– Te, figyelj, ezek rajta tipornak, és vele nyalatják a földet, meg a cipőjüket.

– Hagyd már a picsába, most mi érdekel? Minek akarsz közbe szólni? Amúgy meg, nyisd már ki jobban a szemed, és ismerd fel, hogy ez az a két köcsög, akikre hónapok óta vadászunk. Bolti lopás, garázdaság, drogbizniszek. De nem volt bizonyíték. De most, tetten érhetjük őket, és egy életre le lesznek sittelve, azt garantálom. Hagyjuk, hadd tegyék a dolgukat. Legalább egy csövessel kevesebb, aki az én adómból zabálja a gulyáslevest a B. téren. Ha végeztek, kényelmesen odasomfordálunk, megmondjuk nekik, hogy most egy ideig be lesz kasznizva a seggük, aztán kalap-kabát. Van tüzed?

– Hagyjál a tűzzel! Téged tényleg ennyire nem érdekel, hogy tőled húsz méterre vernek egy ártatlan embert?

– Miből gondolod, hogy ártatlan?

– Leszarom, hogy az-e, de akkor is vedd már észre, bazdmeg, hogy, hogy…u-uramisten….. Ú-úristen…a kurva életbe…ezek leszúrták…ezek tényleg leszúrták…Ti tényleg leszúrtátok ezt a szerencsétlent? Ti rohadt állatok! Szívtelen rohadt állatok! Még a szart is kiverem a szívtelen testetekből!

– Állj már le, most mit vagy úgy oda? Fogd be a pofád és bilincseld meg őket. Látod, meg sem próbálnak elfutni. Nektek meg jogotok van hallgatni, védőügyvédet fogadni. Minden, amit mondotok, felhasználható ellenetek, még ha vissza is vonjátok. Hé, nekem ne mosolyogjál, köcsög. Mondom, nekem ne mosolyogjál, mert a haverom szétveri a pisztolyát a fejeden, én meg ráhúzom a fitymádat az orrodra. Lehet, hogy az előző pár percet élvezted, aztán ezért vagy ilyen vidám. De most egy pár évig mások fognak beléd élvezni. Na, nem mondom kétszer, vigyétek. Viszontlátás’, ifiurak!

Tizenkét évet húztam le a sitten. Gábor asszem pár hónappal többet, kötözködött valamelyik fegyőrrel. Ez idő alatt nem találkoztunk egyszer se’, bár jó magaviselettel mindketten elértük, hogy elkezdhettük írni közös művünket egymástól függetlenül: tudtuk, éreztük, hogy a másik is ezt teszi. Ha valaki társa lesz valakinek egy ilyen radikális ámokfutásban, valahogy önkéntelenül kialakul egyfajta telepátia. Nekünk aznap éjjel, a K. téren kialakult.

Azóta megváltoztunk, felnőttünk, nem gondolunk a múltra.

Szép lassan visszaszoktunk az L.-be. Kifizettük az elfejtett ezreseket, és ott fejeztük be, amit ott kezdtünk el. Ütős egy film lesz, már beszéltünk is pár rendezővel, akiknek tetszett a sztori. Volt miből merítenünk, úgyhogy rohadt erős társadalomkritika lesz, személyes, hiteles. Az L.-ben elmesélték, hogy, hogy ért véget Mihály. Nem sokkal utolsó találkozásunk után igazi megszállottá vált, szinte mindenkit ki akart nyírni. Bekattant, megőrült. Persze lehet, azért is, mer’ annyit vedelt és úgy tönkre vágta a szervezetét minden más szarral is, ami több lovat is kiütött volna. Barbika röhögve meséli, hogy egyszer annyira be volt állva, hogy az amerikai hot-dogosnál a félórányi sorban állást azzal töltötte, hogy a zsebében lévő zsebkendőit számolgatta azzal a csökött kezével. Majd, mikor sorra került volna, rájött, hogy zsebkendővel akart fizetni. Úgyhogy éhesen, megszégyenülten kullogott haza a nyomorult. Nem röhögtem rajta. Két nappal később kapták a hírt az egyik szomszédjától, hogy az ablakán kiesve döglött meg. Na, ezen már beszartam a röhögéstől. Szegény jó Mihályommal végül pont az a tériszony végzett, ami egykor köreinkbe hozta?!

Pár hónap múlva már közös munkák szerzői jogait mentünk levédetni Gáborral, magabiztosan, azt gondolva, hogy ember ennél jobbat soha sem alkotott. Aki olvasta, tanúsítja. Címet még nem adtunk neki, az majd a rendező dolga. Beadtuk a forgatókönyvet elolvasásra, majd előre koccintva a medve bőrére ittunk egyet az utunkba kerülő első kocsmában.

Egy hónap is eltelt az óta, s egy egész forgatócsoport várta már a választ. Mikor megjött, a levélben a következőt olvastuk:

 

 

Tisztelt Szabó Gábor és társszerzője!

 

Ezúton tudatom Önökkel, hogy forgatókönyvük mind cselekményében, mind a figurák jellemében egy az egyben megegyezik Csapó Gáspár ’ Istentelen játék ’ című bestseller regényének teljes cselekményével és figuráinak minden jellemvonásával. Alkotásukra irányuló jogkérelmüket ezennel elutasítom.

 

Fellebbezésnek helye nincs.

 

Tisztelettel:

 

Horváthné Nagy Katalin

Artisjus

 

Csapó, Csapó… olyan ismerős ez a név. Majd hirtelen felkiált Gábor:

– Na, bazdmeg, a Csapó Editke!

Felháborodásunk rettentő volt, de a helyzet abszurditása, és hogy ennek a szerencsétlennek a fia írta meg történetünket és ráadásul bestseller lett, mégis hangos röhögésre késztetett bennünket. Szemét egy játékot űzött velünk a sors.

Aznap megtelt az L. Mindenki enyhíteni próbálta állítólagos fájdalmunkat. Feri söröket vett nekünk, Barbika meg nem fogadott el pénzt tőlünk az italokért. A stáb is minket vigasztalt. Tulajdonképpen nem is tudom, miért. Senkinek sem panaszkodtunk, egyszerűen tudomásul vettük, kalap-kabát. Olyan dolgokon mentünk keresztül, amit rajtunk kívül senki nem érthet meg. Kimentem egy magányos cigarettára, az utcára. Rég nem cigiztem már. Az együtt megélt dolgok ellenére úgy gondolom, egyedül szeretnék továbblépni életemnek ezen a szakaszán, s új célokat akarok találni. Magamnak. Elpöckölöm a csikket, visszamegyek.

– Mennem kell! – szólaltam meg félhangosan. – Szevasztok!

Gáborral mélyen egymás szemébe néztünk, szavak nélkül, erős kézfogással váltunk el, és soha többé nem láttuk egymást. Éreztük.