Veled is van úgy, hogy ha visszagondolsz egy helyre, akkor rögtön időjárást is rendelsz hozzá? Bármennyit is voltál ott? Az még rendben, hogy Barcelonában mindig nyár volt. Hogy ráégett a szemüveg vonala másodszor is az arcodra! Vagy, hogy Londonban úgy esett, mintha örök október lenne. Igen, amikor a hotel előtt vártam rád, mert azt ígérted, öt percen belül szerzel esernyőt, de tíz perc után se jöttél, hát leintettem egy taxit és abban vártalak tovább. Te persze megsértődtél.

Jó, ezek így rendben is vannak, de, hogy Győrben mindig április volt és hogy ott mindig vihar van, ijesztő, de tényleg. Legalábbis én így érzem. Szerinted is? Mindig vihar. Persze csak egyszer tapasztaltam a bőrömön. Emlékszel… Talán ezért. Vagy a magányos reggelek, amikor büszkeségből tán, de nem jöttél. És nem volt más, csak a város, a legdrágább hotelszoba ablakából, amire úgy szakadt rá az ég, mint a gramm kokain hajnalban a hófehér márványra. Szétválaszthatatlanul. Te meg kikapcsolva. Marad a hotelszoba. Legdrágább panoráma. Évszakok. És persze zene. Londonban Libertines, Párizsban Louise Attaque, New Yorkban PJ Harvey, Győrben Pozvakowski … De úgy is tudod, jobban ragaszkodtál ehhez, mint hozzám, aztán amikor nem voltál, mégis ezeket tettem fel, mert évszak kellett és hozzá zene. Ez úton térni vissza hozzád.

Aztán, mire a magányod legyőzte gőgödet, addigra mindig jött más. Férfiak, nők. Szeretők. A tétnélküliség. A mindennapkirálynő. Aztán üres éjszakák, magányos hajnalok. Bor. Nem veszed fel. Recepciós feltelefonál: délig. És elölről. És néha jöttél. A legrosszabbkor persze. Mert a leveleket elolvastad mindig, majd a kukába hajítottad, hogy többé nem! De akarva-akaratlanul visszaidézted őket, megannyiszor, metrón, villamoson, lefekvés előtt. És ha nem volt más, a büszkeség is lelepleződött és jöttél. Vihar. Hajnalban lelépsz. Olcsó hotel. Egyedül. Rövid. Vihar. Arra szoktam ilyenkor gondolni, amikor Párizsban vattacukrot ettünk az Eiffel-torony legtetején szakadó hóesésben. Még verset is írtál róla, mondjuk szar is lett, mint mindig. Na, ebben nem voltál jó, de mégis ezt erőltetted. Pedig annyi mindenben sokra vihetted volna. Mintha mindig más akartál volna lenni. Persze, én meg megint mást akartam tőled. Nem tudtam elmondani, és leírni se, de valami olyat, amitől igazán szerethetlek.

Mégis, mondd!, mit akartál tulajdonképpen? Mi kellett? A tudat, hogy csak a pénz a híja, hogy elérhess bárkit? Hogy te add a borravalót? Hogy te lehess felül? Hogy akkor fájjon, amikor te sértesz meg, hogy akkor sírjak, amikor vigasztalni akarsz? Tudom, mindig ezt kérdezem, és te a füled mögé teszed a cigit, mintha hatásszünetet tartanál, összeszeded a mondanivalód, és mintha betanultad volna, adod elő, nem mondod, előadod. Pedig nincs kamera te, seggfej! Kinek akarsz bizonyítani? Megalázod az összes kérdésemet, majd nagyvonalúan tüzet kérsz, mert soha nincsen nálad. Mert úgy is elvesztenéd – persze! Hagyjuk! Hagyjuk!

Itt, ahol élek szeptember van. Eszter két éves. Már csomó mindent tud. Most kis játékfigurák fürdetik egymást. Pancsikáznak – így mondja. Aztán ő fürdik. Majd puha törölközőbe tekerem és végigrepülünk a hallon, be a szobájába, amikor magasra emelem, akkor sikít, a szobájában landolunk. Puszit ad az összes plüssállatnak és mesét kér. Olvasok neki, pislog, ásít, a végére elalszik, de reggel mindig be kell fejezni. Mi lesz Malackával? – kapaszkodik a kiságy oldalába. Csipás tündér. És mindenben rám hasonlít. Tudod Jens, ez hiányzott belőled, a kék szemeid bogarában sohasem találtam meg magam, ahogy te sem az enyémben.

Mostanában sokat sétálunk lent a folyónál. Eszter gesztenyét gyűjt. A túlparton férfiak várják toporogva kedvesüket, hogy letudva mielőbb a sétát, mehessenek végre haza. Sokszor téged véllek felfedezni némelyikben. Nyugodt mélázást tettetnek a padon hátradőlve, hogyha átverték őket, vagy ha megjön a lány, úgy álnak ott a sárga levelek közt, gyűrt gallérral, mint egy film végén, hogy csók előtt a lány elmosolyodva igazítsa meg azt.

Hogy tényleg tökéletes legyen.

