságra, a diótörőkre, a lekvárságra, a penészre … és ki tudja még miféle népekre, hovatovább veszélybe sodorván az egész gasztronómiát! Képzelje csak el, békességes Magasságod, hogy mindez egyetlen egy, ártatlanul feltett kérdés miatt!

Ékostrásem mély felindultságában bizonytalanul pakolgatta ide-oda enyhén odakozmált talpát, azt hiszem megszédült, egy pillanatra el is képzeltem, hogy elvágódik, leáll a szíve, és nekem bizony ott helyben kell újraélesztenem. Istenem, egész életemben ettől rettegtem! Még a megtaposástól is elment a kedvem.
A rétes szuszogva, halkan beszélt tovább.
– A kérdés megfogalmazása után pár nappal a milliárdszor elátkozott mákos bejgli háta megrepedezett, és csakhamar a saját keze által keseredett meg. Mint kedves Önséged bizonyára nagyon jól tudja, ez a mákoknál az öngyilkosság legkegyetlenebb módja.
Ekkor Ékostrásem hangja elcsuklott, fekete mákszemek peregtek végig az arcának gondolt részein, én pedig még mindig képtelen voltam megszólalni. Azt hiszem jókora csend következett. Az egész igen megható volt. Csak álltunk, alig pillantva egymásra dacoltunk a fújdogáló szellővel, és én azt éreztem, hogy neki mennyivel rosszabb. Kisebb részeket szakított ki testéből a szél.
A csendet a mákos törte meg.
– Ha a Kísérlet kudarcba fullad, és nem ad a kérdésre nagyon egyértelmű igent, vagy nemet, akkor a mákbéke menthetetlenül elvész. Jókora Uram, a mákság utolsó reménye Ön!
Olyan hangon mondta ezt, és hozzá úgy nézett, hogy csakis azért nem kezdtem el zokogni, mert kiskoromban elhatároztam, hogy majdan talpigférfi-ként sosem adom a fejem sírásra, és ezt az elhatározást nagyon komolyan vettem.
Ekkor következett az, amire olyan sokat kellett várni, megszólaltam.
– Szörnyű. – gondoltam vissza arra, hogy ki is az utolsó reménység.
– Igen, kedves Mélyentisztelt, minden bizonnyal szörnyűséges, rettenetes, borzalmas dolgoknak nézünk elébe. De miket is beszélek! Csak néznénk! Ha mélységesen tisztelt Kedvességed nem sietett volna önként a segítségünkre…
– Kh-kh-kh… – köhögtem, újat mondani ¬¬ilyen hamar nem tudtam, csak a fülemet ütötte meg az utolsó mondata nyolcadik és hatodik szava. Először a nyolcadik, aztán a hatodik.
– … így elvégezhetjük az egész mákság által régesrégen vágyott Kísérletet, van még némi remény! Kedves Nagyranőttséged minden bizonnyal kiváló bizonyítékát szolgáltatja majd akár annak, hogy az Ön nagy testének elfogyasztása után maradnak-e emberszemek a mákfogakon, akár annak, hogy nem maradnak.
Fogyasztása?! Hm, szerinte is dagadt vagyok. De így a szemembe vágni! Tapintatlan, szemét dög! Szent igaz, hogy nagy testem van, szent igaz, hogy fogyasztani kéne, na de akkor is!
– Rendben, fogyasszák csak le a nagy testemet, semmi szükségem a fölöslegre. – gondolkoztam hangosan.
– Ha-ha-ha-ha! – én nem is sejtettem, hogy milyen gusztustalanul kacag egy rétes. – Kedves értetlen Tudatlanságod humora egyszerűen ellenállhatatlan! Micsoda szójáték kérem, micsoda szójáték! Elfogyasztása – lefogyasztása. Ha-ha-ha! Egy kicsit még fokoznám a dolgot, ha megengedi: az Ön nagy testének lefogyasztása pediglen addig történik, míg teljes egészében elfogyasztásra nem kerül. Ha-ha-ha!

Mi a fene! Szóval ennyire súlyos a helyzet? Egyek lettünk, én és a fölösleg. Hát ez az igazság? Rosszul viseltem, hogy mindez bebizonyosodott. De akkor se nevessen! – gondoltam kezemmel hasam háját markolászva.
Eszembe jutott valami.
– Én azt hiszem, hogy mi emberek nem szemekből állunk, mint a mákság. – szóltam sokat.
– Hohó! Mondhatják ezt sokan! Mondhatják, de hol itt a bizonyíték? A kézzelfogható, megingathatatlan, perdöntő bizonyíték? Nem, nem, nem! A puding próbája az evés! – horkant föl a mákos.
– A mákoknak nincs is foguk. – kezdtem szószátyárrá válni.
– Persze, hogy nincs – legyintett a rétes –, hogy is lenne, hiszen a kérdés pusztán teoretikus, mindazonáltal roppant horderejű! Az egyértelmű megválaszolására képes Kísérlet kidolgozásán egy álló hónapig dolgozott az Egyetemes Máktanács. Fölöttébb dicséretes, hogy a Tanács minden egyes tagja átérezte az ügy fontosságát, megfeszített munkánk eredményeként elkészítettük egy csodálatos, fogas Emberevő Gépezet terveit, melyek alapján a mákmesterek önkéntes mákszemek milliárdjait felhasználva tegnapra meg is építették a Gépezetet. Megalkottunk továbbá egy, a Kísérlet körülményeit rendkívül szigorúan rögzítő szabály-rendszert, mely remélhetőleg maximálisan egyértelművé, így széleskörben elfogadottá teszi majd a Kísérlet kimenetelét.

Egészen megnyugtatott ez az alaposság. Én magam amolyan szétszórt szerzet vagyok (most is felemás, koszos-büdös cucc van rajtam), és mindig jólesik, ha valaki elrendezi a dolgaimat, meg sokszor igencsak rá is szorulok, és úgy tűnt, hogy ezek itt meglehetősen jól elrendeztek mindent. Azért valami mégis zavart.
– És mi lenne, ha a Gépezet nem nagytestem teljes valóját fogyasztaná el, hanem csak kisebb részemet, mondjuk a … kisujjamat? – kockáztattam meg félve.
Ékostrásem rettentő sötéten nézett rám, s én jobbnak láttam mindjárt nagyobb részt mondani belőlem.
– … a karomat … a két karomat … és egy lábamat … a jobbik lábamat.
– Nem! – harsogta vészjóslón. – Ön egészben kell! Képzelje csak el, mélységes Tiszteltséged és fölöttébb Nagyrabecsültséged, hogy a Kísérlet végén önnönséged Magából nem találunk egy emberszemnyi darabot sem a mákfogakon, ellenben az Ön hőn áhított és igen mélyen tisztelt testéből egy mégoly parányi darabkát, teszem azt a kisebbik füle cimpáját, vagy a kedvenc körmének a hegyét, ki merjük hagyni a Kísérletből. Kérem, az annyira elkerülni óhajtott baj ezerszeresére erősödve zúdulna a fejünkre! Mert bár a mákság azon része, mely meg van győződve az emberszemek mákfogakra tapadásának lehetetlenségéről, ujjongva üdvözölné az általuk előre, egyértelműen megmondott (punktum!) eredményt, az ellentábor viszont sértődötten, és ismerjük el: jogosan mondhatná, hogy meglehet, az Ön legeslegutoljára elfogyasztott részéből származott volna a döntő bizonyítékot szolgáltató emberszem. Ez esetben az utókor (ha ugyan lesz még!) a mi szerepünket bizony a katasztrófa katalizátoraként határozná meg, pedig mi az oly szörnyűséges vég megakadályozásának szenteltük életünket.
– … és … és mi lenne, ha esetleg, netalántán, mondjuk az ötödik falat után ott marad egy részem, egy igen kedves részem, a … azokon a fogakon? Akkor megvan a várva várt bizonyíték, le lehet állítani a Kísérletet, kitörhet a béke, és valamennyi belőlem is megmarad. – alkudoztam tovább.
A rétes nehezen tudott mondjuk a térdem magasságáig fölnézni, a feljebb lévő dolgaimról nem is beszélve, inkább csak a cipőm tájékán szemlélődött. De most tetőtől talpig végigmért, önbecsülésemet a normális látómagasságáig süllyesztve.
– Mi is gondoltunk erre. De nem úgy van az, kedves Mélyentisztelt! Ebben az esetben az előbb felvázolt kimenetel győztesei éreznék becsapottnak magukat, és kétségtelenül igaz kifogásuk (mely szerint lehetséges, hogy az utoljára megevett emberfalat magával ragadta volna a már a fogakra tapadt szemeket, így a Kísérlet tökéletes és maradéktalan végrehajtása esetén az egész mákfogsor emberszem-mentesen ragyogna) ismétcsak megsemmisítené a béke lehetőségét. Legyen szíves végre valahára és egyszer s mindenkorra belátni és elfogadni, hogy a Kísérlet tökéletes kivitelezéséhez tisztelt Nagyságod egész mélyentisztelt testének az elfogyasztása szükségeltetik!
Szégyelltem magam. Miért kell nekem mindent a számba rágni, mindent hetvenszer elmagyarázni? Miért keresem a kibúvókat, miért nem tudom teljes lényemmel átérezni ezeknek a szerencsétleneknek a kétségbeejtő helyzetét? Hát egy csepp jó érzés sincs bennem? Aztán még jobban elszégyelltem magam, mert fölvetődött bennem a legközhelyesebb kérdés, ami csak fölvetődhet a bajbajutottakban, és amelynek felmerülése kétségtelen bizonyítéka annak, hogy tényleg nincs egy csepp jó érzés sem bennem, szar alak vagyok.
– Miért én? – kérdeztem, majd szégyenemben jókora fülemig pirultam.
– Ó, kedves Hőnáhított, nehogy már azt merészelje gondolni, hogy Hőnséged önkéntes megtalálása a véletlen műve! Ne tessék már a véletlent így felmagasztalni! A legmegfelelőbb emberegyed kiválasztására az Egyetemes Máktanács létrehozott egy különleges bizottságot, az AAEMB-t*, mely először is a kiválasztás szempontjait határozta meg. Hosszantartó tudományos és társadalmi vita után úgy döntöttek, hogy csak egyetlenegy szempont alapján veszik számba az emberiséget: az életükben elfogyasztott mákmennyiség szerint. Szerencsére a gubák és a bejglik nagyon alaposan följegyezték az emberiség mákfogyasztását, ráadásul az egyének szerinti mákfogyasztást (a gubák és a bejglik ezen tevékenysége egyébként régebben teljességgel fölöslegesnek, felháborító pénzkidobásnak tűnt, még hét-nyolc háborúhoz is vezetett, és lám, most mégis bebizonyosodott, hogy milyen óriási a jelentősége!). Szóval a legfrissebb adatok földolgozása után a helyzet egyértelmű volt: a mákfogyasztást tekintve e nemes feladat elvégzésére a legméltóbb emberegyed az Ön mákfaló nemessége, Uram. A mákság egy emberként állt ki Ön mellett, sosem volt a társadalmi egyetértés ilyen széleskörű. Úgyhogy mélyentisztelt Kedvességed jobban tenné, ha e nemes feladat végrehajtását nem büntetésként, vagy a fejére zúduló mérhetetlen bajként, hanem a személyét érintő óriási megtiszteltetésként fogná föl. – nézett már valakire mákos rétes szerető szemekkel? Rám igen.

A szerető rétes-szemektől csakis azért tudtam egy pillanatra elszakadni, mert rámköszönt egy fazon, amin igencsak meglepődtem, mert ez az a féle fazon, aki nagyon nem szokott nekem köszönni, meg bámult is rettenetesen. Előbb bámult, aztán köszönt. Én meg csak álltam, és lassan olyan „tényleg, de jó is nekem!” érzés szállt meg, és nem köszöntem vissza.
– Mi van, ha egyszerűen nemet mondok? – hessegettem el gyorsan azt az érzést.
– Jaj, ritka nagyságú Uram, én ugyan nem hiszem, hogy ilyesmire méltóztatna gondolni, de azért megnyugtatom: erre is gondoltunk. Ha nemet találna mondani, hangsúlyozom, hogy ez számunkra teljesen elképzelhetetlen, a nemet mondás az AAEMB ülésein is csupán elméleti kukacoskodásként vetődött fel, de ha már fölvetődött, megválaszoltuk: ha tehát mégis nemet mondana, akkor roppant egyszerű dolog következik: visszük. Persze azért jobban szeretnénk, ha önként, saját elhatározásából válna a mákság legnagyobb hősévé. – mondta, és gyorsan búcsút is vehettem a szerető szemektől.

* AAEMB = Azt Az Embert Megtaláló Bizottság
Ahhoz képest, hogy milyen öreg, felettébb fürgén zizegtette meg tésztájának leveleit, mireföl kezdett elmosódni, majd szétesni a Nagyerdő. A Békás-tó, a híd, a fűzfák, meg a tölgyek, a buckák és gyep, sőt, még a beton is, mind-mind szemcsésedtek, mint a rossz kép a tv-ben, szürke és fekete pöttyök ugráltak, és persze közeledtek. Nemhiába mondják annyit, úgy látszik, tényleg nagy gondok vannak a Nagyerdővel.
– Tudja, kedves Önkéntességed, számomra minden olyan perc irtózatos és megbocsáthatatlan bűn, melyben nem a végzet szakadékába omló mákságért dolgozom. Ezért nincs családom, se gyermekeim, se feleségem. De, hogy fölöttébb nagy Méltóságod önkéntességét mindenféleképpen biztosítsuk, mintegy végső lelki ráhatásként kidolgoztunk egy tervet. – Ékostrásem a tölteléke mélyébe nyúlva vaskos fényképalbumot húzott elő, és mélységesen megtört, engem is roppant megrendítő ábrázatot öltött. – Kérem nagyságos Jótékonyságodat, vessen egy pillantást erre az albumra! Hát nem csodálatosak ezek a nem is létező, csupa-csupa hamis képek? Nézze, a feketeségükben elbűvölő szépségű lányaimat, kik annyira ínycsiklandóak, hogy a leghíresebb gasztronómiai könyvek fejezeteket szentelnek méltatásukra! Nézze a sosemlátott, daliás fiaimat, kik királyi családok ünnepi asztalának ékei! És íme imádott feleségem, aki oly rettentően felelősségteljes munkám által megnehezült természetemet elviselve mindezidáig jóban, rosszban kitartott mellettem. Látja mennyire gyönyörűek? A kitörő kíméletlen, véres harcok során mindannyiukat bestiális kegyetlenséggel fogják lemészárolni, természetesen csak miután árván ill. özvegyen csaknem az éhhalálba jutottak. Mondja, hogy nem szakad meg a szíve?
Ékostrásemet alaposan megtépte a gyönge szellő, jócskán jutott belőle a nadrágomra is. Vajon milyen lehetett frissen sülten? Kívántam volna? A fenekén összeér a tészta, elől meg jól meg van tömve mákkal, pont az ilyen jól megtömött végéket szeretem. Nagyot nyeltem. És nem bírtam tovább. Egye fene kiskorom szent elhatározását, sírva fakadtam.
– Megyek. – mondtam.
Ékostrásem bólintott, én pedig már csak ennyit kérdeztem:
– Fájni fog?
– Ugyan, önkéntes Hősségünk felhörpint majd egy csésze teát! Mást nem kaphat, nehogy befolyásolja a Kísérlet kimenetelét. – válaszolta a rétes.

