Gege ágyában kap rajta a pirkadat, erős marihuánaszagra ébredek. Ma egészen különös, vörös színű a hajnal, a napsugarak remegve bukkanak elő, a fák és a levelek susogása is más volt, mint a többi átlagos reggel… Mindegy.
Nem hittem, hogy mindketten eljutottunk a napi sörözéstől a komolyabb tudatmódosítókig. Nem mintha bánnám, hiszen sokkal elviselhetőbb így az élet, ahogy Mihály mondaná. Csak meglep. Gegével az egész napot végigszívjuk, tévézzük, a tegnapról valahogy nem esik szó köztünk. Kicsivel több, mint négy gramm elfogyasztása után elérkezettnek látjuk az időt arra, hogy megkeressük valahol jó mentorunkat. Rohadt száraz a szám, éhes is vagyok, de ettől függetlenül sokkal jobban érzem magam, mint ébredéskor. Fel se tűnt eddig, milyen dallamosan búgnak azok az undorító belvárosi galambok. Gegéért aggódom kicsit, mert látom, hogy valamiféle pánik-rohama van , idegesen tekinget körbe, és úgy botorkál faltól falig, mint egy holdkóros. Röhögök rajta. Meg a postáson is, meg a piros lámpán is. Mindenen röhögök már, az a baj, és nem is nagyon tudom abbahagyni. Rekeszizmaim megfeszülnek, érzem, lassan vége a rohamnak. Irtózatosat okádok. Szerencsétlen Gege lábára is jut egy kevés. Nem mintha túlzottan lázba hozná. Röhög rajta. Így, teljesen szétesve, nevetgélve érünk a T.-be, ahol megdöbbenve látom, hogy itt van a bekötözött fejű Editke is. Velünk együtt átszokott ide. Nagyszerű, leszarom. Mihályom egyedül támasztja a pultot, de ma valahogy nem sugárzik a szeme oly kéken, a szemüvegét is elhagyhatta valahol, és különben is, szörnyen fest. Kissé meg is ijeszt a látványa. Ráadásul megint tikkel a szeme, szóval inkább rá se nézek, csak köszönök, s leülök egy asztalhoz, Gege mellé. Vicces, hogy gyakorlatilag nem érzékelem a külvilágot. Annyit érzek csupán, hogy kívülről látom magamat. Ahogy ülök mint egy darab szar, és szívom az utolsó szál cigarettám. Könyököm valaki kiöntött sörében ázik. Nevetséges. De nincs kedvem röhögni. Egyszer csak megszólal a hátam mögött egy tompa, akadozó hang, Mihály:
– Hetek óta figyelem már a K. téren, az éjjelnappalitól számítva, a tizenkettedik padon fekvő hajléktalan parazita kurvát, azt a bongyor hajút. Minden nappal tovább szívja a többi ember vérét. Tudom jól, hogy el kéne pusztítanom, de most más dolgom van – mondta szélesen mosolyogva. Látszott rajta, hogy félig halott agya lassabban mozog, mint repedezett szája – Legyetek oly jók, és cseréljétek ki a kurva csavart helyettem, tudjátok, de előbb mondjátok el neki, hogy az én kérésem az egész. Szúrjátok le vagy fojtsátok meg, nekem mindegy. Élvezzétek helyettem is, meglátjátok majd milyen isteni játék! – bíztatott – El ne basszátok nekem!
„Sajog a fejem, majd’ szétreped a múltkori esések miatt, de úgy szíven ütöttek az elhangzott mondatok, hogy lefordultam a székemről és megint bevertem valahova a fejem. Már tizenkét perce ébresztgetnek, azt mondják. Alig állok a lábamon, de távozom. Szívesen haza teleportálnék egy vodkával, mint a fiatal kocsmaturisták, csakhogy annyira fel vagyok dúlva a hallottak miatt, hogy nem itthon találom magam. Hanem a K. téren.
Nagyon lassan áll össze a kép bennem, hogy hol is vagyok valójában, és mit is jelent pontosan itt és most jelen lenni. Baljóslatú hangulat uralkodott a téren. Látom elmenni az utolsó buszt, a kihalt környéken mindössze egy sánta kutya vergődik nyüszítve. Lassan köd lepi el a tájat, s a levegő is kezd nagyon lehűlni. Csontomig hatol a hideg, és a félelem. Hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam egy utcai készülékből a rendőrséget és bejelentettem, biztos forrásból tudom, hogy pontosan tíz perc múlva az R. téren, a tizenkettedik padon gyilkosság fog történni. Nem sok időm volt azon tűnődni, vajon komolyan vettek-e, mert az utca végén már láttam közeledni a két ismerős alakot. Észrevettem a tizenkettedik padon a bongyor hajú hajléktalant. Meglátván a szerencsétlent, pont, ahogy az öreg mondta, egy sosem tapasztalt, intenzív akarat vette át az uralmat a testem és a tudatom felett. Nem tudtam, mit cselekszem, a pillanat diktálta minden mozdulatom. Odarohantam a szerencsétlenhez, el akartam zavarni onnan, de ő annyira megrettent a szememben lángoló tűztől, hogy szó nélkül odébbállt. Lefeküdtem a padra és rágyújtottam. Abban a pillanatban tért vissza tudatom, így végiggondolhattam, az elmúlt perc történéseit. Természetes volt, hogy figyelmeztetem a nőt, hiszen képtelen lettem volna elviselni, hogy szemem láttára játszódjon le a tervezett gyilkosság. Néha eljönnek azok a percek, amikor az ember számba veszi addigi tetteit, s összegezve azokat keres újabb és újabb értelmet az életének, új célokat kitűzni maga elé. Egyetlen célt tudtam kitűzni csupán. Valamilyen módon részesévé válni annak a történetnek, melyet már hónapok óta szorgos figyelemmel követek, melyet kisfiam is szorgalmasan ír. Tulajdonképpen bele akartam kerülni a könyvébe. Azt szerettem volna, ha ez a nagyszerű író egy fejezetet rólam ír, vagy egy karaktert rólam mintáz. Önmagamért akartam végre érdekes lenni. Amúgy Mihály Isteni játékára is kíváncsi voltam. Látnom kellett, hogyan játsszák. Mozdulatlanul vártam hát a tizenkettedik padon.
– Öcsém, ki a faszom lehetett ez az ittas állat, aki telefonált? Azt se tudtam hirtelen eldönteni a hangjáról, hogy férfi-e, vagy nő. Gyilkosság… Az. Persze.
– Kussoljál már! Gyere, húzd le a fejed! Húzd már le! Na, most pedig nyisd ki a szemed és vedd észre végre, hogy tényleg fekszik valaki a tizenkettedik padon. Ott. Látod?
– Az, amelyik cigizik?
– Az-az. És nézd, ott jön az a két srác. Háh, jól szét lehetnek csapva. Alig állnak a lábukon. Menjünk közelebb egy kicsit. Gyere már! Látni akarom, hogy mi folyik ott. Végre kipróbálhatod az új pisztolyod, öcsém!
– Ezek tényleg odamennek. Anyád! Ezek fogdossák, meg simogatják. Beszélnek is hozzá. Undorító.
– Tudom, én is mindjárt kiokádom a belem. Hallod, hagyjuk ezeket, csináljanak, amit akarnak. Nem nagyon akarok közbelépni és hozzájuk érni, gondolom te se. Iszákos, igénytelen állatok, meg ez az undormány. Inkább szívjunk el egy jó cigit. Kell?