– Változott a dresszkód – magyarázta a törzsőrmester. – Örüljünk, hogy még ez is van. Viktor. Takarító Viktor.
Az Ural sárvédőjén halálra unott fejű szakaszvezető könyökölt.
– Kirándulni, Urallal – morogta a halálra unott fej. – gondolom, így má’ egy tiszt se jön.
– Változott a dresszkód – énekelte a törzsőrmester. – Vikikém, mi van, nem veszed az adást? Nem indulhat el a busz csak úgy magába.
– Engem hol. A hat eurót így is-úgy is megkapom.
– Na hát akkor. Én se megyek különben meg.
– Hát akinek esze van, az nem jön.
– Most mi van. Feladatot szabtak. Mennék én amúgy, most mi van.
– Perszepersze. Gépjárműparancsnok gondolom alszik.
– Mit tudom én. Majd kisorsoljátok. Messziről ha látják, a fülkébe ott figyel három fej, a többi le van baszva .
Nagydarab, tönkőfejű katona érkezett. Karabélyát csak úgy, a szíjon himbálta, és vigyorgott. Besorolt a másik sárvédő mellé, nagy csattanással lecsapta rá a fegyvert.
– Na a kurva isten bassza meg – közölte.
– Mi van, vigyorex, te jöttél biztosítani? – kérdezte a törzsőrmester.
– Faszom se tudja, főnök – vigyorgott a katona. – Azt se tudom, hol vagyok. Azt se tudom, kedd van-e vagy köd.
– Na és ki lesz a harmadik fej? – kérdezte Viktor.
– Ott jön – mondta a törzsőrmester.
A harmadik befutó szakaszvezető, meglátva a többieket, már messziről ordított:
– Törzs úr, mi a retkes fasz van! Korán reggel mán tombol a szervezettség! Szevasztok! – fogott kezet a két szakszival. – Téged hogy is hívnak?
– Pistinek – mondta a karabélyos.
– Ja persze. Törzs úr, magával meg mán találkoztam.
– Hála istennek. Na, hát akkor, fiúk, megvagytok, minden tiszta világos, ég áldjon benneteket. Ha nem írok, ne válaszoljatok. Gépjárműparancsnokija, gondolom, egyikőtöknek sincs.
– Nekem van – közölte Pisti, vigyorogva.
– Ne bassz, tényleg? És érvényes is?
– Mit tudom én. Azóta nem láttam, hogy még tavaly otthon a fejemhez baszták. De itt van nálam – kotorászott a zsebében – a fejemhez baszták még tavaly otthon, hogy legyen. Én meg parancs értettem, mondtam.
– Na akkor cserepszere. Te átadod a fegyvert Karászi mesternek, te biztosítasz, te meg leszel a péká. Most.
A vigyorgó Pisti levette a fegyvert a sárvédőről, és odanyújtotta a másiknak.
– Cső és a tár üres – fűzte hozzá.
– Barom – röhögött a másik. – Akkor már régen rossz.
– Jóvanna. Ezt szokták mondani.
– Otthon az őrök, hülye – röhögött Karászi. – De ez itt nem az a játék.
– Akkor pilóta, biztosító, parancsnok – összegezte a törzs. – Nna. Kérdés nincs, nem is lehet. Mehettek besorolni. Sászlívává pútyi. És én is húzok a dolgomra.