Ezután nem beszéltünk többet, csak szaladtam, szaladtak, elkaptak, küzdöttünk, lefogtak, szabadultam, megfogtak, kapálóztam, ütöttek, fájt nekem, nem mozdultam, vittek, aztán mentünk, mentünk, míg megérkeztünk, és én leültem és ott maradtam, itt, holnapig. És megírtam az emlékiratomat. A holnapból semmit sem fogok látni, mert reggel rögtön kérem majd azt a teát, ezt jó párszor megígértem magamnak.
Végül: minden jót, kedves szüleim, öcsém és barátaim, jó volt veletek, tényleg. Látjátok, velem is történnek ám érdekes dolgok! Kérlek, mondjátok meg mindkét nagymamámnak, hogy örökké hálás vagyok nekik a sok-sok finom mákos csemegéért!

Még most is szörnyű meleg van, hát ennek már sosem lesz vége?

CSATOLMÁNY

A Kísérlet emberalanyának kívánsága szerint az emlékiratához csatoltatik az „Emberszem-megtapadást vizsgáló roppant fontosságú kulcs-kísérlet”** jegyzőkönyvének kivonata.

2004. december 11.
7óra 00 perc: Jesbogáklim 3/14/9, az Egyetemes Máktanács elnöke beszédet mond a mákság helyzetéről. A beszédet a mákság néma csendben hallgatja végig.
7 óra 30 perc: Ékostrásem 19/5/20, az Egyetemes Máktanács egy hete nyugalmazott elnöke elbeszéli a kiválasztott emberegyed megtalálásának körülményeit. Bekiabálások, szórványos taps, taps a máksorokból.
8 óra 00 perc: A kiválasztott emberegyed behozatala, bemutatása, körbevezetése. A mákság egyöntetű ujjongása. Megjegyzés az emberegyed állapotáról: óriásnövésű, arca fehér, járása bizonytalan, tekintete fátyolos, nem szól.
8 óra 25 perc: A kiválasztott emberegyed jól látható helyre ültetése. Taps, morajlás, bekiabálások (néhány az emberegyedet becsmérli).
8 óra 30 perc: Jesbogáklim 3/14/9, az Egyetemes Máktanács elnökének kérésére az Emberevő Gépezetet hitelesítő bizottság tagjai egyöntetűen jelzik, hogy a Gépezet rendben van.
8 óra 40 perc: Áskotrésem 11/6/4, az AAEMB elnöke felolvassa a Kísérlet szabályrendszerét. Szavait várakozó morajlás kíséri.
…
9 óra 00 perc: Az első falat kanyarítása, hely szerint az emberegyed felkarjának belső felszínéből. Halk duruzsolás, elfojtott sikoltások kísérik.

** „Emberszem-megtapadást vizsgáló roppant fontosságú kulcs-kísérlet” jegyzőkönyve teljes terjedelmében megtalálható a Mákszem Közlöny 110-139. számaiban, melyeket teljes terjedelmében ki is tölt.

9 óra 07 perc: Az első falat Emberevő Gépezetbe helyezése. Sikítások, izgatott kiáltások, többen elájulnak.
9 óra 09 perc: A Gépezet érzékelvén a falatot, automatikusan indítja a rágás-majszolás funkcióját.
9 óra 12 perc: A Gépezet lenyeli az első falatot. Reménykedő dobogás.
9 óra 15 perc: Az Emberszem Megtapadást Hitelesítő Választmány (EMHV) tagjai (Gámoskuba 14/26, Síkámcsok 21/56, Ipestámok 4/27, Göbráskomés 44/3) bemásznak a Gépezet szájába, megvizsgálják az Emberevő Gépezet fogazatát. Visszafojtott figyelem, feszült várakozás, pár bekiabálás, később türelmetlen dobogás.
9 óra 25 perc: Az EMHV kihirdeti, hogy az első falat megrágása után nem tapadt emberszem a mákfogakra. Örömujjongás és dühös kiabálás keveredik.
9 óra 30 perc: A második, az elsőnél jóval nagyobb falat kanyarítása az emberegyedből, az előző falatnyerő helytől kicsit feljebbről. Bizakodó dobogás.
…
…
…
2004. december 12.
20 óra 12 perc: Az Emberevő Gépezet lenyeli az utolsó falatot. A falat lenyelése után nagyra tátja a száját.
20 óra 15 perc: Az EMHV tagjai bemásznak a Gépezet szájába. A tömegből sokan nem bírják a feszültséget, befogják a szemüket, vagy hátat fordítanak.

Hosszú szünet, fokozódó morajlás, kiabálások, a tömeg közelebb húzódik a Gépezethez.

20 óra 53 perc: „Ott egy fekete folt!” – kiáltja Ipestámok 4/27 a Gépezet szájából. Üdvrivalgás az egyik oldalon, zúgolódás a másikon.
20 óra 54 perc: „Várjunk még azzal! Ez bizony nem más, hanem egy luk!” – kiáltja Göbráskomés 44/3 szintén a Gépezet szájából. Mindkét oldalról fülsiketítő hangzavar.

Újabb hosszú szünet, a hangzavar erősödése, a tömeg még közelebb húzódik a Gépezethez.

21 óra 33 perc: Gámoskuba 14/26, az EMHV elnöke ismerteti az EMHV állásfoglalását, miszerint az utolsó falat lenyelése után az Emberevő Gépezet bal alsó kisőrlőjén találtatott egy fekete folt, amely az EMVK két tagja szerint nem más, mint egy megtapadt emberszem, az EMHV másik két tagja szerint viszont nem más, mint a Gépezet kisőrlőjének kezdődő szuvasodása. A bejelentést mindkét oldalon döbbent csend fogadja, majd kiabálások, haragos moraj, köpködések, ordítások.
21 óra 40 perctől 22 óra 17 percig: Tanácstalanság a főmákság soraiban. Dühös és fenyegető kiabálások (Halál a gubákra! Reszkessetek, bejglik! Mocskos bögrések, nem is vagytok mákok!), tettlegességek, tettlegességek sorozata a közmákságban. A tömeg karnyújtásnyira a Gépezettől. Többen beugrálnak a Gépezet szájába. Még többen jutnak a szájba. Az Emberevő Gépezet összeomlik, maga alá temet több ezer mákságot. A helyzet pattanásig feszült. Fegyverek kerülnek elő.
A tömegből vékony hangon kiált valaki, a kiáltást egyre többen ismétlik. A tömeg viszonylag megnyugszik és skandálni kezd: Ki volt a második a listán? Ki volt a második a listán? Ki volt a második a listán?
22 óra 57 perc: Jesbogáklim 3/14/9, az Egyetemes Máktanács elnöke felszólítja az AAEMB-t, hogy rendkívül gyorsan dolgozzák át a Kísérlet körülményeit szigorúan rögzítő szabály-rendszert, foglaltassanak benne olyan szabályok is, melyek alapján a lukasság kérdése egyértelműen tisztázható. Megparancsolja a mákmestereknek, hogy sürgősen építsenek egy új, az előzőnél erősebb Emberevő Gépezetet. Utasítja Ékostrásem 19/5/20–at, hogy keresse meg és hozza el azt az emberegyedet, aki a mákfogyasztási listán a második.
…
…
…

A Százholdas Pagony bohócai

„…
S kit úgy kedvelt minden korosztály,
Hol van Füles, hol van már
A pesszimista plüsszamár?
Hol Pitypang, a hiú oroszlán?
Hol Ká, Akela, Tabaki,
De hol a hó, a tavalyi?”

Varró Dániel

– De értse meg, Gedeon Úr, kérem…
– Ide figyeljen, Plangár, engem nem érdekel, hogy honnan szedi össze az anyagot, csinálja meg! Holnapra! Értette? Holnapra legyen kész! – ordította Gedeon és behuppant a metálzöld Audi A6-osba. Gyújtás, kuplung, egyes, gáz, rádió…
Kedves hallgatóink, nagyon örülünk, hogy Önök a Sziget Rádiót hallgatják, az utolsó szigetet az éterben. Pár perccel múlt hat óra. A hírek után, ahogy ígértük, következik az a zenekar, amelyikkel az elmúlt órában annyit foglalkoztunk. Jöjjön tehát a Hé, Tom!-tól a Passzol!

Nézte őket minden gyerek:
Pampalini, Bob és Bobek,
Karak, Vahur, Vackor,
Randi este hatkor.
Kockásfülű, Lolka, Bolka,
Frakkban is mászkált a bolha.
…

Barom ez a Plangár. Szart sem ér. Egy rakás szart se. Hogy a faszba nem lehet ezt elintézni? Annyira bonyolult? Lószart! Össze kell állítani egy jó kis anyagot, aztán besétálni vele a szerkesztőségbe. Ennyi, nem kell mást csinálni, csak ennyit! De ez a fasz erre sem képes…
Az Audi kereszteződéshez ért, pillanatra elgondolkozott, belevágtasson-e a sárga végébe, majd csikorgó fékekkel megállt és vicsorogva nézte a lámpán ülő órát. Piros!, fújtatott dühösen Gedeon, másfél percig piros, csesszék meg!, nem tudják ezek, hogy… na, mindegy, csak nem baszom magam fel ilyen szarságon.
Badam-badam, badam-badam, kezdték dobolni Gedeon ujjai a zene ritmusát a kormányon.

Emlékszel? Emlékszel? Emlékszel?
Nem kérdezhetem elégszer!
Nem kell ezen baszakodni: passzolj!
Ezt kell tenned, hogy ide passzolj!
…

Nem hiszem el, hogy nekem magyarázza a marhája, nekem! „A szerződéstől való elállás lehetséges anyagi és jogi következményeivel az önkormányzat nem szívesen nézne szembe…” Hülye. Mit gondol, mi a túró volt három éve a lakóparknál? Dettó. Mutassam meg a szerencsétlennek azt a tetves lakóparkot? Nézd, bazdmeg, áll, látod áll! Meg-lett-csi-nál-va! „Ilyen esetekben a civil szervezetek képesek a legvégsőkig ellenszegülni.” Tudja ez, hogy milyen magasról szarok a civilekre? Barom. Mond ennek valamit az, hogy bőrfeldolgozó? Vagy az, hogy hulladékégető? „A hulladékégető … khm … létrehozásában én is résztvettem…” Akkor meg mi a lófaszt magyaráz még nekem!
Tű-rü-rü, rű-rü-rü, badam-badam. Ez meg mi a jó büdös franc?, a rádióból kiszűrődő hangok Gedeon tudatáig értek. És ez a tudat hatalmasra meresztett szemekkel kezdte hallgattatni a Hé, Tom!-ot.

Jé, mi
van a kezedben Jamie?
A kedvem ma jó,
Este velem jössz, Sajó!
Jičin, Manka, Csibészke,
Nem szorult a fejedbe
Egy kis ész se!
Fonák Tamás, Megvagy Hadnagy, Szám bácsi:
Nem bazdmegeltek folyton,
max. azt mondták: ácsi!

Emlékszel? Emlékszel? Emlékszel?
Nem kérdezhetem elégszer!
…

Beszarás, már rádiót se lehet hallgatni! Képtelenség elég gyorsan csatornát váltani: nyomul az ember fejébe a szar és nyomul az ember fejébe a szar. Gedeon belökte Mc Meg legújabb cd-jét a lejátszóba és a tízes számra nyomta. Tüc-tüc-tüc, tuc-tuc-tuc, pinka-pinka, pök-pök, csendültek fel az első taktusok. Gedeon megnyugodott és együtt rappelte a Be-t Mc Meg-gel. És rálépett a gázra.
Az A6-os ráfordult a gyorsforgalmira, beintett a kamionnak, amit föltartott, vigyorogva lökdösött arrébb egy Suzukit, és egy cuki A3-as hátsóját kezdte mustrálni.

Begázol, bevállal, befordul, benéz,
besír, bealszik, benyal, behal, beint,
beflashel, betorzul, bebuzul, berosszul,
becsicskul, beadós, behány, bebukja,
beizgul, besikerül, beájul.
Be, be, be. Be, be, bejön.
Nekem ez bejön. Nekem ez bejön. Nekem ez bejön.
Nekem ez bejön! Nekem ez bejön!
…

Az Audi öt perc alatt két benzinkút, három étterem, két bevásárlóközpont, egy ipari- és egy lakópark mellett suhant el méltóságteljesen. Nekem ez bejön! Nekem ez bejön!, szűrődött ki Mc Meg és Gedeon duettje.
Ez az impotens, barom Plangár! Mindenkinek, csessze meg, mindenkinek van valami vaj a fején, ha nincs, akkor is van, mert kenünk a fejére mi, mint a múltkor, akkor is kentünk, vajat vagy szart, nekem mindegy, de ez a barom erre sem képes… – tértek vissza Gedeon gondolatai a munkához. Pillanatra behunyta a szemét és látta, hogy takarodik el a cégtől a rohadék a gusztustalan szürke öltönyével együtt…
Gedeon Plangár másnapi kirúgásával volt elfoglalva, így későn vette észre az úton bóklászó izét. Nagyot rántott a kormányon, de elkésett. Jaj, puff, csitt, csatt, csörr. Basszameg. Gedeon kiszállt a kocsiból. Basszameg. Az autót véres, mocskos püré borította be. Amennyire az A6-osra kenődött szutyokból meg lehetett állapítani, az izé egy kisebbfajta vaddisznó lehetett, inkább malac, mint disznó. Mindenesetre irtó puha teste volt, nem tett nagyobb kárt a kocsiban, mintha egy darázsnak ment volna neki. Kirúgom ezt a fasz Plangárt, a kurva anyját!, Gedeon belerúgott a cafatokra szakadt disznóba. Legalább ne ment volna ennyire szarrá. Imádom a malacpecsenyét*.

