Editke gonosz vigyorral jegyzetel. Mint mindig, gondolom továbbra is kerekes székes fia, Gáspár[3] számára keresi az ötleteket, aki szintén író, vagy mi. Editke nagykanállal merít az élet szarából, kicsi fia pedig évekig emésztgeti azt. Korhadt rózsái számára vodkát érnek éppen, így folyamatos szintfenntartás mellett nyugodt tere nyílik életét előrevánszorogtatni percről percre. Megszomjazom.”

„Egy órája figyelem őket lassacskán. Két szerencsétlen hülye gyerek, akik még hisznek az élet adta lehetőségekben. Amúgy bírom őket. Ó, de ez az összeaszott trotty, aki osztja nekik az észt bőszen, tán csak irigy, mer’ ezek a srácok még tudnak hinni mindabban, amiben én már nem t’ok és ez a szánalmas öreg bohóc sem. Hallom, ahogy dicsekszik nekik nagy írói pályafutásával, és ahogy ráveszi ezt a két srácot arra, hogy Ben és Matt nyomdokain alkossanak az ő segítségével. Hát nevetséges. Látja bennük az elhivatottságot minderre, és aljas módon kihasználja. Ráadásul ez a rafinált görény még arra is rábeszéli a fiúkat, hogy alkotásukat „Mihály jól csengő nevével fémjelezzék”…

– Egy sört! – bőg a festékes pofájú majom.

– Kettő hetven!”

– Értsétek már meg végre, a kurva anyátokat! Én már rengeteget láttam, írtam; lélektani és társadalmi regényt, drámát és verset, faszom, soroljam?! Na, jól van fiaim, bíztok bennem, látom. Tudjátok, hogy nem a levegőbe beszélek. Itt mindenki megmondhatója annak, hogy nagytiszteletű író vagyok. Igaz?- szól hátra, de a választ nem várja meg. – Nézzétek, én mindig tudok időt szakítani a barátaimra. Ti mától a barátaim vagytok, és én a tiétek leszek. És én segítek a barátaimnak, ahogy tudok. Most pedig engedjétek meg, pertut iszunk!

Jó erős ital volt, majd’ kitépte a lelkem. Még ittunk azt hiszem tizenkettőt, mialatt folyamatosan okított minket. Szerencsétlen Gege, annyira szét van esve, rossz ránézni;

– Megvagy, öcsém? – kérdezem.

– Nem, rohadtmocskosul készen vagyok!

Vettem neki egy jó sört, attól helyrejött, bár nemsokára már akadozva beszélt, lezuhant a székről és összehányta a helyet. Hangosan röhögött rajta a tisztelt publikum, mert esés közben lecsúszott a nadrágja. Ez a látvány most nagyon kellett ám nekem, hogy úgy röhögjek én is, hogy egy rosszul fojtott böfögés Gegéhez méltón lássa meg a hely mocskos padlóját. Szóval kiokádtam a belem. Betonrészegen indultunk haza egy peták nélkül. Hallottam még, ahogy Mihály kér még egy lehúzó piát, kijelenti, hogy ma hitelre ittunk, majd nyomunkba eredve a hátunkba lihegi:

– Fiaim, ide többet nem jövünk, a tízrongyos cechet ugyanis, gondolom, egyikőtök sem fizeti ki?!

…Másnap nyilván súlyos lelkiismeret-furdalás gyötör emiatt a fejfájáson és a szomjúságon kívül. Vajon mit szólhatott anyám, ha felkelt arra, ahogy hazajöttem? Nem is jöttem. Zuhantam. Nincs itthon, hál’ Istennek. Próbálom visszaidézni a tegnap estét … Mihályom mondott valamit a Pokolról, amit meg kell járnunk, vagy valami ilyesmi… kissé összefolyik… és mintha a Mennyországról is rémlene, hogy oda jutunk….áh, majd megkérdezem. – Iszom egy kávét, cukor nélkül, feketén. Ez nagyjából helyre rak.

A B. térre beszéltük meg a mai találkozót, elsőként érek oda. Utánam nem sokkal érkezik Gege hozzám hasonló, bűnbánó arccal. Mihály is megérkezik, furán tikkel s szeme, és orrfacsaró szagot áraszt, s nekem úgy rémlik, tegnap is ebben a ruhában volt. Ma egész nap pókermeccseket néztem a tévében, szívesen ki is próbálnám, hiszen élénken emlékszem a tegnap estéből arra a mondatra, hogy nevetségesen kevés dolgot próbáltunk ki eddigi életünk során, és ennyi tapasztalat egyszerűen nem elég egy életszagú forgatókönyv megírásához. Nem kell sokat győzködnöm őket, rábólintanak, s Mihály már tessékel is be egy közeli, általam eddig észre sem vett koszos kis pincébe. Már a belépéskor látom, hogy a hellyel nem stimmel valami. Romosnak romos, ez most úgyis divat, de a vakolat úgy mered rám, hogy megfagy bennem a vér. Az az érzésem támad, hogy valaki masszívan néz hátulról, szinte érzem, ahogy keresztülfúrja tekintetét az koponyámon. Hátrasandítva senkit sem látok. Majdnem összehugyozom magam. Rohadt nyomasztó hely, stigmákat látok mindenhol, melyek az elmúlt évek sötét eseményeiről tanúskodnak. Kiráz a hideg: valami átsuhant rajtam. Izzadok, szarul vagyok, minden frusztrál. Egy ismerős az arcunkba mered, Editke. Irritál, hogy viszontlátom. Most is árul talán? Vagy nem árul? Nem látok nála rózsát, csak némi gazt. Akkor mit csinálhat itt? Meg is kérdezem jó Mihályom;

– Gondolom fiam, itt is csak elbaszott detektívest játszik a nyomorult.

Tényleg ott a kezében a jegyzettömb, hát a válasszal kielégülve félszegen végigtekintek a marcona arcokon. Mindjárt látom, hogy távozni innen, bárhogy is vágyom rá, csak úgy nem lehet, hát jobb híján beszállunk egy asztalhoz pókerezni. Mihály ügyesen bánik a kártyával, mi csak megfigyelünk, esetleg néha magunk emelünk tétet, az ittenieket ez nem zavarja, csak az asztalra, meg a piájukra koncentrálnak. Full house, póker, drill érik egymást, hát nem sajnálunk nagyobbat kockáztatni, látva, miként fial a pénzünk. Sőt, majdnem lejön egy royal flössünk is. Atyai szavakkal magabiztosságot lehel belénk, közben beavat tudományába. Pár perc elteltével már önálló játékosként csatlakozunk a partihoz. Gege annyira ráérzett az ízére, úgy tízperc elteltével minden pénze nálunk van, úgyhogy idegesen kér tőlem kölcsön sörre. Persze a kezdők szerencséje nálam is további 5 percig tartott, úgyhogy a következő italainkat Mihály állja, nagyrészt a tőlünk nyert pénzből. Rohadt kiábrándult vagyok, dühös magamra, hogy kis vagyonunk ilyen könnyen lett mások martaléka. Öröm az ürömben, hogy Mihály sokat visszaszerzett az elherdált összegből. Azt mondta, szívesen enyhítené fájdalmainkat egy hamburgerrel és némi szesszel. Nem ellenkeztünk. Másnap, harmad-, negyed-, de ötödnap sem, ha egyszer játszani, nyerni vagy veszíteni, sőt italozni hívott.