– Mi a szikkadt lópináér kellett nekünk beállni ebbe a konvojba, ha úgyis csak lőni mennek? – háborgott Pisti, a péká. Ő ült középen. – Vagy háború sincsen, csak a bányáig?
– Vidd mán arrébb a lábodat – morgott Viktor.
– Simogathatod, bébi, ha akarod, csak ne olyan buzisan.
– Menj má’ arrébb, faszom! Nem tudok váltani!
– Ki mondta, hogy váltsál? Rakd hármasba oszt onnantól kezdve pedál. Ki mondta, hogy váltsál, a konvoj is úgyis tetűlassú, nem kell itt váltogatni.
– Nem a faszt nem kell, te fasz.
Jobboldalt a Karászi sunyi módon kényelmesen szétterpesztette magát, és a kifordított fortocskába könyökölve hesszelte a csajokat. Majdnem mindegyikhez volt valami kedves szava, még az egészen kicsikhez is: „jaj, csöcsöske, hogy zabáljalak meg”, „cuki a neonzöld harisnyád, bébe”, „jaj te kis édes morcipofa, hát ne nézzél, gyere ide kérdezzél” – ilyesmik.
– Amúgy meg – fordult jobbfelé Pisti, a péká. – Karászi szakaszvezető ha odébb tolná a picsáját, mindjárt elférnénk.
– Ezek az albán nők milyen csöcsösök, azt izélem. Mindnek akkora csöcse van mint állat. Nem? – elmélkedett válasz helyett Karászi.
– Csöcsösök – hagyta rá Pisti, a péká. – De milyen hányadék fejük van, azt is nézzed. Te, figyelj mán – fordult balra. – Te mindig, mikor Skopjéba mész, kapsz hat jurót?
– Ja – bólintott Viktor.
– Oszt hányszor mész egy héten?
– Sokszor.
– De mégis. Háromszor? Négyszer?
– Mikor hogy.
– Hát neked nagyon besikerült az élet ezekkel a menetekkel, bazzeg. Mér nem vagyok én is Ural-sofőr.
– Hát haver, van aki játszik rajta, van, aki meg viszi. Ez ilyen.
– Ha kirándulni mész Skopjéba, akkor is kapsz 6 eurót – szólt bele Karászi is, a fejét be nem véve az ablakból.
– Ja hogy akkor most nekem is jár hat juró? Meg nekik is hátul? – bökte maga mögé a hüvelykujját Pisti, a péká.
– Mit gondoltál – flegmázott Viktor.
– Kirándulás oszt fizetnek is érte. Jóvanna. Nem csodálkozok én semmin. Örülök.
– Hat euro is péz – összegezte Karászi – Skopjéba olyan árak vannak, hogy egész nap el se költöd. Hacsak nem veszel aranyat.
– Vesz a faszom aranyat.
– Húzódjatok má’ arrébb – mondta Viktor fáradtan. – Komolyan mondom, kicibálom innen ezt a köcsög sebváltót, oszt –
– Ne rinyáljál mán! Mondtam, hogy hármas. Te meg – osztott Pisti jobbra is, balra is – vigyed arrébb a seggedet, úgy ülök itt, mint egy nyomorík magakelletős kurva – és a seggével megtaszította Karászit. – Na. Nekem kell itt szabályozni a dolgokat.
– Majd megszabályozlak én téged – kommentált Viktor.
– Faszt lökdösöl, agyonverlek vassal – mordult a Karászi feje kintről.
– Ja és szakadjál le azokról a tetves albán ribancokról, mán attól trippert kapok, ha rájuk nézek.
– Mér, azzal ott például mi a baj, szerintem korrekt.
– Faszt korrekt, haggyad mán. Két éve még ez is az uralkerék alá vetődött csokiér, most meg mán ott kelleti magát az út mellett, mán simán baszik is. Tényleg Viktor, van még ez, hogy a kölyköknek dobálják a sok szart?
– Van – mondta Viktor – Most mindjárt.
Karászi behúzta a fejét a fülkébe, a zsákjában turkált.
– Tényleg – mondta – kidobom nekik én is a szenyát, úgyse eszem meg.
– Mi a fasznak dobod ki nekik – háborgott Pisti, a péká – mi a fasznak kell nekik kidobni.
– Honnan tudod te, mit éltek át ezek, bazmeg. Biztos nem pusziér vetődnek így a kaja után.
– Mit éltek át. Jobban élnek, mint te meg én, elmondom. Vetődnek, persze hogy vetődnek, mer’ nekik ez egy játék. Nehogymá’ pont a te csoffadt szendvicsed hiányozzon nekik.
– Hadd dobja ki – szólt közbe Viktor. – Tessék, én is kidobom, ne – és benyúlt valahová alulra, kivett egy szendvicset, és kibaszta az ablakon. – Felőlem a varjak is megzabálhatják. Bent is mindig a kutyáknak adom.
– A varjakat ne is említsd, haha! – röhögött Pisti, a péká. – Ki volt itt az első váltásban? Te itt voltál az első váltásban? – kérdezte Karászit.
– Én – mondta Viktor.
– Rád emlékszek, azért kérdem a Karászit. A varjak durvák voltak, mi?
– Ja.
– Azóta hogy eltűntek.
– Ja. Felzabálták a sok hullát.
– Mi van? Mi van? Milyen hullát? – kapcsolódott be a Karászi. Pisti, a péká vigyorogva hanyattdőlt. Örült, hogy szerepelhet.
– Az első váltásban! Amikor még tele volt Koszovó döggel. Ami varjú van itt a… mittudoména… Balkánon, az mind idegyűlt, bazmeg. Dagadtak voltak bazmeg, alig bírtak repülni! de voltak millióan bazeg! Ha jöttek, egy fél óráig csak jöttek, fostak akkorákat, mint így a fél tenyerem, nem győztünk vetődni előlük a homokzsák mögé. Így volt, mi Viktor?
– Így.
– Bazmeg – ámuldozott Karászi. – Én ezt még nem hallottam. De most a dög, az hogy dög, kajak hulla?
Pisti, a péká, kacagott.
– Hát, amit akarsz, itt minden volt. Ezt is, azt is.
– Ne szopass mán – mondta Karászi, de alapvetően ő is röhögött.
– Hulla, hulla, hát persze hogy hulla, haver, ne rongáljál mán – mondta Viktor. – Nem nézted a híradót ’99-be? Vagy neked nem mesélték, mi volt itt?
– Hagyjál mán, hogy a faszba ne tudnám, mi volt itt. Azér’ nem értem, mér háborog ez a gyökérpálca, hogy kilökök egy szenyát ezeknek a gyerekeknek. Mit éhezhettek ezek, bazmeg, jobb nem is belegondolni.
– Jaj, most hadd ne kezdjem már sajnálni őket. Ötméterenként van egy autó larje, dolgozni nem dolgozik egyik se, az ensz mindnek odetett a picsája alá egy háromemeletes palotát, amit basznak normálisan bevakolni – hőbörgött Pisti, a péká. – Na tessék, ezt figyeld, ezt figyeld! Itt vagyunk mán!
A házakból gyerekek rohantak ki, mezítláb, papucsban, ki hogy, fiúk-lányok vegyesen, még a két-háromévesek is totyogtak kifelé nagy lelkesen. Az előttük haladó Ural ponyvájának homálya mögül már röpködtek is az uzsonnás zacskók, csokik, üdítők. Gyaníthatóan a többi gépjárműről is, ugyanígy.
– Hülye ggyökerek – kommentált Pisti, a péká. – Ezeknek ez műsor. Biztos azért dobálják a cuccokat, mert jaj de sajnálják szegény éhezőket.
Viktornak eldurrant az agya.
– Varga, te olyan hülye vagy, mint a faszom, fogd már be a pofádat, bazmeg, mi a faszt zavar téged, hogy dobálnak? Dobálnak, dobálnak.
Valami odarepült az út közepére, az egyik gyerek kilőtte magát érte, aztán nyomban el is tűnt szem elől, mert odaért az Ural, és betakarta a gyereket a motorház. Viktornak arcizma se rezzent, hajtott egyenesen tovább.
– Bazmeg! – kiabált egyszerre a másik kettő – Ezt elütöttük! – Nem ütöttük el?
Viktor maga volt a nyugalom szobra.
– Mi a faszt ijedeztek. Volt apró döccenés? Mert ha nem, akkor nem.
Karászi a balszélen harsányan felröhögött:
– Hahaha, Viktor, a hidegvérű sofőr! Ez kurva jó, ez tetszett! Bazmeg, kajakra beugrott alánk a kölyök!
– Viktor, a takarító – fűzte hozzá Pisti, a péká.
– Ne féltsed te ezeket, bazmeg. Olyanok ezek, mint a mongúz. Ha hirtelen fékezel, vagy elrántod a kormányt, még inkább elütöd, mint hogy ha csak simán mész tovább. Mert akkor ki tudja számolni a mozgást, érted, tudják ezek, mit csinálnak, ne féltsed te ezeket. Az ilyen gyereknek nem lesz baja sose, mindig azt éri valami, amelyiket féltik.
– Taníts minket, Viktor!
– Mondjuk ez biztos – helyeselt Pisti, a péká. – Ezek életrevalóak. Pár év múlva ákával fognak kommandérozni –
– Bazmeg Varga, agyonverlek. Ki a fasz kíváncsi a sok faszságodra, hogy ki mivel fog kommandérozni, honnan tudod te, hogy –
– Miért, szerinted lesz itt rend mostanában? Lesz a faszt, húsz év múlva is ide járunk majd békefenntartani, mondjuk ez nekünk csak jó, mer lóvé, téged is agyonlőnek, hiába dobod nekik az adományt – szólt oda Karászinak is, aki éppen dobni készült az uzsonnáscsomagot, de előtte, biztos, ami biztos, még utoljára lecsekkolta, mi van benne igazából: olyat azért csak nem kéne kidobni, amit az ember maga is szívesen burkol, ugye.
– Hé, mi az ott benne, sznikersz? – kérdezte Pisti, a péká. – Hé, hé, hé, nehogy kidobd! – kapott utána, de Karászi pont kidobta. – Bazdmeg! Sznikersz volt benne! Kurva szádat, kidobod nekik a jót, ahelyett, hogy a kistársadnak adnád?
– Mars volt – mondta Karászi. – De egy bauntyot még fel tudok ajánlani.
– Azt edd meg! Bazmeg, kidob egy marsot a köcsög terroristáknak. Milyen emberek vannak, az eszem megáll –
– Varga! – kiabált Viktor. – Komolyan mondom, bemész akármelyik őrbiztosítóhoz, azoknak annyi csokijuk van, hogy sose fogy el, három szolgálat után jár nekik egy dobozzal, bemész, azt mondod, adjatok nekem csokit, szerintem még le is szopnak, csak vigyed a csokijukat, mer annyi van nekik, hogy azt se tudják, hova tegyék, kinyitod bármelyiknek a szekrényét, a pofádba ömlik egy tonna csoki, ne legyél már fasz, bazmeg, az a gyerek életébe nem látott még Mars szeletet, jártál te már itt valaha civil boltba, láttad, milyen csokik vannak ott, bazmeg? Na látod.