Az A6-os undorodott magától, bal szemén még csorgott, a jobbra már rászáradt a mocsok, orrán fodrozta a disznópürét a szél, került belőle oda is, ahol eddig nem volt. Az Audi prüszkölt, krákogott. Takarodj innen!, kiáltott egy össze-vissza repdeső verébre, épp az hiányzik, hogy ez is szétkenődjön rajtam. Reszketett, ha arra gondolt, milyen még láthatatlan károkat okozott benne a disznó. Mi lesz, ha valahol lett egy horpadás, egy karcolás? Mi lesz, ha valahol lejött a festék? Egyáltalán nem volt jó kedve. Csak minél gyorsabban, csak minél gyorsabban érjünk oda…

Gedeon rágyújtott, indexelt, sávot váltott, indexelt, lefordult, megállt, belenézett a tükörbe és megigazította a haját, kiszállt. Elnyomta a cigit.

– Figyelj, vakard már le ezt a mocskot a kocsiról! – nyomta a kocsimosó srác kezébe a kulcsot.
– Apám, maga aztán jól telibe kapott valami … izét! Lesz vele meló, az biztos. – meredt az autóra a srác. – És a kocsin egy karcolás se! – nézett fel elismerően. – Ez a kocsi nem papírból van, apám, van benne anyag, mi?
– Ja. Lehet itt addig valamit csinálni?
– Egy tyúkszaros cirkusz költözött a benzinkút mögé, trágyadomb az egész, de van valami új páros, két állat vagy mi, azt mondják frankón jók, viccesek meg minden, én holnap akarom megnézni őket, ha kilép, pont elcsípi a számukat, mást úgysem érdemes ott megnézni. Mire vége, a kocsi is kész lesz.
– Ne sajnáld a sampont! – hagyta ott Gedeon.

Gedeon kifújta az orrát, cigit vett és kávét. Cirkusz, cirkuszba megyek, csóválta hitetlenkedve a fejét és elindult a benzinkút mögé.

Mélyentisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Gyerekek! Engedjék meg, hogy én, Nagy-Ottlaky Bernát, a Százholdas Pagony Cirkuszának igazgatója személyesen jelentsem be Önöknek a következő műsorszámot. Az egyedülálló, a páratlan, az utólérhetetlen, a felülmúlhatatlan produkciót! Tisztelt publikum, pár perc múlva igazi világszenzációt láthatnak: a két nevettetőművészt, akik kitörölhetetlenül beírták magukat a cirkuszművészet nagy könyvébe! Hölgyeim és Uraim, kedves gyerekek, hamarosan a porondon a Százholdas Pagony Cirkuszának bohócai!
Ugye megengedik, hogy a káprázatos produkció előtt ejtsek néhány szót a két művészről? Kérem szépen. A nagy páros egyik tagja a francia, másik az orosz poklot járta meg. Mindketten elképzelhetetlen szörnyűségeket éltek át. Egész családjukat üldözték, bebörtönözték, a férfiakat megverték, majd legyilkolták, az asszonyokat megerőszakolták, majd legyilkolták. Senkijük nem maradt, senkijük. Ők maguk csak isteni csoda folytán tudtak elmenekülni. Rettegtek, bujkáltak, koldultak, éheztek, fáztak, csonttá soványodtak.
És mit gondolnak, mélyen tisztelt Hölgyei és Uraim, ennyi nélkülözés és szenvedés, borzalom és szörnyűség után minek áldozta életét e két nagyszerű művész? Nem fogják elhinni nekem, mert valóban hihetetlen. Nem fogják elhinni, ha azt mondom, hogy ezen iszonyat átélése után e két nagyság a nevettetésnek, a szórakoztatásnak, az emberek jobb kedvre derítésének szentelte az életét. Pedig így van. Bizony, nekik mindezek után és mindezek ellenére a nevettetés a mindenük. És micsoda nevettetés, kérem! Bizton állíthatom, hogy Önök ez idáig el sem tudták képzelni, hogy képesek olyasféle nevetésre, amilyenben most részük lesz. Már megbocsássanak, de hogy is tudták volna elképzelni az elképzelhetetlent! Az elképzelhetetlent, amiben most részük lesz!
Ez a két csodálatos teremtmény elképesztő véletleneknek köszönhetően találkozott Párizs nyomornegyedében… és e nagyszerű találkozás pillanatában nem csupán az ő életük változott meg. Abban a percben a világ cirkuszművészete emelkedett addig sosemlátott magasságba.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Gyerekek, fogadják szeretettel a Százholdas Pagony Cirkuszának bohócait, a világhíres párost, a felülmúlhatatlan Monsieur Nyuszit és az utólérhetetlen Goszpogyin Fülest!

Nagy-Ottlaky Bernát cirkuszigazgató a publikumra bámult. A negyedik sorban ülő Évike szemébe nézett, onnan a hatodik sorban izgő-mozgó kis Wanda tekintetére ugrott, aztán a Csupiéra, Sanyi bácsiéra, a Göndörére, Melánka néniére, Vinyóéra, Titanilláéra, Ede bácsiéra…
Majd, mintegy varázsütésre megpödörte a bajszát, levette a cilinderét, mélyen meghajolt és eltűnt a porondról.
Ta-ta-ta-ta-tam, tra-ta-ta-tam, drrr-drr-drrr-drr, bing-bong-bang és bung, trombitaszó, dobpergés, cintányér.
És taps.
– Szer-vusz-tok gye-re-kek! – lépett a porondra Nyuszi és hadonászva, szélesen gesztikulálva, szótagolva kezdett beszélni. – Az elkövetkező pe-re-cek-ben hi-hi-hi-hi-hi … akarom mondani per-cek-ben … he-he-he … bűvös szavakat, va-rázs-i-gé-ket fogok mondani…
A nyúl őrült pofákat vágott, vastagpiros ajkain nem bírta a festék a tempót, peregni kezdett, orrán vadul ugrált a bohócorr, hangja föl-le csúszkált, mintha hullámvasúton ülne.
A kisebb gyerekek közelebb húzódtak anyjukhoz.
– … amelyek el-kép-zel-he-tet-len hatással lesznek…
Csönd.
Dobpergés. Dobpergés. Dobpergés.
Csönd.
Nagy-Ottlaky Bernát a függöny mögött farba rúgta Fülest, mire a szamár beesett a porondra.
– … ennek a sza-már-nak a viselkedésére! – mutatott Fülesre Nyuszi.
– Szervusztok gyerekek! – dörmögte halkan Füles. – De jó, hogy itt vagytok. Én is itt vagyok. Ez már nem annyira jó. Meglátjátok, milyen jól fogtok szórakozni. Meglátjátok.
A szamár bejövetele jól sikerült, a közönség nevetett, a gyerekek vágyakozón tapsikolni kezdtek.
– Gye-re-kek! – folytotta el a nevetést Nyuszi. – A ti dolgotok csupán az lesz, hogy figyeljék az ar-cát ennek a szö-gelt-far-kú szamárnak! – Nyuszi kirántotta Füles farából a szöget, Füles farka leesett, újra kitört a nevetés.
Nyuszi halk dobpergésben folytatta:
– Íme az első va-rázs-i-ge: Micimackó! Micimackó! Mi-ci-mac-kó! Mi-ci-mac-kó! Mi-ci-mac-kó! – ismételgette a nyúl, mancsával és szemével Fülest delejezve.
Füles nem mocant. Csak állt, állt, állt, meg nézett, nézett, nézett. Semmi nem történt. A várakozással teli, majd kínossá váló csöndet köhintések, duruzsolás, mormogás, bekiabálások törték meg. Ez aztán a nagy produkció!, csipkelődött Ede bácsi. Hülye nyúl!, bamba szamár!, kiáltott Vinyó. Adják vissza a pénzünket!, készült mondani Melánka néni, amikor… a nem is tudom hányadik varázsszó hirtelen görcsbe rántotta a szamár bárgyú képét. Nincs ezen mit tagadni, fölöttébb vicces és nagy görcs volt, csupán Füles két hatalmas füle meredt ki belőle. A közönség hálás nevetéssel fogadta. Hanem az igazi produkció csak ezután következett. Monsieur Nyuszi a varázsigével szabályozni tudta Goszpogyin Füles görcsét. A varázsige négy ártatlan szótagja hol görcsbe rántotta, hol elernyesztette a szamár fejét: „mi” – görcs, „ci” – elernyed, „mac” – görcs be, „kó” – görcs ki … és így tovább, és így tovább, és így tovább.

A micimackó varázsszó mormolása alatt Füles görcs-nemgörcs fejében a következő történt.

* ((Üdv, szentesi emigráns író!))

–––––– – – – – – – – ––––––

Egy napon, mikor Micimackónak semmi dolga nem akadt, eszébe jutott, hogy tenni kéne valami nagyon fontosat…, de mert irtóra unta már amit Milne-Karithy-Bródy írt, úgy döntött, még véletlenül sem Malackához megy, hanem mézért, egyből mézért. Így hát elindult hazafe… fenét!, a Méhek Fájához, bizony oda idult. A levegő hamarosan megtelt a méz ínycsiklandó illatával. Mackó becsukta a szemét, és hagyta, hadd vezesse az orra. Csukott szemmel ütközött pár lépés után valamibe. Aztán rögtön még egyszer, mert szemét ki sem nyitva hátrált kicsit, és újra nekiszaladt a valaminek. Mackó szemhéját összeszorítva tapogatni kezdett. Kutya legyek, ha ez nem… Kerítés!, kiáltotta, amikor kinyitotta a szemét. Kerítés?, álmélkodott a fejét vakarászva Mackó. Hát, akkor Micimackónak másfelől kell a Fához jutnia. De másfelől is kerítés állta útját. Milyen szerencse, hogy legalább ötféle másfelől mehetek a Méhek Fájához, morfondírozott Micimackó. De a harmadik, negyedik, ötödik másfelől harmadik, negyedik, ötödik kerítésbe botlott. Nem a jóból árt meg a sok, hanem a kerítésből, dörmögte korgó gyomorral a mackó. Bizony, be volt kerítve egy jókora terület, Micimackó pechére a Méhek Fájával együtt. A kerítésen körös-körül táblák: ÉPÍTÉSI TERÜLET. Végül a mézrevágyó mackó egy házat talált.
– Jó napot kívánok! – lépett be és köszönt illedelmesen Micimackó. – Tessék mondani, merre találom ÉPÍTÉSI TERÜLETet? Mert őt keresem, nagyon fontos dologban.
A mackó csodálkozott, illedelmes köszönését nem viszonozták. Pedig igazán úgy illenék, hogy visszaköszönjenek, legalább az egyik a háromból, esetleg mind a három. Micimackó biztosan értelmeset kérdezett, hiszen még az ajtón kívül megfogalmazta a kérdést. Normális körülmények között Mackó szerepe lenne, hogy értetlenül mered arra, aki… mindenkire. Most meg Micimackóra merednek úgy, mintha nem láttak volna még mackót. Nem normálisak a körülmények, állapította meg Micimackó. Magyarázni kell.
– Csak azért keresem, mert meg szeretném mondani neki, hogy nagyon sokszor fogunk találkozni, muszáj leszek ugyanis az ő házán keresztülmenni, hogy a Méhek Fájához jussak.
– ….
– Korrrr! – türelmetlen és fenyegető hang hallatszott Micimackó belsejéből.
– Elnézést és bocsánatot is kérek, ez az én gyomrom volt. Korog, mert rettentő üres szegény. – mondta Mackó, és mert választ most sem kapott, így folytatta:
– Na jó, arra szeretném kérni Önöket, hogy ha ÉPÍTÉSI TERÜLET hazajön, tessenek már megmondani neki, hogy Micimackó itt járt.
Mackó igazán nem ért rá tovább magyarázni.

Micimacó kissé csodálkozott, mikor látta, hogy a Méhek Fája fekszik. Még sosem látta feküdni a fát. Biztosan nagyon elfáradt. Meg öreg is. Csak meg ne betegedjen itt nekem! Mackó egyáltalán nem volt nyugodt. A fa koronájához sétált, és lehasalt a földre… akarom mondani valami szürke, nagyon finom porba. Egész kényelmes ez a por, jó benne feküdni, helyezkedett el Mackó. Csak ne menne annyi belőle a szemembe, meg a számba. Meg a fülembe, tette hozzá, mikor az oldalára fordult. Nahát, hiszen nem is fekszik, áll a fa! Hahaha… És ha áll, akkor nem fáradt, nem beteg, semmi gond vele! De buta vagyok! Biztosan Micimackó feje nem állt rendesen a nyakán, amikor Micimackó még állt, ezért láttam rosszul a fát, a fejem rossz állása miatt, nyugodott meg a mackó, és kicsit lejjebb kúszott, hogy elérje a méhkast.

Egy hét múlva Micimackó nagyon rosszul lett.

