Mert ha nem hívta fel Helgát, ha senki nem értesítette, ha a fantom csak Hajdú képzeletében létezik, akkor honnan tudhatná… Idegesen matatott tovább, míg az egyik kupifiók mélyén, egy régiség-katalógus alatt talált egy pecsétes mappát, és abban Horváth régi iratait. Persze nem Horváth útlevelét, csak a számlakivonatait és a lejárt személyigazolványát. Egy vérbeli gyűjtő legszívesebben a tojáshéjat is felcímkézné és félrerakná. Ám micsoda öngyűlölő az, aki az iratait dugóhúzók, üvegtetők és szalvétagyűrűk közt rejtegeti!

            Csinált egy felvételt a lejárt személyigazolványról, szemébe nézett Savanyú úrnak, a Lepke Könyvek durcásan mosolygó tulajdonosának, aztán a konyhapultra aggatott gizgaz-csomók fölött átnézte a számlakivonatokat. Horváth negyedévente jutott hozzá egy alig több mint félmillió forintos jövedelemnek. Részvény vagy állampapír lehet? Ez az összeg arra épp elég, tűnődött Lena, hogy kifizesse a ház rezsijét, fenntartson egy kocsit, telente vendégül lásson néhány lánykát, és külföldről jamgyökeret rendeljen. Meg persze, hogy finanszírozzon egy-egy óvatos kiruccanást valamelyik ócskapiacon.

            Az óvatos emberek beosztóak, a gyűjtők különösen, és Lena Horváthnál sem talált hiteltúllépésre utaló adatokat. De ami furcsa, gyerektartásra utalót sem. De miért is menekíti el egy feleség az apja orra elől a kicsiket? Miért mond le a pénzről, ami jár nekik? Egy olyanféle műgyűjtemény, mint amit ő talált meg, talán nyomós ok lehetett.

            Aztán a régiségkatalógus felé nyúlt. Ez éppolyan izgalmas, sőt talán még izgalmasabb volt, mint a számlakivonatok. Egy damaszkuszi babakereskedő invitálta árverésre az érdeklődőket: német porcelánbabák „nagy tömegben”, angol fajátékok „kifogástalan állapotban” és V. Fülöp infáns óraszerkezettel egybeépített földgömbje… V. Fülöp infáns! Lena egyre csak a nevet ízlelgette. Ez nem az a világ, ahol az ő mamája, özvegy Stollerné vagy akár ez a kisstílű pedofil, Horváth otthonosan mozogna… Tovább lapozott: tündöklő apróságok, rafinált ritkaságok − az egész Thumberlina-álomvilág kecses művészetté változtatva.        

            Lesz, ami lesz, gondolta Lena, és belegyűrte a katalógust a táskájába.

            Még bekukkantott a takarítószekrénybe, aztán egyszercsak felegyenesedett, mert egy fényes tárgyat látott megvillanni a hegytetőn. Pontosabban nem is látta megvillanni, még fel  sem egyenesedett, amikor az elméje vette észre, nem a szeme. De nem engedte meg, hogy összerezzenjen. Merev arccal figyelte, ahogy a leskelődő zavarba jön, és a messzelátó egy pillanatra eltűnik a lombok közt.

            Valaki talán már éjszaka átkutatta a fiókokat! De mit is keresett, ha védőnők névsorát és a dossziékat a helyükön hagyta? 

            Kicsit szégyenkezve újra végigjárta a szobákat, noha tudta, nemcsak detektív-, hanem vénasszony-szokás örökké azon aggódni, nem hagytunk-e ott valamit. De hát aggódott, igazán aggódott, hiszen egy betörés után nem lehet igazi rendet csinálni. És míg a spalettákat csukogatta, elfogta megint valami feszengő érzés: ez a különös ház, ez a megbecstelenített Herczegh-villa mintha most is a saját szépségétől ragyogna. Még egy utolsó pillantást vetett a Horváth Péter hálószobájára, hogy búcsút intsen a komódra dobált zenélő dobozkáknak, balerináknak, az egész vidám összevisszaságnak.

Milyen vidám összevisszaságnak!? Most úgy érezte, a kis figurák valami furcsa rend szerint csoportosulnak, és úgy viselkednek, mintha valami halálosan komoly színjáték vagy ismeretlen mese szereplői lennének. Vagy jelek, rövidítések valami titokzatos nyelven, aminek csak Horváth Péter ismeri az értelmét.

            Egy meséé, amely az évek során maga alá temetett egy grafikust, egy többgyerekes apát, egy jól menő gyerekkönyvkiadót, míg a helyükön egyetlen figyelő tekintet maradt: a Thumberlina-játék moderátoráé.

            De már megállíthatatlanul közeledett a hét óra Lena lehúzta az ujjairól a gumikesztyűt, betette a hátsó ajtót, és tenyerével takarva a kosztümkabátján a foltokat, a kocsijához sietett.    Semmitmondó, szikrázóan fényes reggel volt.

            Magasan ragyogott a nap, de még csak az egyik szélső villában látott mozgást. Egy kócos fiatal lány „milyen szar az élet”-pillantással kihajolt az ablakából, és megvetően ásított.