A konvoj letért a bánya felé, és a rossz Ural, most már magányosan, ahogy csak bírt, tépett a macedón határ felé. Viktor, gondolván, volt tökölés eddig elég, lenyomta a gázpedált padlóig, hadd szóljon.

– Te nem píexelsz? – kérdezte Viktor, az FHM-ből fel sem tekintve.
– Nincs nekem most pénzem – mondta Karászi.
– Bemehetsz nyugodtan. Én úgyis itt vagyok a géppel.
– Te nem mész?
– Én, haver, már kipíexeltem magam itt egy életre. Nem motivál.
– Hát, ha tudsz kölcsönadni valamennyit, bemehetek.
– Mi van, nincs dellád?
– Nem tudtam hozni. Hétnullanullakor indulunk, és nekem hatötvenháromkor szóltak, hogy jabazzeg, jövök én is, nem tudtam már a körletbe beszaladni.
– Mennyi kéne? Tíz?
– Az tök jó, úgyse akarok, csak egy üveg Unikumot –
– Unikumooot?
– Unikumot, bazmeg, Unikumot. Egész Koszovóba nincs Unikum, ide kell átjönni emforba, itt is csak az olaszok tartanak, már nyáron kifigyeltem, de nem vettem, bántam is utána egész ősszel, de most –
Viktor letette az FHM-et a kormányra, és nagy komolyan ránézett Karászira:
– Bazmeg, most, hogy mondod, én is kibaszottul elkezdtem kívánni.
– Ugye hogy ugye?
– Bazmeg, és tényleg, mennyi ilyen jó dolgot elfelejt az ember itt kinn, Unikum, bazmeg! Komolyan itt az olaszoknál van? Hozzál már nekem is egyet, bazmeg! Mennyibe van? Azt nem nézted? Itt van még egy tízes, ha nem elég, majd kérsz bent valakitől.
Karászi átemelte a fején a karabélyszíjat, a fegyvert az ülésre tette, és kifelé kászálódott.
– Hozok, ne szarjál be, haver. Na csocsesz. Az olaszok, nemhiába rokon nép, csak ők tudják, mi a jó, bazmeg! Viva la figa!

Viktor egyedül maradt a volán mögött. És, abban a pillanatban, amikor legjobb tudomása szerint is tényleg magára maradt, megenyhült az arckifejezése, önfeledt vigyorgás ömlött szét azon a viharvert ábrázatán, még később pedig annyira belelazult az egyedüllét gyönyöreibe, hogy hangosan beszélgetni kezdett az FHM-mel. Igaz, angolul volt, de arra jó volt, hogy végiglapozza, egy-két képfeliratot még mintha értett is volna. „Kurva anyátok, de primitívek vagytok”, közölte a magazinnal. „Hülye amcsik.” „Esküszöm, hogy a magyar sokkal állatabb.” „De hülye fasz vagy te, minek veszed meg ezt a szart húsz dollárért vagy mennyiért. Nem is tudsz angolul.” – üzente a gép eredeti sofőrjének, aki épp otthon meresztgette a seggét szabin: ő vette meg és felejtette a pilótafülkében ezt a szart. Amikor a viccekhez ért, próbaképpen egyet elolvasott, és: értette  „Hát bazmeg ilyen nincs, ezt még én is értem. Ennyit tudtok? Szar csajok, hülye angolhumor, faszom, hol a magyar?…” A három gyereket az oldalsó tükörben ekkortájt vette észre, amikor félredobta az angol kiadást, mert mielőtt előhalászta volna a magyart a repeszálló mellényből, még bambult egy kicsit, sőt, nem is olyan kicsit, az idő nem szorította. Az egyiket ismerte. Bazmeg, hálisten, hogy most nem a saját gépemmel vagyok, gondolta, mert azt egy életre megjegyezte már a kölyök. Így hátha nem eszi ide a fene. Mondjuk ha ideeszi, ideeszi, ennél a hülye Vargánál minden jobb.