– Hm, ez bizony diabetes mellitus! – tolta föl Bagoly a szemüvegét, majd Zsebibaba, Nyuszi, Malacka és Tigris felé fordult, és Micimackót előadása szemléltető tárgyának használva folytatta. – Méghozzá annak egy igen különleges formája. Közismert, hogy Micimackó gyakran megfordul a Méhek Fájánál, mert szereti a mézet*. Azt is tudjuk, hogy a Méhek Fája a leendő Százholdas Lakópark helyén áll, amely most ÉPÍTÉSI TERÜLET. Lévénhogy egy építési területen építkeznek, egyértelmű, hogy cementet is használnak. Azt pedig ki ne tudná, hogy a cementnek van egy zémahos nevű komponense, mely elpusztítja a mackók hasnyálmirigyének béta sejtjeit, és máris kész a cukorbaj. Cukorbeteg vagy, Micimackó! – fordult vissza Bagoly a mackóhoz.
– Ez … ez … mit jelent? – kérdezte halálra váltan Micimackó.
– Ezentúl semmi édesség! Semmi csokoládé, semmi lekvár és semmi méz! – Bagoly utolsó szavainál Micimackó a fülére szorította mancsát.
– Ez biztos, Bagoly? – szólalt meg a mackó hosszú percek múlva.
– Olyan biztos, minthogy itt állok előtted, Micimackó. – jelentette ki Bagoly.
– Jobb lenne, ha nem állnál itt. – kívánta Micimackó.
– Minden bizonnyal inzulint is kell kapnod. – tette hozzá Bagoly.
– Az biztos olyan, mint a méz! Nyúlós, ragadós és édes! És azért kapják a cukorbeteg mackók, hogy kibírják méz nélkül. De hiszen nem is kell kibírniuk méz nélkül, mert az az inzu… izé … inzultus olyan mint a méz! Pont olyan, csak kicsit furcsább a neve. Édes, mint az inzultus. Ugye Bagoly? – örült meg Micimackó az inzulinnak.
– Nem egészen. Bár van némi igazság abban, amit mondtál. – ásított Bagoly. – Mindenesetre nagyon meg fog változni az életed, Micimackó.

Bagolynak igaza lett, Micimackó élete nagyon megváltozott.

Bam, bam, bam,
Fáj a lá-
bam.
Bom, bom, bom,
Fáj a lá-
bom! – dúdolgatta Micimacó pár hónap múlva, és sírva fakadt.

– Ez bizony a cukorbetegség szövődménye. – mondta Bagoly, és bemosakodott az elüszkösödött láb amputációjához.

* Ismert erdei körökben az az általános nézet, hogy Micimackó, mint minden medve…

–––––– – – – – – – – ––––––

Micimackó!, hangzott el utoljára a varázsige. Füles ábrázata kisimult, a szamár semmitmondó arccal zökkent vissza a görcs előtti helyzetébe. Ami azt illeti, pont az utolsó pillanatban. A kis Wanda gurgulázva gurult a padsorok alatt, törékeny teste rohamosan közeledett a toporzékolva nevető Sanyi bácsi negyvenhatos lábai felé. Csupi kacagva csapkodta a hasát, és szórta a Göndör hajába a chipset. Évike remélhetőleg csak átmenetileg süketült meg a mögötte ülő Melánka néni visító jókedvétől. Titanilla (akit másnap Harmati Éva doktornő egy hétre kiírt a suliból, mert megálapította, hogy influenzás) kacagva porlasztott nyálában vírusok milliárdjait röpítette világgá. De az igazán nagy baj az volt, hogy Ede bácsi lassan két perce képtelen volt levegőt venni, úgy röhögött.

Hú!, szakadt föl megkönnyebbült sóhaj a publikumból, Monsieur Nyuszi megkegyelmezett.

Nyuszi egy zsebéből előkotort répát kezdett rágcsálni. A nevetés lassan csendesedett, elült, imitt-amott, néhány gócpontban újra kitört és hullámokban továbbterjedt, aztán újra elült, teljesen, lassan csend lett, csak Nyuszi rágcsálását lehetett hallani. Meg azt, ahogy Füles állt, egy helyben, mozdulatlanul, erősen fújtatva.

Nyuszi a metszőfogai közé szorult réparostot piszkálta, fölnézett a nevetéstől elkínzott arcokra…
… és mormolni kezdte a második varázsigét:

Tigris! Tigris! Tig-ris! Tig-ris! Tig-ris!

Nem, nem a görcs jött vissza. Egy óriási, láthatatlan fújtató telepedett Füles feje elé, és dühöngő orkánként fújta, tépte, szaggatta a szamár szőrét, bőrét, orrát, pofáját, nyelvét, szemét, szemöldökét, fülét… Füles mindeközben egy tapodtat sem mozdult, csak fejének képletei lobogtak a szélben.
Higyjék el, legalább olyan vicces volt, mint a görcs. (A kis Wanda tovább gurult az ismét föl-le járó negyvenhatos lábak felé, Csupi fájdalmas arccal kezdte újra csapkodni liluló hasát, a Göndör hahotázva rázta pizzás, hagymás és csak simán sós tincseit, Melánka néni két lapáttal tett rá a visításra, Évike mindebből semmit sem hallott, ha-ha-ha-ha-hapci!, mondta a Titanilla nevű vírusgyár. Ede bácsi pedig megint nem jutott levegőhöz.)

Füles orkánfújt fejében a következő történt.

–––––– – – – – – – – ––––––

Egyik reggel Tigris elborzadva nézett a tükörbe, jobbra fordult, balra fordult, nézte az oldalát, hasát, hátát, farkát:
– A csíkjaim! A gyönyörű, barna tigriscsíkjaim! Milyen sápadtak! Milyen halványak! Jaj, el ne tűnjenek a bundámból!
Egy magára valamit is adó tigris nem engedheti meg magának, hogy hóka csíkokkal járkáljon! Mi történne, ha ne adj isten összefutna egy másik tigrissel? Hogy magyarázná meg Tigris a másik tigrisnek, hogy ő bizony tigris? Nincs mese, a csíkoknak barnulniuk kell! Barnulni meg a naptól lehet: itt az ideje egy jó kis napozásnak! De hol? Hol süt a nap a legjobban? Tigrisnek mindenképpen ott kell napoznia, ahol a legtöbb napsütés van, hogy a csíkok a leghamarabb visszanyerjék régi barnaságukat. Mivel a tigrisek memóriája a legjobb a világon, Tigris tisztán emlékezett, hogy Nyuszi egyszer arról beszélt, milyen szakszerűen határozta meg a veteményese helyét. Az egész Pagonyt veteményesnyi területekre osztotta, és mindben megmérte a napsütéses órák számát. Tigris arra is emlékezett, hogy Bagoly megjegyezte:
– És minő véletlen, hogy éppen a házad melletti területen a legnagyobb a napsütéses órák száma.
– Igenis ott! – nézett Nyuszi mérgesen Bagolyra.
– No persze. – ásított Bagoly.
– Tudd meg, te pápaszemes bagoly, hogy én akár a Pagony másik végébe is eljárnék kertészkedni! Én nem döglök egész nap az odúmban hülye könyveket bámulva! Én a növényeimért bármit megtennék! És nekik itt a legjobb! – kiabálta Nyuszi.
Tigris arra már nem emlékezett, hogy mi lett a vita vége. A lényeg, hogy a csíkok sápadtsága mihamarabb megszűnjön. És erre Nyuszi veteményese a legalkalmasabb. Mivel a tigrisek észjárása a leggyorsabb a világon, és mert a tigrisek észjárásánál csak a tigrisek járása gyorsabb, Tigris pár perccel a reggeli tükörbenézés után Nyuszi veteményesének közepén heverészett. Három salátabokrot húzott a feje alá, négy káposztabokorral polcolta fel a lábát. Tigris szerette a kényelmet. Meg egy csomót répát, káposzta- és salátabokrot babrált, turkált és húzgált, mert unatkozni meg nem szeretett.

Mindeközben egy kislány lépett ki az apjával az erdőből.
– Látod Rituka, milyen csodálatos a természet! Előbb a sűrű erdő, aztán ez a gyönyörű tisztás! Az ember nem győz betelni vele. Ezentúl minden nap sétálhatunk ebben a szép erdőben! Ugye örülsz, hogy ideköltöztünk? – kezdeményezett beszélgetést az apa a lányával.
– Nézd, apu csíkos cica! – bökött Rituka a veteményes közepén heverésző Tigrisre.
– Jó ég, egy tigris! – suttogott az apa.
– Megsimogathatom? – kérdezte a kislány.
Nem simogathatta meg. Apja némán és halálsápadtan tuszkolta a gyönyörű tisztás széléről a sűrű erdőbe, onnan meg a biztonságos autóba.
Rituka kibámult az autó hátsó ablakán. Miért nem jön utánuk a csíkos cicatigris, biztos a természet nem engedi el, pedig a cica jönni akar, és nagyon jó lenne neki, anyu biztos főzne valami finomat, és nem szólna rá, hogy mosson kezet, meg ne piszkolja össze magát, meg ne túrja az orrát, meg ne igyon többet lefekvés előtt, mert megint be fog pisilni. Ritu nem szerette, hogy a természet nem engedte el a cicát. És miért sietett annyira apu?
Elképesztő! Hogy kerülhetett az a fenevad ide! Hallatlan, hogy nem tájékoztatták a szerződéskötés előtt arról, miféle veszélyeknek vannak itt kitéve! Volt képük úgy hirdetni, hogy családbarát lakópark! Őrület! Költözzön a családbarát Százholdas Lakóparkba, és etesse meg a környéken ólálkodó vérszomjas fenevadakkal a gyermekét! Ezért valaki felelni fog, az biztos. De most a legfontosabb, hogy eltűnjön innen az a vadállat, sürgősen!
Apu fölemelte a mobilját.

Erősen sütött a nap, cirógatta a tigriscsíkokat. Lám, egy árnyalatnyival máris barnábbak, nézegette elégedetten Tigris az oldalát. Ahogy a csíkok barnultak, úgy lett Tigris egyre szomjasabb, ezért igencsak megörült, mikor meglátta Nyuszit locsolókannával a kezében közeledni.
– Szervusz, kedves Nyuszi! Jaj, de örülök neked! – üdvözölte fülig érő szájjal a nyulat.
– Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte Nyuszi elképedve, mikor meglátta a pusztítást a veteményes közepén.
– Napoztatom a sápadt csíkjaimat, nézd csak meg, teljesen ki vannak fehéredve… – mutogatta fájdalmas arccal Tigris a csíkjait. Mozdulatainak újabb káposzták estek áldozatul.
– Te a veteményesemben hemperegsz! – hülledezett Nyuszi.
– Nem hempergek, Nyuszkó pajtás, napozok. Egészségügyi okokból. – javította ki Tigris Nyuszit.
– Napozol? Az én veteményesemben? – Nyuszi még mindig nem tért magához.
– Te mondtad, hogy az egész Pagonyban itt a legtöbb a napsütéses órák száma, és az én csíkjaimnak most pont ilyen helyre van szükségük…
– Azonnal takarodj innen! – üvöltötte Nyuszi. Magához tért.
– De igazán megérthetnél, Nyusz…
– Takarodj, különben kitépem azokat az átkozott csíkokat a bőrödből!
Tigris a csíkjaira nézett és megállapította, hogy tulajdonképpen nincsenek rossz állapotban, szinte visszanyerték régi szépségüket.
– Jól van, Nyuszi, akár el is mehetek. – mondta sértődötten, azzal felállt és elindult. Bezzeg ha Nyuszi is tigris lenne, akkor ő is belátná, hogy a csíkok mennyivel fontosabbak néhány salátánál és káposztánál. Tigris sajnálkozott, hogy tigrisgondolatait nem oszthatja meg egy másik tigrissel. De csak pár lépést tett, amikor…

Egy óra sem telt el azóta, hogy a kislány meg akarta simogatni a csíkos cicát, két puskás ember jelent meg a Pagonyban. Hamarosan a tisztáshoz értek. Az erdő széli bokrokba feküdtek: lesben álltak. Lélegzetvisszafojtva figyelték, hogy hentereg a csíkos a zöldségek között. Látták, hogy egy dühös nyúl kis híján nekiesik a tigrisnek, mire a csíkos feláll és elindul. De csak pár lépést tett, amikor…

… amikor észrevette a látogatókat – köztudott, hogy az idegeneket a tigrisek veszik észre a leghamarabb a világon. Tigris szívélyesen üdvözölte a puskásokat:
– Szép jó napot kívánok Uraim! Tigris vagyok, mint a csíkjaimról láthatják. Engedjék meg, hogy körbevezessem Önöket a Százholdas Pagonyban!
– Dörrr! – válaszolt az egyik puska.
– Durrr! – mondta nyomban a másik is.

– Tigrist lelőtték! Tigrist lelőtték! Tigrist lelőtték! – ordítozta tele a Pagony mind a száz holdját Nyuszi. A szemem láttára terítették le. A veteményesemben! Dőlt a vér a csíkjaiból. Csurom vér lett minden salátám és káposztám! Négyen vonszolták élettelen testét. A répaföldemen keresztül!
A Százholdas Pagony lakói Nyuszitól tudták meg, hogy Tigrist lelőtték.

Azt azonban egyikőjük sem tudta, hogy altatólövedékkel lőtték le.

A Százholdas Állatpark lakói igazán szerencsések voltak, mert az állatpark igazgatója mindent megtett azért, hogy az állatok a lehető legjobban érezzék magukat.

Ezen megfontolásból kapott Tigris egy társat.

Tigris büszkén lépdelt a Százholdas Állatpark tigriskifutóján. Megfigyelte, hogy a látogatók a tigrisekre kíváncsiak a leginkább. És Tigris igazi tigris volt: kedvesen mutogatta a csíkjait, félelmetesen meresztgette a szemét, rövid vágták után jó nagyokat fékezett, vicsorgott és vigyorgott, dorombolt és dörömbölt, böfögött és röhögött, meg persze ugrált a farkán.
Aztán…
– Másiktigris! – kerekedett el Tigris szeme, amikor az új tigris belépett a ketrecbe. – Sosem láttam még másik tigrist! Szervusz, kedves Másiktigris, úgy örülök neked! Tudod, mi tigrisek… – kezdte Tigris, és körbeugrándozta Másiktigrist.
– Kuss, legyen! Mikor engedtem meg, hogy megszólalj? – förmedt rá Másiktigris.
– Nohát, kedves Másiktigris, nem valami jó a modorod… – méltatlankodott Tigris, és a csíkjait kezdte mutogatni, hogy amaz biztosan felismerje. Minderre egy vészjósló morgás volt a válasz. – Biztos rossz kedved van. De ne félj, mindjárt felvidítalak. Mi vagy te, igric? Nem, hanem tigric! Ha-ha-ha! – tréfálkozott Tigris, mert tudta, hogy a tigriseknek van a legjobb humorérzékük a világon.
– Mondj csak még valamit! – lépett Tigris felé Másiktigris.
– Én is tigris, te is tigris, én Tigris, te Másiktigris! – barátkozott tovább Tigris, mire Másiktigris akkorát mart az oldalába, hogy Tigris csillagokat látott.

