Rettenetesen érzem magam, kis híján meghasonlok önmagammal, de nem merem szóra nyitni a szám. Pláne most, muszáj tartanom a pofám, és kivennem a részem a dolgaikból Mihállyal, ha nem akarok kikerülni a társaságból. Ez némiképp erőt ad. Nehezen veszem fel a ritmust, de egy újabb velük töltött hét után végül élvezettel tölt el az effajta bűnös a gazdagság.

Eközben elkezdtünk komolyabban foglalkozni az írással, alakulnak a karakterek. Elég erős társadalomkritika lesz. Sokat láttunk, tapasztaltunk a kisemberekről, a vélt és valós bűnökről, úgyhogy szerintem nem lesz nagy megerőltetés egy odabaszós forgatókönyvet írni. Egy dologban azonban nem értünk egyet Gegével. Én úgy gondolom, hogy klisészerű a főszereplő hősies jelleme, egyszerűen el kéne esnie a végén, azt üzenve az olvasónak, hogy „mindegy mit csinálsz, porból jöttél és porrá leszel”. Legjobb lenne, ha gyilkosság áldozatává válna. Részemről így lenne kerek a történet. Mihályom komoran, elgondolkodva hallgatja vitánkat, majd elővesz belső zsebéből egy laposüveget, állítólag kedves barátja pálinkáját tartja ebben, bár még sosem kínálta. Most mindannyian kortyolunk belőle egy nagyot, s feszülten várjuk, hogy mire fel ez a nagy ünnepélyesség.

– Fiaim, hiszem, hogy amit most mondani fogok, azt egyszerűen nem teszitek zsebre. Tudjátok, nem tudjátok, én emberölésért rohadtam a sitten vagy tizenkét évet. Sokan tudják már ezt, mert egy faszkalapnak kikotyogtam egyszer, aki kikotyogta a másik faszkalapnak és így tovább. De tudjátok, mit? Kurvára nem bántam meg, amit tettem. Ugyanis a Pokol nem más, mint a földi élet maga. Ha pedig már úgy is itt vagyunk, nem hiszem, hogy lehetne nagyobb szórakozásunk, mint Istent játszani. Háh! Isten ugyanis nem létezik. Vagy ha mégis, hát ritka nagy kontár. Na, ne csóváld a fejed, köcsög, vagy szerinted jól teszi, hogy hagyja, hogy így működjön a legfőbb, legfantasztikusabb, legmitt’oménmilyenebb műve? Nézd, ha én építek valamit, kávéfőzőt, traktort vagy gőzturbinát, hát nem azt akarom, hogy az jól működjön, bazdmeg? Ha egy csavar szar, hát kicserélem egy jóra, hogy flottul működjön, nem? De ő… leszarja. Pont annyit lát, amennyit akar. Se többet, se kevesebbet. Szerintem, résnyire nyitott szemekkel csak annyit lát, hogy működik a műve. Ha szarul, hát szarul. De működik. Add a kezed, Istenem, gratulálok. Beláthatjátok, hogy kell valaki, aki helyettesíti és odaadón cseréli az alkatrészeket, értitek már, ti szerencsétlen, tudatlan idióták?! És nem, nem fogom be a pofám! – ordít a megszeppent pultos lányra, aki csitítgatni próbálta – Amúgy anyukám, neked meg épp elérkezett az ideje, hogy megtudd, milyen kibaszott jó érzés Istent játszani. Csakis így válhatnál teljes értékű emberré, ha tennél már végre valami pluszt, ami hozzá tesz hasonlatossá. Háh, elvileg te is az ő képmására lettél teremtve, használd hát bátran a jogait is. Miért ne? Vagy szerintetek – fordult hozzánk, és elővette kését. Pengéjét saját nyakához szorította, s nyelét a lány kezébe erőszakolta – lenne egyáltalán esélye ennek a kis kurvának, hogy kioltsa az életemet, ha Isten foglalkozott volna nagy, hatalmas művének szabályzatával valaha is, amiről én most itt pofázok? Vagy talán szabadon cserélhetik egymást a csavarok, mi?! Hát elárulom nektek a nagy titkot: kurvára nem! Mindenkinek megvan mindene a gyilkoláshoz, csak hát különféle gyáva indokok miatt kevesen merik megtenni, és ezért nem próbálják ki ezt az izgalmas és nemes, isteni játékot. Ha képes vagy rá, akkor jogod van hozzá, hogy játssz, bazdmeg! Na, babám, most pedig lássuk már végre, hogy te megtudod-e tenni. Ti is ezt akarjátok, igaz? Igaz? Gyerünk, doboljatok a padokon mind, tapsoljatok, üvöltsetek. Érezni akarom, hogy velem vagytok. – utasította a sok iszákost, de senki sem mozdult. – Ez az! Jól van! Egy-két, egy-két! – vezényelte a fejében lüktető ritmust – Csak egy pillanat az egész, egy aprócska mozdulat. Tedd meg! Tedd meg! Tedd már meg, a kurva anyádat! – ordította sírva, teljesen kifordulva önmagából – Élj hát az alkalommal, bazdmeg! Élj vele!