A magyart hátulról előre lapozta végig. Hátul voltak a gyorsan átlapozható dolgok, reklámok, cédék-dévédék, borok, egy 125 milliós kocsi, amit a hollandok gyártanak és olyan, mintha egy gijotin csapta volna le a seggét vagy mi a fasz, meg motrok csajokkal, szóval az élet háváj-dizsi-mexikó része. Koplárovics Béla gólja a Manchester United ellen és más hasonló sporthőstettek, na, ez valami, ezt elolvasta. De aztán: újabb villognivaló cucchegyek, most éppen komcsi szobrokra aggatva, mert olyan még úgyse volt, aztán (hátulról) a 41. oldalon elért végre az első interjúhoz, amit egy haditudósító vagánygyerekkel csináltak, fotós, biztos nagyon érdekes egy olyan hülyegyereknek, aki nem maga is Koszovóban szopik, mert azt írja, Koszovóba is volt katona, ja nem, leszerelték, mert direkt nem szólalt meg 11 napig, jó, ezt olvassa, akinek két anyja van, még egy lapozás, és íme itt a szőke, akinek a neve Bea, itt lenne, de nyílik az ajtó –
¬Visszatért Karászi, még be se szállt a fülkébe, épp csak a két literes üveg Unikumot dobta be az ülésre, de a fekete bugyis szőkét már kiszúrta a 43-on, meg mellette a szöveget:
– Ha olyanom van, bármikor bárhol szeretkezem – olvasta hangosan, miközben mászott befelé. – Honnan szerványoltál magyar FHM-et? Muti csak!
Viktor nehezen szakadt ki, és nem szívesen. Megnézte a két üveg Unikumot, aztán a kistársát:
– Normális vagy, öcsém, sétálgatsz a parkolóba, a két ampullát meg lóbálod a kezedbe?
– Most mi a bajod neked meg?
– Az, te agyatlanbarom, hogy ideesz a fene egy csillagharcost, megkérdezi, hogy miazottakezébe, katona, mi mondasz, he? Gondolom te se vazelinnel a zsebedbe mászkálsz, a tömény pia meg a gyakorló az ugye nem kompatibilis, meg amúgy a táborba se lehet bevinni, de mi bevisszük persze, csak erről senki nem tud, tehát – közben beindította a motort – most mi a fasz van, érted.
– Most mit csinálsz? Be vagy rágva? – érdeklődött Karászi.
– Átállok – közölte Viktor. – Fasznak jöttél vissza ilyen hamar, ott a sok píex, nem volt ott jó neked, olyan jól elvoltam én itt egyedül.
Az Ural megindult, át a parkolón.
– Jól van, nem tudom, min rágtál be, te figyelj mán, hova viszed most ezt az Uralt?
– Mondom hogy átállok! Jön ki ez a sok barom, nekem ne villogjanak itt keresztül az egész parkolón a hülye cuccaikkal, szóval átállok amoda a bejárat mellé. Mennyi az idő?
– Te most énrám vagy berágva? Idegbeteg vagy bazmeg? Majdnem mind kinn van a városba amúgy. Nem onnan jönnek ki. Hoztak magukkal civil ruhát. Mindjárt tíz van. Ott az unikumod. Faszom.
– Figyelj bazzeg, én azt leszarom, hogy mi van a kezükben onnantól kezdve, hogy civil ruha van rajtuk, de amikor –
– Mi a faszt parázol ezen, ez mind nálad nagyobb ember, nehogy te parázzál má’ hogy mi van a kezükbe!!!
– Jó, akkor mondok mást, nézzél ki arra – bökött ki Viktor balkéz felé – látod azt a három kölyköt? Ezek arra várnak, hogy a sok birka megjöjjön, az a kis szőke bazmeg profibban seftel, mint otthon akármelyik kínai, ahányféle katona van ebbe a szaros táborba, ez annyiféle nyelven beszél, érted, ráadásul kibaszott rafkós is, érted –
Karászi előrehajolt, hogy ő is lássa.
– Na és, kit érdekel! Bazmeg! A kiscsaj mezítláb nyomja oszt van plusz két fok? Na ez a kemény. Mondjuk nagykabátja, az van, az odabasz, igen.
– Jól van, ne nézd őket, ne nézd őket, észrevesznek.
– Észrevesznek? Szerinted nem szúrták még ki, hogy itt ez a döhe Ural?
– Minket vesznek észre! Nekem már ismerik a pofámat. Az Uralomat is megismerik, de szerencsére ez most nem az enyém hanem azé a –
– Na és akkor mi van? Ez csak három kölyök! Na jól van, én kiszállok, blázolok egyet, nem bírom én ezt a paralégkört.
– Azt csinálsz, amit akarsz. Nem én szívok velük, ha idejönnek.