És Tigris ebből már értett. Szótlanul kullogott a tigriskifutó külső sarkába. És arra gondolt, hogy a tigrisek a leggonoszabbak, a legdurvábbak és a legagresszívabbak a világon.
És a legszerencsétlenebbek.
Meg a legmagányosabbak.

–––––– – – – – – – – ––––––

Nyuszi ezúttal nem tartott szünetet, tigrisről rögtön a következő varázsigére váltott.

Zsebibaba! Zsebibaba! Zse-bi-ba-ba! Zse-bi-ba-ba! Zse-bi-ba-ba!

Szó, mi szó Fülesnek igen széles pofavágó repertoárja volt.

–––––– – – – – – – – ––––––

Március vége volt. Zsebibaba reggeli kakaójához ízletes zsurlót ropogtatott. Hiába, a pagonyi zsurlónak nincs párja. Zsebibaba hálásan nézett anyjára, aki korán kelt föl, hogy friss zsurló legyen az asztalon. Zsebibaba belelapozott a Pagony Krónika aznapi számába – és megállt a zsurló a szájában: „… a Százholdas Pagony északkeleti részében, valamivel több mint 10 hekárnyi területen Közép-Európa legnagyobb hulladékégetője épül… a beruházás mintegy 20 milliárd forintba kerül … százötven új munkahely létesül … az építkezés szeptember nyolcadikán indul…”
Elképesztő, suttogta Zsebibaba.

Áprilisban Zsebibaba kitűnő publicisztikákban taglalta, hogy a létesítmény megépítése a természetvédelmi oltalom alatt álló területen mekkora természetpusztítással járna. Naphosszat konzultált jogászokkal arról, hogyan lehetne megtámadni, semmissé nyilváníttatni a szemétégető építéséről kötött szerződéseket. Júniusban felvette a kapcsolatot a Magyar Természetvédők Szövetségével, a Védegylettel, a Zöld Fiatalokkal, a Greenpeace-szel, a Rügyecskékkel, a Humusszal és a Levegő Munkacsoporttal, megalapította a Százholdas Pagonyért Egyesületet. Lakossági fórumokon tájékoztatta a környék lakosságát, hogy ha a szemétégető megépül, az a Százholdas Pagony halálát jelenti. Júliusban ígéretet kapott, hogy a pagonyi hulladékégető ügyében meghallgatja az országgyűlés környezetvédelmi bizottsága.

Aznap, amikor a kivitelezőnek meg kellett volna jelölnie a kivágandó fákat, aktivisták százai vették körül élőlánccal a veszélyeztetett területet. Azt tervezték, hogy este a fákhoz bilincselik magukat.

Az emberek arról beszéltek, hogy egy kis kenguru megmenti a Százholdas Pagonyt.

Augusztus közepén egy szürke öltönyös úr sétált be az egyik országos napilap szerkesztőségébe, kezében egy paksamétával.

A lapban másnap figyelemreméltó cikksorozat indult.
Egy biológus professzor arról értekezett, hogy Zsebibaba meglehetősen éretlen állapotban jöhetett a világra: „A fogantatás után mintegy 31-36 nappal a csupasz, kukacszerű Zsebibaba kimászott Kanga kloákájából, és végigaraszolt anyja testén egészen az erszényig, melybe bejutva azonnal rátapadt egy emlőre. Azon nevelkedett azután…” A következő oldalon a koraszülöttség és a mentális retardácó közötti kapcsolatról olvashatott az olvasó, egy gyermekpszichiáterrel készített interjúban. A másnapi számban több anatómus cáfolhatatlan bizonyítékokkal állt elő, melyek szerint az összehasonlító anatómiai vizsgálatok minden kétséget kizáróan megmutatták, hogy Zsebibaba nem őshonos a Pagonyban. Filozófusok elmélkedtek azon, hogy aki nem őshonos, mennyi mindenben eltérhet tőlünk. Szociológusok elemezték, milyen hatással lehet társadalmunkra, ha olyanok élnek közöttünk, akik eltitkolják idegen mivoltukat. Harmadnap, újságírói kérdésre válaszolva a kardiológus, aki pár éve szívpanaszokkal kezelte Zsebibabát, kifejtette, hogy több évtizedes gyakorlata során sosem találkozott még olyan szokatlan szívvel, mint a Zsebibabáé. Véleménye szerint idegen országokban fordul elő ez a szívtípus, példaként Ausztráliát említette. A kardiológussal készített riport melletti hasában egy közgazdász elemezte az ország gazdasági helyzetét: növekszik az államadósság, meglódultak az árak, kilátástalan helyzetben vannak a kis- és középvállalkozások, növekszik a munkanélküliség. A lap következő napi számának szerkesztőségi kommentárja a gazdaság katasztrófális állapotáról szólt. Az utolsó előtti bekezdésben a szerzők fölteszik a kérdést, miszerint nem lehetséges-e, hogy az emberek nehézségeiért a köztük élő, tőlük olyannyira eltérőek a felelősek? A szerkesztőség álláspontja szerint mindez sokkal rosszabb lehet, hacsak az emberek nem tesznek hamarosan valamit. Ugyanezen az oldalon egy publicista Zsebibabát idegenszívűnek, idegen érdekek aljas szószólójának nevezte, aki befúrta magát a nép testébe, kihasználva a magyarság hírneves vendégszeretetét. A másnapi címlapról Zsebibaba és Kanga röhögött tele szájjal az olvasóra egy kidőlt fán állva. Képaláírás: Ausztrálok mentik a Pagonyt. A napilap elkövetkező számaiban oknyomozó riportok tucatjai foglalkoztak Zsebibabával. A zsurnaliszták elképesztő dolgokat derítettek ki:
„… bizonyára Önök is feltették már maguknak a kérdést, hogy honnan kaphatta a nevét ez a kenguru. Magától értetődőnek tűnik a válasz: erszény – zseb, kis-kicsi – baba. De valóban így van? Nem csupán megtévesztés, manipuláció az egész? … Ennek jártunk utána. … A hazai alvilágban régóta ismert egy bűnszervezet, mely főleg lopásból és prostitúcióból tartja el magát … a szervezet élén bizonyos Zsebi-baba áll.”
„… fent nevezett kenguru-kölök csonka családban nőtt fel … szülőföldjén jókora lyukat fúrt az ózonrétegbe… és bőrrákosok millióinak haragja elől menekült országunkba.”
„… mit várhatunk egy olyan egyéntől, aki járni sem igazán tanult meg, a mai napig csak ugrál… az emlősök közé csak nagy-nagy jóindulattal sorolható.”
A legsúlyosabb dolgot, a legnyomósabb érvet alighanem egy B.M. nevű publicista vetette papírra: „… meg egyébként is: szőrös, mint az állat.”
Az országos napilap nem csupán Zsebibaba lelkének eltitkolt sötétségét mutatta meg kedves olvasóinak, a kenguru anyjáról sem feledkezett meg. Kangáról egyértelműen bebizonyosodott, hogy kétségtelen idegenszívűsége mellett nyilvánvaló, hogy idegenerszényű is. Mindezen tényekből minden épeszű ember számára egyértelművé vált, hogy Zsebibaba anyjával együtt a Pagony megrontására és elveszejtésére esküdött föl.

A Százholdas Pagonyban először-kirándulók sokasága jelent meg, és táblákra írt véleményükkel piknikeztek: Erszényesek, haza! Nem adjuk a Pagonyt! Nem is vagytok emlősök! Kenguruhúst akarunk!

Ezzel párhuzamosan kezdtek hazaszállingózni a Pagonyért tüntetők.

Az emberek arról beszéltek, hogy az a dög kenguru tönkreteszi a Százholdas Pagonyt.

A környezetvédő szervezetek számára fölöttébb kínossá vált Zsebibaba személye. Miután négy aktivistát azért rugdostak össze, mert kengurus jelvényt viseltek, a Magyar Természetvédők Szövetsége, a Védegylet, a Zöld Fiatalok, a Greenpeace, a Rügyecskék, a Humusz és a Levegő Munkacsoport közös nyilatkozatot adott ki, amelyben elismerik, hogy Zsebibaba csalárd módon megtévesztette őket, és vele semmiben nem értenek egyet. A Százholdas Pagonyért Egyesületet kizárta tagjai közül Zsebibabát.
Szeptember hatodikán éjszaka mindössze öt aktivista volt a Pagonyban. Ők szem- és fültanúi voltak, hogy „mennyé’ vissza anyádba!” üvöltéssel egy zászlóba csavart férfi Kanga erszényébe passzírozta a halálrarémült Zsebibabát.

Másnap, mindenki megelégedésére Zsebibabát és Kangát a hatóságok kitoloncolták oda, ahová valók: Ausztráliába.
Szeptember nyolcadikán zavartalanul kezdődtek el a munkálatok.

–––––– – – – – – – – ––––––

Nagy-Ottlaky Bernát intett Nyuszinak, itt az ideje befejezni a zsebibabázást. Rövid szünet következett, mely során a kedves publikumnak lehetősége volt az N-OBer Kft. termékeit megvásárolni. Az elektromagnetikus hasizomrelaxátor működését három légtornászkisasszony mutatta be. A szerkezet forradalmian új technikán alapul… (nem részletezném, de tisztán kivehetők voltak a következő szavak, kifejezések: musculus rectus és transversus abdominis, linea alba, relaxál, pulzál, mikrobead-ek, elektromagnetikus felhő, cirkulatív sejtrespiráció, metabolikus acidózis, metabolikus nekrózis, magnetikus antikoagulopátia). A készülék használata különösen megerőltető hasizomtorna, példának okáért hosszan tartó, önkívületi állapotban zajló röhögés után javasolt. Ha valaki netán másnap (harmadnap, negyednap, esetleg a következő héten) bármi mást akar csinálni, mint irtózatos hasi görcsökkel otthon feküdni, nem kell egyebet tennie, csak felemelni a kezét, és az ezért a minőségért tuladonképpen nevetséges ár kifizetése után máris birtokba veheti a saját elektromagnetikus hasizomrelaxátorát!
Gedeon élvezettel és őszinte elismeréssel hallgatta a hasizomlazító készülék működését bemutató kiselőadást. Jegyzetelnem kéne, vigyorgodott el, amikor a fekete hajú tornászhölgy garanciavállalásról mondott szavait a függöny mögötti kopácsolás és a zenekar hangpróbája miatt nem lehetett tisztán hallani.
(Volt aki hasizmok regenerálódását elősegítő tablettáért, olajért, krémért, zseléért adott ki pénzt. (Ez utóbbi két termék erősen ajánlott a hasizomrelaxátor tökéletes működéséhez.))

A szünetben Füles megmasszírozta arcizmait, elrendezte szanaszét fújt kócait. Ezúttal nem maradt állva, leült. De előbb a porondra pottyantott pár szamárcitromot.

A cirkuszigazgató kitűnő érzékkel ismerte fel a pillanatot, mely után, egyelőre, már egy darab sem fogyott volna az N-OBer Kft. termékeiből. Csettintett.

Ismét Monsieur Nyuszin volt a sor. Meg Fülesen.

Bagoly! Ba-goly! Ba-goly! Ba-goly!