A lány némán összecsuklott, s ájultan terült el a földön. Tizenkét tonnás csend nehezedett a hallgatóságra.

Némán, köszönés nélkül hazafelé veszem az irányt, úgy érzem, én magam tettem volna meg. Új, vészjósló érzések kavarogtak bennem elképesztő sebességgel. Annyira elmerültem gondolataimban, és annyira erősen koncentráltam az egyenes járásra, hogy kifelé menet alig ismertem meg az ajtóban Editkét, akit ráadásul fel is lökök, s szerencsétlen hanyatt vágódik, kezében a jegyzetfüzettel. Áhá, szóval nem tévedtem, tényleg ezt az aszott szatyrot láttam a lámpánál. De mi oka van mindenhová követnie minket? Nyelvemen a kérdés…de elharapom a legközelebbi viszontlátásig.

 

Nem merek hazamenni…

Régen nagyon szerettem csatangolni, felfedezni a város elfelejtett utcáit; némelyekbe kedvesen hívogatott a lámpák fénye, akadt azonban, ahová éppen homály húzott. Hirtelen nagyon kellemes szappan illatot érzek, felocsúdva csodálatos tündér suhan el előttem. Követem, látom, hogy betér egy elhagyatott házba a K. téren. Bár illegeti-billegeti magát nekem, nem merek utána menni. Előveszem kis tasakom, melyet még ugyanattól a két sráctól emeltem el egy rég várt alkalommal, akiktől a módszert és a szokást is ellestem. Egy kis önbizalmat akarok most szippantani belőle. Gondosan ”utcát” alakítok a fehér porból, s egy hirtelen mozdulattal felszívom az agyamba. Legalábbis úgy érzem, ott van.   Minden a helyén van. Öt perc töketlenkedés után a nyomába eredek, s e tökéletesen eltöltött tizenkét perc után érzem, most akarom megtenni! Eszeveszetten rohanok Gege lakása felé, közben elbotlom egy csokor rózsában és az öregasszonyban, akit most emberszámba se veszek, sőt hangosan röhögök a tompa puffanásán, csak futok, futok. Észre sem veszem, mennyire rájár a rúd Editkére, estében lefejelt egy lámpaoszlopot. Ájultan feküdt a hideg utcakövön, miközben feje mellett a halvány patakban csordogáló vér festi az írnivalót a kicsiny jegyzetfüzetbe. Hátat fordítotok. Gege persze nincs otthon, itthon, vagy én nem is tudom, hogy mi van. Nem veszi fel a kaputelefont? Vagy most mégis felvette? Vagy felvette, de nem értem, mit beszél? Vagy ő nem érti, amit én beszélek?