De Karászi kettőt se szívott a cigarettából, a három gyerek már ott volt az Uralnál. Minden egyszerre történt, nyílt az Ural bal ajtaja is, és a szőke FHM-cicával most már tényleg megismerkedni szándékozó Viktor meg Pistivel, a pékával nézett farkasszemet.
– Hát te? Hála istennek, hogy téged is visszaett a fene. Túloldal – bökött Viktor a fejével jobbfelé.
– Te mi a jóistent keringsz itt a parkolóba, bazmeg, mint gólyafos a levegőbe? Öt perce szaladgálok utánad ezzel a kurva nagy pakkal. Ráadásul három kölyök meg itt van, szerintem rám akartak mozdulni.
Viktor röhögött.
– Na az lenne még szép halál! Hol vannak? – nézegetett – Add őket – és kihajolt, kiszedte Pisti kezéből a szatyrokat, és beemelte őket a fülkébe. – Bazmeg, eddig is alig fértünk, de nem baj, megoldjuk! A kölykök hova lettek?
Pisti, a péká közben már hátrament az Ural végéhez.
– Itt vannak – vigyorgott be Karászi jobbfelől. – Bazmeg, Viktor, ez kajakra magyarul beszél. Gyere, hallgasd meg, ez kurva nagy!
– Ezt nem hiszem el – morogta Viktor. – Ezt nem vagyok hajlandó elhinni, bazmeg. Pont ezt akartam elkerülni.

Koszos kis bohócok, úgy néztek ki. A kiscsaj volt a legnagyobb, de szemmel láthatóan a legéretlenebb is, úgy ment a két aprócska fiú után, mint a kiskutya, a limlomjaikat is ő cipelte, volt nála egy bontatlan Head&Shoulders (vagyis egy katonával már összeakadtak, a szerencsétlen inkább nekik adta, csak hogy hamarabb szabaduljon), egy feltehetően helybeli gyártmányú másik flakon, és még egy műanyag bizbasz, ami leginkább puskatushoz volt hasonlítható, de hogy valójában mi volt az és mire volt jó… Persze, azért a két fiú sem volt üres kézzel, a szőkénél, aki egy olyan virgonc kis csibészforma volt, olyan pöttöm, hogy a földből alig látszott ki, de a dzsekije, amit szó szerint csak a kosz tartott össze, még így kisebb volt vagy két számmal, egy ágyúlőszer formájú szifonszerűség, de olyan mocskos, mintha most egy félórája ásták volna ki a kertben.
A másik, a sötét hajú fiú idősebbnek tűnt és termetre is nagyobb volt, de ő se lehetett több, mint nyolcnál, mégis volt olyan nézése, mint aki alapvetően már embert is ölt: na, ő stílszerűen egy lapos fém piásflaskát szorongatott a kezében, azt meg, hogy cucc is volt-e benne, na, azt inkább hagyjuk.

A kopott dzsekis szőke kissrác őszintén felderült, amikor meglátta az Uralt megkerülő Viktort.
– Helóóó, Viktor! – kiabálta – Viktor! – lökdöste a másik srácot, Viktorra mutogatva, és macedónul karattyolt mellé – Viktor takarító – egészítette ki. – Nem te autó? – kérdezte. – Termosz?
– Helló, Dzsánez, na mi a pálya – fogadta az üdvözlést Viktor. – Nem kell a termosz, hajítsd el a picsába, nagy szar az a termosz. Figyeled, öcsém, mondtam hogy még az autót is számon tartja – mondta Karászinak.
– Mi a pálya! – ismételte a srác lelkesen. – Három juró!
A másik srác csendben méregette a katonákat, egyiket a másik után.
– A haverod nem szól semmit, te vagy a tolmács, úgyhogy itt most te vagy a vagány, mi? Vagy otthon is? Otthon is te vagy?
– Otthon is! – vágta rá a kissrác.
– Bakker! Ez érti, amit mondasz, vagy csak rámondja? – kérdezte Karászi.
– Nem mindent, de azért sok mindent ért. Mondom, beszél ez vagy tízféle nyelven.
– A pina szorítson! – mondta a gyerek, majd macedónul elbüszkélkedett a másik kettőnek, mit mondott éppen. A mezítlábas kiscsaj idétlenül vihogni kezdett, de a komor arcú fiú továbbra is csak meredt előre vasvilla szemekkel. Karászi hatalmasat kacagott:
– Na, a lényeget azér már vágja, a lényeget vágja!
– Dzsánez bazmeg – mondta Viktor – Nyakon ver majd ez a széplány, csak mondjál még ilyeneket.
– Fúúúúúj, nem szép! – fintorgott a kissrác. – Én verem nyakon! – és oda is legyintett neki egyet. A kiscsaj épp a Head&Shoulders kupakját rágcsálta, amikor a finom legyintést kapta, úgyhogy egészen rábukott szájjal a samponos flakonra: erre már még Viktor is elnevette magát.
Karászi már folyamatosan röhögött.
A komor kissrác nem értékelte a legyintést. Ránézett a kis szőkére: bazmeg, lesz itt valami normális dolog is, vagy csak a hülyeségért cipeltél ide?
– Dzsánez, a haverod nagyon szigorú, de ne haragudj, nekem akkor se kell a termosz, van termoszom.
– Oké – mondta a kis szőke. – Nyugtáztam.
– Nyugtáztam! – röhögött Karászi. – Bazmeg, azt mondja, nyugtáztam, már ezt is kifülelte valakitől! Megveszem én azt a termoszt, hadd nézzem!
Viktor a fejét vakarászta.
– De hülye vagy, meg ne vedd már – lépett elő a ponyva mögül Pisti, a péká. Rejtély, hogy mit csinált az Ural végibe eddig, talán bölcsen pont azt várta, hogy a kölykök lekopjanak, csak most nem bírta már tovább.
– Varga, nem mennél vissza az emforba, hogy nem vagyok-e ott? – ajánlotta fel Viktor. – Ez itt most nem az a játék, hogy…
– Terroristák – mondta Pisti, a péká. – Hagyjad má’ őket. Agyon kell lőni mindet.
A kis szőke hátrafordult, hogy megnézze, ki mondja ezeket.
– Varga, ez a kis szőke érti, amit beszélsz.
– Érti, érti! Értse! Annál jobb!
– Pista, menj innen, de tényleg. Jobb lesz – mondta Karászi. Már a termoszt nézegette. – Jó lesz ez harctéri ereklyének, bazzeg. Nekem három eurót megér.
– Végül is – mondta Viktor – ha kipucolod…
– Nem kell ezt kipucolni, dehogy kell. Így harctéri.
Pisti, a pk. közben beszállt az Uralba, onnan ugatott kifelé:
– Átbasznak ezek, a sarokig se mennek el, már rajtad fognak röhögni, hogy hogy átbasztak.
Ekkor a kis szőke hirtelen ilyet szólt:
– Varga Pista, Varga Pista! Mind a kettő eben guba!