–––––– – – – – – – – ––––––

Bagoly jóízűen lakmározott a hihetetlen vadásztudományának gyümölcseként elejtett egérből. Három éve fejlesztgette azt a vadásztechnikát, amivel elkapta az egeret. Úgy látszik most kezd beérni, gondolta és fogalmazni kezdte az itt lecsapok, ott lecsapok vadásztaktikáról szóló tudományos közleményének a bevezetőjét. Feltétlenül idézni fogom a német kánya megtévesztésről és a két texasi sas a vadászat közbeni pörgő-forgó mozgásról szóló cikkét, igen, ezekre és az én az erdei és a tisztáson való vadászás összehasonlításáról értekező dolgozatomra fogom felépíteni a bevezetést. Annak a kanadai hó-, vagy milyen bagolynak a vadászat tárgyának viselkedésével foglalkozó közleményét pedig nem fogom idézni, a kettes ábrája, hogy a legenyhébb kritikával illessem, nem meggyőző; egyébként szakmailag oly mértékben hibás, rossz, hogy nemcsak a közlemény helytállóságát, hanem a szerző szavahihetőségét is megkérdőjelezi; mindennek a tetejében pedig az irodalomjegyzék felháborítóan rövid, hiányos, egyszerűen elfelejtett több kiváló, kihagyhatatlan publikációt idézni, köztük az erdei és a tisztáson való vadászás összehasonlításáról értekező zseniális dolgozatot…
Az egész közlemény, irodalomjegyzékkel együtt, 9 oldal lesz, négy ábrával, kettő vagy három színes, és két táblázattal. Tömören, de sokatmondóan, imponáló szűkszavúsággal. A NTFH*– ba fogom küldeni, az egy nagyon jó újság, az elenyésző kivételektől eltekintve (kanadai hó-, vagy miafene bagoly) csak igazán érdekes és nagy eredményeket közölnek. Rengeteg citációm lesz. Bagoly elégedetten forgatta csőrében az egérből tépett darabkákat. Aztán írok egy összefoglaló közleményt a Hunter Scientific-be és…
Az utolsó falat lenyelésekor Bagoly megrándult, hirtelen homályos megérzései támadtak, melyek pár pillanat múlva világos képpé álltak össze:
Az egér furcsán, zavarodottan mozgott (tény 1). Ennek oka minden bizonnyal mégsem az alkalmazott itt lecsapok, ott lecsapok vadásztaktika volt. Mert: figyelembe véve azt, hogy a vadászat a Pagony-patak partjától mintegy harminc méterre történt (tény 2), nem messze a Százholdas Bőrfeldolgozótól (tény 3), sokkal valószínűbb, hogy az egér mérgezett volt. Ugyan a bőrfeldolgozó mindig cáfolta a vádakat, melyek szerint szennyvizet enged a patakba**, a hatóságok mégis jó párszor kimutatták, hogy a patakban bizonyos vegyületek szintje a megengedett érték többszöröse*** (tény 4). Azt persze sosem sikerült bizonyítani, hogy a káros anyagok a bőrfeldolgozóból kerültek a vízbe. Teljesen egyértelmű, hogy az egérnek súlyos koordinációs zavarai voltak (tény 5). Hiba volt ezt nem észrevenni – ez is tény. Bizony igaz, hogy még a legnagyobb tudósokat is elvakítja a vágy, hogy kifundált elméletük kiállja a próbát; ennek érdekében képesek figyelmen kívül hagyni a legnyilvánvalóbb, elméletüket cáfoló tényeket is. Ebben az esetben ez végzetes tévedéshez vezetett. Micimackó vesztét a tudatlansága és az állandóan korgó gyomra okozta, Bagoly halálát a tudományos elvakultsága és a korgó gyomra fogja okozni, ironizált félhangosan Bagoly. A tényeket és az egér koordinációs zavarainak milyenségét figyelembe véve Bagoly legalább 95 százalékra becsülte annak a valószínűségét, hogy az egér zselatubuhu mérgezésben szenvedett. És mert Bagoly evett a mérgezett egérből (ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy mind megette, vagy csupán egy falatot nyelt le belőle, a zselatubuhu-mérgezés sajátossága, hogy a mérgezés
lefolyásának milyensége független a méreg dózisától (meg lehet nézni a OT**** májusi különszámában); egyébként Bagoly, természetesen, szőröstül-bőröstül megette az egeret), 91 százalékot meghaladó annak a valószínűsége, hogy Bagolynak ez volt az utolsó egész órája, amikor elméjének élességgét teljes egészében birtokolta. A zselatubuhu ugyanis rohamos elbutulást idéz elő. Ilyen hatással van a baglyokra. (Lásd és olvasd szintén az OT májusi különszámában.)
A zselatubuhu hamarosan hatni kezd. Gyomormosásnak, hánytatásnak, hashajtásnak semmi értelme. A méreg szinte rögtön felszívódott. Ellenméreg nincs. Bagoly pontosan tudta, hogy mi fog történni. Figyelembe véve a mérgezés előtti egészségi állapotomat és azt, hogy az elmém igencsak jól karbantartott, a méreg dózisától függetlenül (lásd fentebb) 90 százalék annak a valószínűsége, hogy az életemből még száz nap van hátra, napi ezernégyszázhúsz kínzón bután, ködös elmével és csupán napi húsz értékes, tiszta, ép elmével eltöltött perc. Naponta húsz perc. Száz napig. Hiszen az több mint harminchárom óra! Több mint elég ahhoz, hogy… igen!, tudományos közleményt fogok írni az esetből! Az esetemből. Káprázatos önkísérlet! A OT-nek fogom elküldeni…

Pár perc múlva Bagoly küszködött, roppant erősen törte a fejét, mert sehogy sem akart valami az eszébe jutni. Mit is akartam, mit is akartam. Mit is akartam csinálni… Megvan! Bizonyára enni akartam, mert úgy emlészem, ma még egy falatot sem ettem.

– Mit jelent a dementia? Mit is jelent… nem emlékszem … pedig tudtam …. mindjárt … mindjárt … várjunk csak … hadd gondolkozzam kicsit … annyi biztos, hogy nekem is van … tudom én mit jelent … mindjárt eszembe jut … tudom én… – motyogta Bagoly.
– Elbutulás! – vágta rá Malacka meggondolatlanul.
– Mit mondasz? ¬– kapta fel a fejét Bagoly.
– Elbutulás. A dementia elbutulást jelent. – ismételte halkan Malacka.
– Te meg honnan tudod ezt? – fortyant föl a válaszra Bagoly.
– Ne haragudj, Bagoly, tegnap olvastad nekem az egyik könyvedből. – felelte Malacka, mire Bagoly mérgesen az asztalra csapott és megkérte Malackát, hogy tegye elé azt a könyvet.
– Hol van a szemüvegem? Hová tettem? Hová tettem. No, mindjárt… mindjárt – motyogta Bagoly miközben össze-vissza turkált az asztalon szanaszét heverő holmik között.
– Az orrodon van. – mondta Malacka.
– Te meg honnan tudod ezt? – fortyan föl a válaszra Bagoly.
– Ne haragudj, Bagoly, látom. – mondta csendesen Malacka.
Bagoly sértődötten tolta fel orráról a szemüveget, a könyv fölé hajolt, majd könnybelábadt szemmel kérdezte:
– Biztos, hogy tegnap olvastam neked?
– Igen, Bagoly, minden nap szoktál olvasni nekem. – válaszolta Malacka.
– Ma nem megy. Nem tudok… én … elfelejtettem olvasni… – suttogta Bagoly.

Hogy mi lett az esetről a OT–be írandó közleménnyel? Hm. Az OT legfrissebb száma azt követő napon jelent meg, hogy Bagoly elkapta az egeret. Ebben egy kanadai hóbagoly a zselatubuhu mérgezés különlegességére hívta fel a figyelmet, a jelenséget zselatubuhu dózis – ép elme idő állandóság törvényének nevezte el (a törvény magában foglalta a dózis – túlélési idő paradoxont is.) Így hangzik: a zselatubuhu mérgezés után tiszta elmével eltöltött órák száma független a szervezetbe jutott méreg mennyiségétől, viszont a dózis emelése négyzetesen növeli a túlélési időt. Hogy néz ki ez a gyakorlatban? Egy példán keresztül mindjárt megértik. Bagoly jócskán alulbecsülte a méreg dózisát, pont kétszer annyi zselatubuhu jutott a szervezetébe, mint amennyit feltételezett (illetve a tudomány aznapi állása szerint a dózis még nem volt fontos), így Bagoly a mérgezés után nem száz, hanem négyszáz napig élt (dózis – túlélési idő paradoxon), viszont a világos aggyal eltöltött órák száma nem változott, maradt a valamivel több mint harminchárom óra, csakhogy ezek a percek nem száz, hanem négyszáz napra oszlottak el. Bagolynak nem húsz, csupán napi öt perce volt. Így kívánta meg a dózis – idő állandóság törvénye.

Napi öt perc. Éppen elegendő volt ahhoz, hogy Bagoly felidézze a következőket: itt lecsapok, ott lecsapok vadásztaktika, vadászat, egér, szenzáció, közlemény, szenzáció!, koordinációs zavarok, patak, bőrgyár, tények, mérgezés, zselatubuhu, száz nap, húsz perc, önkísérlet, közlemény, szenzáció! … úgy négy perc negyvenöt másodperc eltelével jutott el addig, hogy rajta, rajta!, és felemelte a tollat…

* New Trends In Flying Hunters
** vádak: Zsebibaba, Mitől habzik a Pagony-patak?, Pagony Krónika, 2005.10.29.; Zsebibaba-Bagoly, Halpusztulás a Százholdas Pagonyban, Környezetvédelmi Hírmondó, 2006.03.11.; Zsebibaba, Bőrfeldolgozótól a hulladékégetőig?, Pagony Krónika, 2006.04.12.; cáfolatok: Plangár, Valótlanságok és Rágalmak, Pagony Krónika, 2005.11.05.; Plangár-Róbert, Toxikológiai jelentések: A bőrfeldolgozó mintaszerű működése, Környezetvédelmi Hírmondó, 2006.03.21.; Plangár, Rágalmazások a Pagonyban, Pagony Krónika, 2006.04.20.
*** Toxikológiai Szemle, 2005. 12.10.; Pagony Híradó, 2006.04.18.; Toxikológia Szemle, 2006.06.11.
**** The Owl Toxicology
–––––– – – – – – – – ––––––

Nagy-Ottlaky Bernát elégedetten dörzsölte a kezét. Nagyszerűen alakultak a dolgok a Százholdas Pagony Cirkuszában. A rövid számvetés: harmincegy darab elektromagnetikus hasizomrelaxátor, negyvenhét doboz hasizom-regenerálódást elősegítő tabletta, ötvenkét tubus olaj, és nem is tudom mennyi krém és zselé kelt el. ((És: egy módszeresen agyontaposott kislány, két wandavéres, negyvenhatos láb, egy hatalmasra fúvódott vörhenyes has, egy chips-szel konzervált paróka, egy érthetetlen, hogy miért Göndör becenevű teljesen kopasz lány, a töksüket Évike a kettétört zongorista karrierjével, Melánka néni ripityára szakadt hangszalagjai és egy darab tökéletesen megfulladt Ede bácsi. Meg hetvenkilenc influenzás, de ez csak a lappangási idő letelte után derült ki.))
És hol volt még a vége!

Közeledett a finálé.

Fü-les és Nyu-szi!, suttogta Nyuszi az utolsó két varázsigét.

–––––– – – – – – – – ––––––

A mintegy három méter széles ösvényt jobbról és balról dombocska kísérte. Füles lehajtott fejjel poroszkált az ösvényen. Hátán egy kövér batyu hol jobbra, hol balra billent. A szamár előtt Nyuszi lépdelt peckesen, mint egy felfedező. Messze maguk mögött hagyták a Százholdas Pagonyt. Nincs már ott semmi, ami miatt maradnunk kéne, mondta Nyuszi. A batyuba a legkülönbözőbb répa-, saláta- és káposztafajták vetőmagjai kerültek, meg a veteményesből kihúzott répák, saláták és káposzták.
– Szép tőled, hogy magaddal viszel. Más biztosan itt hagyott volna. – nézett Füles hálásan Nyuszira.
– Ugyan, Füles, ne butáskodj, szükségünk van egymásra. – intette le Nyuszi, és megigazította a batyut Füles hátán. – Meglátod, hamarosan találunk egy helyet, ami legalább olyan szép, mint a Pagony volt régen.
– Legalább olyan szép. – sóhajtott Füles.
– Fekete lesz a föld, sok lesz az eső és a napsütéses órák száma kétszer annyi, mint a Pagonyban. Akkor neked sem kell tovább vinned ezt a batyut, megállunk, letelepszünk, új veteményest csinálunk.
– És lesznek barátaink. – mondta Füles.
– Igen, lesznek.
– Olyanok, mint…
– Csak ezt az ösvényt kell követnünk. – fojtotta a szót Fülesbe Nyuszi. – Bagoly mondta, hogy ez az ösvény vezet valamit valahová. Nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy a dolognak köze van a mezőgazdasághoz. Mezőgazdaság! Veteményes! Répa! Káposzta! – Nyuszi szeme csillogott.
– Saláta. – tette hozzá a szamár. – Tényleg beszélt Bagoly erről a… – nézett a lába előtti földre Füles – de, ha jól emlékszem nem azt a szót használta, hogy ösvény. Inkább azt, hogy…
– Ösvény, ha mondom! És oda vezet, ahol nagyon sokat süt a nap, mert minden ösvény vezet valahová! – Nyuszi kezdett mérges lenni.
– Igazad lehet, Nyuszi. – nyugodott bele a szamár.
– Mezőgazdaság! – kiáltotta Nyuszi és boldogan taposta az ösvényt.

Fél év telt el azóta, hogy Nyuszi és Füles elhagyta a Pagonyt. Változatos úton bandukoltak a tökéletes veteményesnek való terület felé, hol úszniuk kellett, hol poroszkáltak, békalencsét köpdöstek, máskor rugdosták a pitypangokat és a parlagfűtől tüsszögtek. Sem a jobb, sem a bal oldali dombocskára nem kapaszkodtak fel, az ösvényen maradtak, rendületlenül, hiszen Bagoly megmondta. A szamár hátán üresen fityegett a batyu. Az utolsó előtti fonnyadt répa Füles szájából kandikált ki, az utolsót Nyuszi nézte meredten. Tegnap még volt egy maréknyi vetőmagunk. Isteni íze volt. Istenem, vetőmagot ettem! Nyuszi elsírta magát.
Sehogy sem akart véget érni az ösvény.

Esteledett. Nyuszi és Füles az üres batyu alá bújt. Nagyon hideg tudott lenni az el nem fogyó ösvényen. Hideg estén lassan fogytak a percek. Nyuszi rászokott a sóhajtozásra.
– Micimackó! Ja-aj, szegény Micimackó! Emlékszel, Füles, hogy szerette Micmackó a mézet! Hajaj, senki nem szerette nála jobban. Édes, drága jó mackó! Jaj, jaj, szegény Tigris, milyen délcegen ugrált a farkán! Pompás, barna csíkjaiba öltözve. Milyen öröm volt nézni, amikor a házam körül ugrált! Ó, istenem, hányszor gyógyított meg minket a tudós Bagoly! Csak a te életedet, Füles, legalább százszor mentette meg. Micimackó lábát is ő vágta le. Mi lett volna velünk nélküle? És vajon mi lehet most az ártatlan kis Malackával? Remélem vigyáz magára. Micimackó halála óta olyan furcsán viselkedett. Annyira aggódom érte! Mikor utoljára láttam úgy mászkált, mint aki se lát, se hall. És pont a gyorsforgalmi út környékén…
Füles nem szólt egy szót sem. A neki jutó batyufél alatt kuporgott, és gondolatait mimikai izmainak erőteljes emoto-motoros mozgása kísérte*.

Teltek-múltak a napok, Nyuszi sóhajtozása rövidült, tömörödött és megszokott esti szetartás lett. A nyúl szavakat mormolt, Micimackó, Tigris, Bagoly, Zsebibaba, a szamár arcára meg grimasz ült a grimasz után.