Ez nagy pillanat volt. Mintha valami kisült, valami átszakadt volna: Karászi felnyerített, és egyszerre kezdett röhögni Viktor is, de úgy, ahogy azt el nem lehetett volna képzelni róla, és nevetett a kissrác is, és a másik két gyerek is elkezdett nevetni, még a kis komor fekete is, pedig ők azt se tudták, miről van szó, egyszerűen csak rájuk ragadt, és csak nevetett, nevetett mindenki.

Pisti, a péká most nagyon dühbe gurult. Nagyon-nagyon.
– Mi a faszt ugatsz, te kis gyökér?!! – és már nyomta is volna ki az Ural ajtaját, de Viktor, a röhögéstől vinnyogva pont nekirogyott, és így nem tudta, úgyhogy, a másik oldalon kellett kipattannia, és úgy rohant körbe, remegve az indulattól, de a nevető, kacagó társaság előtt máris megtorpant, elbizonytalanodott.
– Viktor, te köcsög, te tanítottad ennek a gyereknek?? Hogy lehetsz ilyen, bazmeg! Ez az Indul a bakterház-ban volt, bazmeg! ezt csak onnan tudhatja ez a gyerek, valaki megtanította neki, de ki, ki?
Viktor úgy röhögött, hogy alig bírt beszélni:
– Varga, te agyatlan barom, te hülye fasz… – ahányan téged itt utálnak… akárkitől is hallatta ez a gyerek… ez mindent megjegyez… hidd el, nem én voltam. Én se tudom… jajbasszameg – vett mély levegőt Viktor. – Jaj. Hogy kitől. Na ez jó volt, Dzsánez.
Lassan Karászi is levegőhöz jutott:
– És te bazmeg, Viktor, nem akartad, hogy idejöjjenek, amikor ilyen műsort tudnak?? Ennek a gyereknek kurva jó agya van, bazmeg!

– Ja – mondta később, már a visszaúton, Viktor. – Kurva jó agya van. Ebből a gyerekből, apám, egy normális helyen, professzor lehetne. Itt meg itt seftel baromságokkal az emfor-parkolóban.
– Ez a termosz nem is termosz.
– Hát mi?
– Semmi. Lófasz. Nézz bele.
Pisti, a pk. csak ült középen, sértődötten, némán, arra se reagált, amikor Karászi átnyúlt rajta hogy megmutassa Viktornak a „termoszt”.
Viktor belenézett, és röhögött.
– Ja. Dzsánez jól átbaszott, a kis rohadék, ha ha ha! Na legközelebb agyonvágom a kis mocskot!
– Ez a neve, hogy Dzsánez?
– Á, csak én hívom így. A rendes neve olyan bonyolult, bazmeg, hogy azt ember meg nem jegyzi. És? Mit csinálsz azzal a szarral? Kidobod?
– Dehogy dobom, dehogy. Marad harctéri ereklye.

Műborbárok fekszenek egymás hasára kenve pamlagon. Az élet s maguk között lebegnek, kezükben üres és tele üvegek. Üveges, üreges szemekkel.

Nem nevelnek semmilyen farmokat, sem csomagolt, elcsomagolt, behantolt termékeket.

Nem csinálnak semmit. És egyáltalán.

Hírből ismernek irókat, eszközöket. Tintát hallottak elzenélni.

A semmit szövik, ha már mi szőnivolt…elfogyott. Elfogyott alóluk mint tanárok, kokainisták, alkalmazottak és emberek alól. Mimindent untak el. Hosszában elrepült egyenlítő.

Harminc év elég, hogy tudjanak medence nélkül élni. (ha életez) Nélküle gumin, matracon heverészni.

Én ideszülettem. Néznem őket. Rezzenéstelen, szenvedéstelen, szenvelegtelen, elégtelen.

Világot húsombakötnöm, belevernem, földelnem, cövekelnem. Feleslegesen.

El kell rágnom a támpilléreket. Nekem kár lenne heverednem. Közéjük. Nélkülük.

Felállva maradok.