Aztán egyik este, a szokásos névmormolás és szamármimika közben…
– Hahahaha-ha! Hí-hihihihi! Jaj, haa-hahahaha, nem bírom, kérlek ha-ha-hagyjátok abba, ne csináljátok ezt velem!
Röhögéstől fetrengő ember gurult le a bal oldali dombocskán.
– Még sosem láttam ennyire vicceset! Ha-ha-ha-haaa! Ezek az értelmetlen, idióta szavak! És hozzá azok a hi-hi-hi-he-he-he-tetlen grimaszok!! Jaj, a hasam, jaj, de fáj, haa-ha-ha-ha, a nevetéstől, hi-hi-hi, kéne valami szerkezet, ha-ha-ha, ami ellazítja a hasizmaimat, ha-ha-ha, ha-ha-haaa… Istenemre mondom, roppant tehetségesek vagytok! Engedjétek meg, hogy bemutatkozzak: Nagy-Ottlaky Bernát vagyok, a cirkuszigazgató. A Nagy és az Ottlaky között kötőjel, Ottlaky két té-vel és ipszilonnal. Nem lepődnék meg, ha már hallottatok volna rólam. Sebaj, nem tesz semmit. Hanem a cirkuszomról egész biztosan hallottatok. A Százholdas Pagony Cirkusza.
Nagy-Ottlaky Bernát elégedetten látta, hogy a cirkusz nevének hallatán Nyuszi és Füles összerezzent.
– Nagyszerű cirkusz. És nagyon jövedelmező vállalkozás! Itt van, itt ni, rögtön a mögött a fa mögött. Csak vizelni jöttem ide. A fához. Akkor vettelek észre benneteket. Imádok a szabadban vizelni. Nincs annál jobb, próbáltátok már? No, de nem húzom tovább a drága időmet, a lényegre térek: én most rögtön szerződtetlek titeket. Nehéz dolgotok nem lesz csak ezt a számot, ezt a csodálatosan nevetséges számot kell minden este előadnotok. Kaptok szállást … és pé…

Nagy-Ottlaky elharapta a mondatot, a csont és bőr állatokra nézett.

– …annyit zabálhattok, amennyi belétek fér.
– Répa! – nyögte a csont és bőr nyúl.
– Széna. – szuszogta a csont és bőr szamár.
Nagyon jó lesz, nagyon jó lesz, dörzsölgette a kezét Nagy-Ottlaky.
– Azért azt áruljátok el, hol tanultátok ezt a csodálatos számot! Nem tudom eldönteni, hogy az orosz, vagy a francia bohóciskolát képviselitek-e. Legyen francia, az sokkal eladhatóbb. Az egyik francia … a másik … a másik mégis orosz, a grimaszaiból látszik, kiütközik az érzékeny orosz lelke. Párizsban találkoztak, roppant nehéz életük volt, csupa éhezés és szenvedés, de mindenük a nevettetés, egymásra találtak, éveken keresztül csiszolták tökéletesre egyetlen számukat, a mesteri … amit először Önök láthatnak, tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Gyerekek! Szenzációs világpremier a Százholdas Pagony Cirkuszában! Tessék csak, tessék! Hogy is hívnak? – nézett a nyúlra Nagy-Ottlaky.
– Nyuszi. – mondta Nyuszi.
– Monsieur Nyuszi… És téged? Neked mi a neved? – kérdezte a cirkuszigazgató a szamártól.
– Füles. – mondta Füles.
– Monsieur Nyuszi és Goszpogyin Füles a Százholdas Pagony Cirkuszában! Szenzációs világpremier! Persze egy-két dolgon azért változtatni kell. Mindenképpen. A tökéletes művészi hatás kedvéért. Például te, Nyúl…
– Nyuszi. – szólt közbe Nyuszi.
– … Nyuszi, te ne csak úgy zagyváld azokat a vicces szavakat, tagold, szótagold és skandáld őket, és tarts szünetet közöttük, hagy nevessék ki a nézők magukat a szamár grimaszain, akkor mondd a következő … mit is … mit is … hogy nevezzük ezeket a szavakat … ez az! varázsigét! … a következő varázsigét akkor mondd, amikor a publikum elcsendesedett. És be kell tanulnod valami összekötő szöveget, valami ilyesmit, hogy szervusztok gyerekek, az elkövetkező perecekben … hihihihihi … akarom mondani percekben … he-he-he … bűvös szavakat, varázsigéket fogok mondani, amelyek elképzelhetetlen hatással lesznek ennek a … ésatöbbi, ésatöbi, ésatöbbi, majd kitaláljuk. És, hogy is mondjam, viccesen ejtsd a szavakat, de … ez neked úgyis menni fog. Meg a kezeddel úgy kell tenned, mintha szugerálnád a szamarat… Neked meg, Szamár…
– Füles. – szólt közbe Füles.
– …igen, igen, neked meg … te jó vagy úgy, ahogy vagy! Holnapután már kezdhettek is. Nagyszerű! Holnapután lesz a premier! Mutasd csak, mi van ott a farkad tövén? De hisz ez… Óriási! Egy szög! Óriási! Egy szögeltfarkú szamár! Óriási! – lelkendezett a cirkuszigazgató.
– Igazán nem olyan óriási, csak egy vékonyka szövet, meg kis kóc a végén. És egy nem túl nagy szög. A rögzítéshez. – válaszolt Füles.

Nagy-Ottlaky Bernát könnye csorgott, hasa fájt, mellkasa égetőn feszített, nem emlékezett mikor érezte ilyen nagyszerűen magát.
– Mondjátok csak, egyébként hová mentetek? – vetette oda, mikor újra képes volt megszólalni.
– Egy éve indultunk el a Százholdas Pagonyból. Ezt az ösvényt követjük, mert ez vezet el oda, ahol majd új veteményest csinálunk. – mutatott Nyuszi az ösvényre.
– De nem találtunk semmit. Semmit. Csak az ösvény van. – egészítette ki Füles.
– Milyen ösvény! Ha-ha-ha! De nagy marhák vagytok! Nem ösvény ez, hanem árok…
– Árok. – sóhajtott Füles.
– …árokrendszer a Pagony körül, ezzel csapolják le a pagonyszéli mocsarat, hogy mezőgazdasági művelés alá vonják.
– Mezőgazdaság! – nyílt tágra Nyuszi szeme.
– Egy éve mászkáltok benne? Hí-hi-hi-hi… Körbe-körbe jártatok! Ha-ha-harminc méternyire sem vagytok a Százholdas Pagonytól!

Megmutatom hol fogtok dolgozni, mondta Nagy-Ottlaky Bernát, és elindult a cirkuszba.
Nyuszi és Füles utána.

* Szegény Bagoly figyelte meg és írta le a Pagonyi szamár különleges emoto-motoros működése című munkájában (The Donkey Physiology, 2001.04.01.) Fülesnek azt a képességét, hogy a mély érzelmek mimikai izmainak erőteljes mozgását váltják ki, ill. hogy különböző érzelemprofilt kiváltó események különbözően késztetik összehúzódásra a szamár mimikai izomcsoportjait más és más ábrázatot adva ezzel neki.

–––––– – – – – – – – ––––––

Szinte teljesen üresek lettek a padsorok, a közönség nagy része a földön fetrengett. Nagy-Ottlaky leste a pillanatot, ahonnan még van visszaút, intett. Füles és Nyuszi!, mondta utoljára Nyuszi. Az emberek lassan feltápászkodtak a földről, szemüket törölgették, ruhájukat porolták. A cirkusz alkalmazottai némi pénzért a következő dolgokat bocsátották a közönség rendelkezésére: megnövelt nedvszívó képességű zsebkendő, mini-porszívó és mágikus henger a földön gurulás közben összekoszolt ruhák tisztításához, füzetek, melyekben szakemberek nyilatkoznak a nevetés egészségmegőrző és karcsúsító hatásáról, energiapótló italok, cukorkák és sütemények… (és persze hasizomrelaxátor, regeneráló tabletta, olaj, krém és zselé.)

Füles lassan rendbeszedte magát, a porond széléhez ballagott, és felvette a kockacukrot, amit az előző produkcióban szereplő póninak dobott az idomár, de a ló nem vette észre. Ropogott és finom volt.
És akkor…
Tudja a fene, hogy miért, hiszen még sosem tett ilyet, de aznap mégis, talán a kockacukor zavarta meg: Füles felnézett a nézőtérre.
Fess öltönyben egy ismerős alak ült alig két méternyire tőle.
– Róbert Gida! – suttogta Füles alig hallhatóan.
– Füles. – biccentett Gedeon.
– Róbert Gida! Róbert Gida! Róbert Gida! Róbert Gida! – ismételgette Füles egyre hangosabban.
Iszonyatos grimasz kezdte tekerni Nyuszi fejét.

Nézzétek, most a nyúl kezdett rá!, kiáltotta visítva Vinyó.

Nyuszinak még soha nem volt ekkora sikere.

–––––– – – – – – – – ––––––

Eddig is imádtam ezt a két dögöt, de most meg tudám enni őket!, az az új szám a produkció végén… elképesztő, dörzsölgette elérzékenyülten a kezét Nagy-Ottlaky Bernát. Mint a mesében!, nézegette a kijárathoz pakolt plüssszamarakat és plüssnyulakat. Vitték őket, mint a cukrot.

Róbert Gedeon rágyújtott, váltott pár szót a kocsimosó sráccal, na, milyen lett?, fasza, milyen volt?, nem volt rossz, pénzt gyűrt a markába, beszállt az Audiba, felhajtott a gyorsforgalmira, kipöckölte a csikket az ablakon és tövig nyomta a gázt.
Tetszik nekem ez a Nagy-Ottlaky. Tehetséges. Meg fogom keresni.

Élénk virágzással, illatfelhőben érkezik Hyvinkee [e.: Hüvinké]. (Helytelen volna s túlzás eljövetelről vagy megváltásról szólni most, amikor minden csupa tavasz és napfény. Nyoma sincs ébredésnek; a ferdén metszett, aranyporos sziklafal csillog. Nem tespedtséget követő kellemes-bódító hajnal, nem a körforgás újabb s csupán átmeneti, beköszönő állomása, s nem is szeszély – hormontáncoltató, kéjesen váladékozó –, hanem mindeddig ismeretlen, öntudatlanságba vesző nyilallás a lágyékban. A közeli vízfelszín hangtalan.) /span>

Tehát: Élénk virágzás, illatfelhő az érkezés. Bíborszín leplek, a kövek perzselő érintése. A kopoltyúszerű levélzuhatag szétnyílik a közeledő indakar előtt.

Hyvinkee: a név varázsa, a hangok furcsa kapcsolódása, bűvköre, amiről el kéne feledkezni, de nem lehet. A tagolás, mint két ruhadarab közt a fedetlen bőr, csábít; elővillan, s a láthatatlan irányába utal. Oda, ahova mindenkor igyekszik a beteljesülni képtelen vágy, hiszen mit jelentene megpillantani a láthatatlant, a természete szerint bujdosót, meghallani a néma, jelen nem lévő, csöndes, ám mégis hivalkodó egzotikumot?

Csípőtánc, a sebes sodrású folyó alakváltozása, kilépése medréből. A part azonban állhatatosnak mutatkozik, a kifelé tartó mozgás észrevétlen. A megszakított idő, a két áthidalhatatlan távolságban lévő pillanat sercegése (melyekről nem tudni, hogy egyazon világhoz tartoznak-e, vagy talán általuk, visszavonhatatlan átbillenésük nyomán bomlik ki a mindenség). Ütemesen válnak láthatóvá a horizont puha, ujjbegyeket elnyelő párnái, sarkai. A buja növényzet megelégeli az illékonyság látszatát, s így minden testközelivé, valósággá lesz. Hyvinkee hajának finom szálakból szőtt kötele. A test csenevész izomzata védtelenné válik, de úgy, hogy közben változatlan-érintetlen marad. S pontosan itt lakozik a titok, a leheletnyi különbségek (sejtetések) kies rengetegében. Az erotikumhoz, a nyilvánvaló-szembetűnő termékenységhez vezető út elején. A tilalomnál, mely elválaszt, s éppen az elválasztottság által köt össze két távoli, az érintésbe torkolló pillanatot.

A homok testetlen nyomokat őriz. A vízfelszín hangtalan. Enyhén telt, remegő ajkak – emlékezet nélkül. A szekrétum eltüntetésének kényszere nélkül. A kaland feledése, semmibevétele fölös. Egészen egyszerűen: tapasztalan híján. Rebegés az új, mindeddig ismeretlen nyelven. A szavak játékos tagolása. A ferdén metszett, aranyporos sziklafal csillog.

Összeszedné lényének szerteszét heverő jeleit, begyűjtené a napot, s megfigyelné, a kopoltyúszerű levélzuhatag miként nyílik szét közeledő indakarja előtt. Az esemény persze mit sem törődik a szándék eltévelyedésével, vagy egyáltalán azzal, hogy eljövetele várható-e. Szétfeszíti érintetlen nőiességét, anélkül, hogy a bejárat előtt – erejét demonstrálva, kéjesen – egy röpke pillanat erejéig megtorpanna. Erőszakosságot mímel anélkül, hogy valóban erőszakos lenne. Hirtelen következik be, de úgy, hogy valójában várható és kiszámítható.

A hegyoldal ölelésében álmodozni izmos-erős férfikarról. Kérlelhetetlenségről, mely félénk ellenkezésében felismeri a rejtjelezett vágyat, s ágyékcsúcsosodását – kibontva nehéz, aranygombokkal díszített ruhájából – ereje teljében emeli a nap felé. A kopoltyúszerű levélzuhatag kéjesen sóhajt, majd aprókat lélegzik (piheg), akárcsak a fedetlen, lányos keblét bizonytalanul megérintő, majd pedig simogató Hyvinkee. Az erőtlenségben levont szemhéj időnként megrándul. Nem könnyű különbséget tenni szilárdnak hitt valóság és álom között, amikor a lágyékban mindeddig ismeretlen, öntudatlanságba vesző nyilallás jelentkezik. A tárgyilagosság fölszívódik a tapasztalat híján megnevezhetetlen, meleg boldogságként gömbölyödő, fölnyíló testiségben. Rebegés az erotika nyelvén.

A szavakat nem lenne szabad másként, csakis játékosan kiejteni. Tekintettel lenni a hangok szokatlan kapcsolódására, varázsára. Mintha minden alkalom első alkalom volna. Ellenállni a tanulásnak, az emlékezés rejtélyességet fölfüggesztő hatásának. Nem engedni, hogy a mozdulatok mesterségbeli tudásra, jártasságra tegyenek szert. Üldözni a rutint, tudomást sem véve róla. Nem alkalmazkodni az előzetesen fönnálló szokásokhoz, szabályokhoz. Abszolút felejtésre kell tehát gondolni, olyan felejtésre, mely teljes mértékben felold, minden köteléket eloldoz, s így teszi lehetővé az eseményszerűség, az izgalom megjelenését. Mindig új, szétfutó jelentéssel bíró szavakat alkotni, de lemondani a megtartás gesztusáról, arról a vágyról, hogy kész, mindenki számára érthető nyelvrendszer bontakozzék ki.

Hyvinkee: a név legyőzhetetlen mágiája. Perzselő forróság, kövek. Az enyhén telt, remegő ajkak szétnyílnak. Kéjsóhajok ereszkednek a bíborszín leplekre. A peckesen álló bimbókat morzsolgatja. (Ő). Szaporaság. Mintha testet öltene, megjelenne a vágy tárgya: a hegyoldal ölelésében az erős-izmos férfikar. Az ellenkezését legyűrő kérlelhetetlen ágyékcsúcsosodás.

Az esemény mint olyan sohasem jelenhet meg. Hírt ad magáról a horizont puha, ujjbegyeket elnyelő párnáival, halk morajlással, de sohasem jelen idejű. Sohasem érintkezik Hyvinkee hajának finom szálakból szőtt kötelével.

A folyóvíz meghitt csobogása a ferdén metszett, aranyporos sziklafal közelében. Titok honol a megnyílt időben, a két áthidalhatatlan távolságban lévő pillanat között. A buja növényzet, a partszakasz csupa tapintat. (A kopoltyúszerű levélzuhatag takarásában.) Hyvinkee lágyékában a forróság alábbhagy. Átmeneti, bensőséges csönd. A szemhéj kisimul. Kellemes-bódító hajnal.

Az első ökölcsapástól elterült a földön. Nem is fájt annyira, csak valahogy nem bírt talpon maradni. A föld valahogy megvédi az embert, kemény pajzsot húz az oldalára. Ezen a pajzson nem lehet áthatolni, igaz a többi testrészét szabadon hagyja, de hát semmi sem lehet tökéletes. Ha az ember összegörnyed, akkor nem csak kisebb a védtelen felület, de a megfeszülő izmok erősebbé teszik a fizikai „behatásokkal” szemben.

Nem szól semmit, csak erősen összeszorítja szemhéjait, mintha azok is védelmet tudnának nyújtani. Teste átmelegedett, szíve egyre szaporábban ver. Erős dobolást hall a fülében. A kabátja, úgy érzi óvón körbefonja remegő testét. Ez a vékony szövet, akár egy lovagi vértezet, semlegesíti a rá mért csapásokat. Pedig jó pár éves öltözék ez. Talán húsz éves is lehet, de nem igen látszik rajta. Előző gazdája nem sokáig hordta, ő pedig nagyon vigyázott rá.

Eleredt az orra vére. Szeretne valamit mondani, de nem jön ki szó a torkán. Csak annyit mondana, hogy ne bántsatok, kérlek, de nem sikerül neki. Könyörögne is, ha kell, könyörögne, hogy mindenét, csak ezt a ruhadarabot ne! Az apjáé volt. Értsék meg nem adhatja oda. Újabb rúgás éri a gyomrát, nem kap levegőt, úgy tátog, mint egy partra vetett hal. Hát nincs senki aki segítene?

De hát azért sem! Nem fogok könyörögni ezeknek az állatoknak! Öljenek meg, verjék szét a fejemet! Nem érdekel! Nem fogok nektek könyörögni, tudom, hogy csak azt akarjátok! Most már azt is bánom, hogy a táskámat odaadtam. Csorognak a könnyei, bedugul az orra, most emiatt nem kap levegőt. Krákog, harákol, de beszélni nem képes. Egy bogarat vesz észre a földön, pár centire tőle. A csótány szinte érdeklődve „nézi” az eseményeket. Nem csinál semmit, csak áll és figyel. Olyan, mint az emberek.

– Hagyd a francba, menjünk már! Lehet, hogy nem is tud magáról.

– Nem! Felidegelt a rohadék! Szétvágom!

Elmúlik a reszketése, hátha mindjárt vége. Apa, ha itt lettél volna te szembeszálltál volna velük. Te sohasem tűrted az igazságtalanságot. Te mindent annyira tökéletesen csináltál. Most biztos nem lennél büszke rám. Mit számít egy kabát mondanád, hozzájuk vágtad volna, sőt azzal verted volna szét a fejüket. Miért nem lehettem olyan, mint te? Miért lettem ilyen gyáva, gerinctelen? A te apád is elment, mikor tizennégy voltál, mégsem feküdtél volna le önként a földre! Egyre szorosabban bújik a már jócskán szakadozott felöltőhöz. Miért mentél el? Miért nem neveltél Férfit belőlem?

– Haló! Jól van? Már hívtam a mentőket. Hallja amit mondok? Mindjárt jön a mentő.

Clarice már örült, hogy vége a bevásárlásnak, és végre beteheti a csomagokat a kocsiba. Már azt hittem, leszakad a kezem, gondolta, amikor lecsukta a csomagtartót. És ez a sok ember… a liftben is mennyien voltak, és ott volt az a kis nőcske, az is milyen lesújtóan nézett rá, mert be mert szállni. Pont olyan, mint André titkárnője, csak az a nő szőke, és más dolga sincs, mint hogy szegény férfit átlátszó kifogásokkal hívogassa. Még szerencse, hogy André a legjobb férj a világon, és rá se hederít. Csak a jó szíve miatt nem rúgja ki azt a nőt… Clarice elmosolyodott, és beindította az autót. Belenézett a visszapillantó tükörbe, és már megszokta, hogy ne törődjön az arccal, amely visszanéz rá. Ahhoz képest, hogy mindössze 43 éves volt, jó tíz évvel idősebbnek nézett ki. Slampos, középkorú nő volt, és igencsak meglátszott rajta, hogy az utóbbi időben elengedte magát. Amíg a gyerekek kisebbek voltak, minden idejét nekik szentelte, most pedig, hogy külföldön tanulnak, és alig látja őket, leginkább heverészéssel és tévénézéssel tölti a napjait. Már a házimunkát is csak ímmel-ámmal végzi. Ugyan, minek? Persze, ott a bejárónő is, de a drága jó Andrét se sokat látja, folyton dolgozik. Persze, hogy neki, Clarice-nek és a gyerekeknek jobb legyen… Clarice-nek könny szökött a szemébe a meghatottságtól, hogy ilyen jó férje van.

Fél óra múlva már ott állt a házuk előtt. A kertész már meglocsolta a virágokat, és elment, a bejárónő szintén. Clarice levette a kabátját, átöltözött, és elővett egy nagy doboz bonbont. Leült a tévé elé és pillanatokon belül már kedvenc szappanopera-sorozatát nézte. Izgatottan figyelte a bonyolult és szövevényes cselekményt és közben marokszám tömte magát a bonbonnal. Amikor a doboz kifogyott, elővett egy másikat: több dobozzal is vásárolt, és a szatyrot a heverő mellé tette, ki se pakolt belőle, hogy egy percre se kelljen elmozdulnia a tévé elől. Amint a műsor véget ért, csatornát váltott, és megnézte a második kedvenc sorozatát. Ekképp telt el három óra, és Clarice arra tért magához transzszerű állapotából, hogy már a híradó kezdődik. Ez sosem érdekelte, és némileg csalódott arccal kikapcsolta a készüléket. A gyomra is jelzett: itt a vacsora ideje. De a drága André még nem volt sehol. Remélte, hogy hamar megérkezik. A héten gyakorlatilag csak aludni jött haza. De csak nem felejti el, hogy ma van a házassági évfordulójuk. Ez alkalomból Clarice még tegnapelőtt rendelt egy háromfogásos vacsorát a város legjobb étterméből. Az ételt nyolckor szállítják, jutott eszébe, és megkordult a gyomra: még csak hat óra harminckettő volt. Te jó ég, az ajándék! Még be sem csomagolta! Gyorsan neki is látott: egy nagy és drága könyvet vett férjének, és biztos volt benne, hogy tetszeni fog neki: A szentek élete. Bár nem ismerte a férje ízlését. Clarice nem szeretett olvasni, de ettől függetlenül tisztelettel nézte André hatalmas könyvtárát, tele szép kötésű, értékes könyvekkel. Meg sem merte érinteni őket, hiába bíztatta házasságuk elején a férje, hogy olvasson bátran, mert érdekelné a véleménye néhány könyvvel kapcsolatban. Clarice nevetve tiltakozott, hogy nem veszett ő meg, az olvasás kész időpocsékolás, és a gimnáziumban is ezzel kínozták, azt is hogy utálta. Hiszen ott van a tévé, az milyen jó, és a legtöbb könyvet megfilmesítették, minek napokat ott ülni a könyv felett, ha két óra alatt meg lehet nézni, és sokkal érthetőbb is.

Becsomagolta a könyvet, de a papír több helyen is kilógott, mire Clarice elővette a ragasztószalagot és alaposan áttekerte vele, hogy kiküszöbölje a hibákat. Elégedetten felsóhajtott. Ha problémák merültek fel, mint a mostani is, és sikerült megoldania őket, mindig az anyja jutott eszébe, aki egyedül nevelte őt fel. Szüntelenül megszidta, hogy milyen ostoba és ügyetlen. Pedig nem tehetett róla, hogy nem volt tehetsége semmihez. Mégis, milyen jól férjhez ment Andréhoz! Ő sosem bántotta a hibái miatt, és mindenben segített. Éppen ezért Clarice az esküvő után már alig tartotta a kapcsolatot az anyjával. De ha nagy néha találkoztak, a nő változatlanul gyerekként kezelte, és butának nevezte, valamint kijelentette, ha tehetné, alaposan eltángálná, hogy egy kicsit észhez térjen. Clarice az ilyen támadások után sírva fakadt, és elmenekült. És a drága André milyen kedves volt ekkor is: kifejtette, hogy egyedül az anyósa a hibás mindenben, és ha nem akarja, akkor többé ne is látogassák meg. Clarice buzgón bólogatott, és ezt tette akkor is, amikor anyja meghalt és ő örökölte a meglepően nagy összeget kitevő vagyonát is, és a férje azt javasolta, hadd kezelje ő a pénzt, hogy az ilyen felesleges ostobaságoktól megkímélje az ő drága kis feleségét. Clarice elpakolta a ragasztót és a csomagolópapírt. Látod, anya?! kérdezte diadalmas mosollyal a nagy semmit.

Már hét óra tizenöt volt. Eszébe jutott, hogy a ruha, ami rajta van, nem megfelelő az ünnepi alkalomra, így kinyitotta a szekrényét, és körülnézett, mit vegyen fel. Felcsillant a szeme, amikor megpillantotta a menyasszonyi ruháját egy kék nejlontasakban. Húsz évvel ezelőtt, éppen ezen a napon viselte… Kivette a ruhát, mert az a romantikus ötlete támadt, hogy ebben fogadja Andrét. Biztosan örülni fog a meglepetésnek. Nosza, gyorsan levetkőzött és belebújt a ruhába. Húzta volna fel, de egyszercsak megakadt. Hiába ráncigálta, tépte, az a veszély fenyegetett, hogy elszakad a szövet, amikor abbahagyta. Elkeseredett, és majdnem sírva fakadt. De aztán hirtelen eszébe jutott az olló, amit a csomagoláshoz használt. A kritikus helyeken belevágott az anyagba, és így már magára tudta erőltetni, bár alig kapott benne levegőt. Hogy a vágások ne látszodjanak, egy egyszerű fehér selyemsálat kötött a derekára, és úgy találta, nagyon jól áll. Feltűzte a fátylát, ami kicsit instabil volt, majd beleerőszakolta a lábát a cipőbe. Nehéz volt, de azt képzelte, hogy ő most egészen olyan, mint Hamupipőke, és ettől jókedve támadt. Mikor elkészült, lesántikált a lépcsőn (ez a cipő mégsem olyan jó már…) Vajon mikor jön a drága André? Úgy döntött, addig is leül tévét nézni. Most valami természetfilm ment, és ez bizony nem kötötte le. Szép lassan elbóbiskolt.

Arra riadt fel, hogy a kulcs megcsörren a zárban. Felkapta a fejét, és egy pillanatig azt sem tudta, hol van. Felkelt, és észre sem vette, hogy mennyire meggyűrődött a ruhája. A bejárati ajtóban André állt.

– Drágám, már meg is jöttél? – kérdezte boldogan Clarice, és átölelte a férjét. – Na, mit szólsz a ruhámhoz?

– Káprázatos. – mosolyodott el a férfi, és átnyújtott neki egy csokor virágot. – Az évfordulónkra…

– Ó, köszönöm! – csókolta meg férjét Clarice, és elvitte a virágot, hogy vázába tegye. Nem zavarta, hogy nincs benne víz, inkább az kötötte le a figyelmét, hogyan tuszkolja bele a csokrot egy vékony kis vázába. Mivel nem járt sikerrel, végül letette az egészet a dohányzóasztaltra, hogy majd később megpróbálja újra.

– Te jó ég, a vacsora! – kapott a fejéhez. André azonban csak mosolygott.

– Tudtam, hogy korábban érek haza, ezért személyesen beugrottam érte az étterembe. – mondta. – Lássunk is hozzá. Éhes vagyok.

– Én is! – helyeselt Clarice és gyorsan megterített, majd, hogy romantikus hangulatot teremtsen, elhatározta, hogy gyertyát gyújt. Amikor végzett, szólt Andrénak, aki már hozta is a pezsgőt két pohárban.

– Az évfordulónkra! – koccintottak, és Clarice felhörpintette az italt, majd leült az asztalhoz, André pedig vele szemben.

– De guszta! – mondta Clarice, és felemelte a kanalát. A következő pillanatban a kanál a padlón koppant, Clarice elkékült arca pedig a levesbe merült. André nekilátott a vacsorának.

– Végre nem veszed el az étvágyam.