Elengedem az egyetlen pilléretlen maradékot, a módot mi egyedül…

Két alak sétál egymás felé. Az izomkolosszus integet, a nyeszlett, öltönyös reméli, hogy nem neki. Kerüli az efféle helyzeteket. Még ha egy finom úriember közeledne…
– Szevasz Sanyikám, hogy ityeg a fityeg?
– Üdvözlöm, Kun Sándor vagyok, ismerjük egymást?
– Hát persze! Általános suli!
– Gyula?
– Igen, én vagyok!
– Milyen kicsi a világ! Nagyon megváltozott…
– Tegeződjünk, Dokikám!
– Rendben, ahogy kívánja, vagyis kívánod.
– Dobunk egy kört a kocsimmal? Háromszáz lovas!
– Jaj, ne… rossz a gyomrom.
– Akkor, legalább üljünk be ide! Ez a törzshelyem.
– Rendben, de csak húsz percre, mert…
– Sietsz valahová?
– Igen, hittanórára megyek.
– Szentfazék lettél?
– Két éve tértem meg!
– Szerintem ökörség, de te tudod.
Odalép hozzájuk a kis szőke felszolgáló. Gyula Sándorhoz:
– Mit iszol, barátom?
– Szénsavmentes vizet, és koffeinmentes kávét.
– Nekem jöhet a szokásos, vodka és sör!
– Te vezetsz és iszol? – hitetlenkedik Sándor.
– Köpésre lakom, a zsernyákok haverok. Inkább azt mondd, hogy mi van veled?
– Elvégeztem az iskolát, aztán munkába álltam, és azóta…
– Család?
– Nincs senkim, de már itt lenne az ideje – rámutat őszülő halántékára.
– Te ugye csak házasság után nőzhetsz?
– Igen, Isten azért adta…
– Csak ezt ne! Hagyj már ezzel! Csinálom, ami jólesik, aztán a többi nem érdekel!
– Egyszer eljöhetnél… És neked, hogy alakulnak a dolgaid?
– A nőmet dobtam, rossz volt az ágyban. Most egy tizenhét éves ribivel kavarok, pont a fele, mint én. Jó mi?
– Magadhoz való kéne már!
Ja, ja. És mit csinálsz, ha épp nem melózol vagy imádkozol?
– Járok egy kereszténycsoporttal…
– Mondom, ha nem a szentfazékoskodás!
– Épp ezt akarom… velük járok kirándulni. Édesanyámmal néha operákat nézünk, olykor egy-egy színház.
– Sanyikám, Sanyikám, neked van erre időd? Hogy állsz a sporttal?
– A szomszéd úrral néha lemegyünk szaunázni.
– Végre, ami nem olyan áhítatos. Én meg kondizok!
– Mármint tornázol?
– Igen, gyúrok, resztelek, testépítek. Na, nem hivatásból. És ami frankó, semmi koksz.
– Itt laksz a közelben?
– Jee! Luxus lakópark! Fitness, masszőr és bár! Télen egy szál ingben le a teremgarázsba, koktél a Csocsónál – amúgy ő is testépítő – aztán be a verdába. Nyugati élet! És te hol fészkelsz?
– Édesanyám mellett vettem egy kis lakást. Tavasszal az a rengeteg madár és virág… nem cserélném semmire. Ismerek egy ilyen szép vers…
– Tele van a tököm a versekkel! Ne félj, nekem is kijut a romantikából! Haverok, vidék. Jókat zabálunk, télen disznóvágás. A fejhúsért egyenesen megveszek!
– Én azt soha! Halat, csirkét is csak néha. A rizsnyáktól és a szójától jobb a gyomrom.
Megszólal Gyula telefonja.
– Halló!… oké, küldöm… mikorra?… Rendben… Ahogy megbeszéltünk… viszlát… Majmok!
Mindig hajtják az embert, na de szóra se érdemes. Hol is tartottunk? Ja a kaja! Szóval ilyen kis tápos lettél? Te érzed, hogy mi a jó a belednek. Na és a melód? Mennyit pengetnek érte?
– Mármint mennyit keresek?
– Igen, a nettód érdekelne.
– Hát az a helyzet, hogy teljesítménytől függ. Istennek hála, imádom. Amikor belekezdek, elfelejtem a gondokat, és csak szárnyalok. A többiekkel eleinte nehéz volt kijönni. Ha jobb hónapom van, és többet dolgozom, nem ritka, hogy százezer felett, de általában nyolcvan körül kapok…
– És hol koptatod a széket?
– Legfeljebb térdelek, anyagot keverek, helyezem a járólapokat. Burkoló vagyok! Elindulok hajnalban, az emberek álmosak. Érzem előre a cement, a műkő és az épület illatát. Kora reggel még senki sincs az építkezésen. Gyengén világít a nap, csodálatos, amikor a fénye megcsillan a lapáton. Nekilátok anyagot keverni. Amikor megérkeznek a szakik, a vállamat veregetik. Aztán megisszuk egy kávét. A többiek felest, én soha…
– Jól megoldotta a nyelvedet ez a munkatéma. A haver festő, majd szólók neki, hátha lesz közös bolt.
– Köszönöm, de én nem szeretném. A pénzem megvan. Délutánonként segítek édesanyámnak, utána séta a hegyekben vagy gyülekezet. És ha így rákérdeztél, te mivel keresed a kenyered?
– Firkálással. Az előbb is a Vétek és Riadalom hívott, ígértem nekik szociográfiát. Na és most elég jól fizet a Birkatáj. Néha vers, próza, de a konyhára az újság hoz. Tele vagyok minden szarral. Folyóiratot szerkesztek, dilettánsok szemete között keresem az értéket. Bár általában a névre megyek, legyen ismert, és akkor tök mindegy… közöljük! Legalább nem kell annyit szarakodnom. Ja, tegnap felkértek, hogy mutassam be a kamaraszínházukban a hatodik könyvemet. Most nem azért, de elmennél két órát pofázni nyolcezerért? Ráadásul rendelésre írok mesekönyvet. Gennyes dolog. Szóval meg vagyok áldva, persze, amúgy nem rossz.
– Fura. persze biztos vagyok benne, hogy ennek az írogatásnak is megvan a maga szépsége.
– Hát meg!
Zavartan egymásra mosolyognak. Gyula fizet. Villámkézfogással búcsúznak el.