Nem tudta tovább hergelni magát, az elmúlt hetek teljesen felőrölték. Sírni sem volt ereje, dühöngeni sem. Kitapogatta kedvenc párnáját, eldőlt a párkányon, tenyerét végigfuttatta a puha bársonyon. Mint a nyuszi szőre, mintha élne, olyan. Milyen színű is volt?

– Kék- buggyant ki belőle hangosan, ott maradt a levegőben a szó, akár egy felkiáltójel. De jó, hogy emlékszik rá. Vajon meddig fog emlékezni? Mikor kezdi majd elfelejteni a színeket, mikor lesz az egyetlen szín, amit ismerni fog, ez az átkozott, ez a lehetetlen, lakatra zárt fekete…?

 Minden sejtje tiltakozott, hangosabban, mint a támadás óta bármikor. Felvette az újságot, ami megint leesett, finoman az ölébe helyezte. Nem értette, mitől fél, ugyan miért csinálja az egészet, de felemelte az ujjait, és végigsimított velük a papíron.

Váratlanul ezer kép rohanta meg. Nem csak színek rajzottak a fejében úgy, hogy szinte követni sem tudta őket; tóparti strandolásokat látott, csajbulikat, mikor visítva nevettek a párkereső-tesztek butaságain, fáradt estéket, mikor semmi komolyra nem tudott volna figyelni, ezért előhúzott a polcról egy női magazint, a volt barátját, ahogy elkínzott arccal hallgatja a „pasihoroszkópot”, amit vihogással küszködve olvas fel neki. Úgy érezte, nem bírja tovább a bőrében, izzadt és vacogott, felpattant, keringeni kezdett a szobában, élvezte, hogy mindennek nekimegy. Mikor elfáradt, lerogyott az ágyra, majd’ kiugrott a szíve. Befészkelte magát a párnák közé, és megkereste a szekrényén a telefont.

            A palettával kezdték. Kiderült, hogy mindenre emlékszik, meg tudja mondani, melyik szín hol van, a fiú megdicsérte, és napi ismétlést követelt. Aztán végigtapintották a vásznat ketten, egymás kezébe kapaszkodva, ellágyult, mikor eszébe jutott a legutóbbi szülinapja, arra kapta ezt a méterszer nyolcvanasat. Az ecsetek innentől már gyerekjátéknak bizonyultak, az évek szinte belevésték a bőrébe mindnek az anyagát, vastagságát, elég volt megfognia őket, mindet felismerte. Végigvették a vizestálat, a rongyokat, hiába tiltakozott nevetve, egy textildarab csak nem okozhat gondot, végül rájött, természetesen nem mindegy, melyiket használja akvarellhez, melyiket olajhoz. Majdnem két napba telt mindez, nem koncentrált ennyit hónapok óta, azt remélte, kész vannak.

            Nem voltak, a fiú a harmadik nap reggelén óvatosan kivezette a kertbe. Nem értette, de elindult utána; olyan döntést hozott, amit egyelőre nem bírt egyedül.

–          Hol vagyunk?- kérdezte a fiú, mikor megálltak.

–          A barackfánál- mosolyodott el, és kinyújtózott, hogy letépjen egyet. A fiú elkapta a kezét.

–          Nincs torkoskodás, ha ügyes leszel, később kaphatsz. Először a törzsét nézzük- ezzel közelebb vonta a fához. Mindig irtózott a hernyóktól, most is félt, hogy a nyakába esik egy, de azért rátette a kezét a fatörzsre engedelmesen.

Úgy tűnt, mintha minden rücsök külön életre kelt volna. Egy apró bogár szaladt át a mutatóujján, az érdes felület alatt megérezte, milyen sima lehet a fácska törzse legbelül, aztán eszébe jutott a papírgyári látogatásuk az általánosban, a nyersfa kesernyés illata, amibe szinte beleszeretett akkor. Vitte a tenyere, lázas lett egy pillanat alatt; elengedte a fiút, maga követte az ágak útját, elbűvölte a természet logikus építkezése. Átsiklott a levelekre, bársonyt, pergamenszerűt tapintott, az erecskék tiszta harmóniája percekig nem engedte szabadulni. Minden érzéke életre kelt, mikor eljutott a gyümölcsig, már reszketett, a szőröcskék a párnájára emlékeztették, nevetni kezdett hangosan, azt sem tudta, hol van. Belemerítette az ujjait a gyümölcshúsba, úgy ette, szopogatta, mint egy koldus, fültől fülig csorgott rajta a baracklé, összekeveredett a könnyek sójával, mikor a fiú végül karonfogta, és visszavezette a házba.

Minden, ami körülvette, a legapróbb dolgok is érdekelni kezdték. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy többször kellett vacsorához hívni, mert elsőre nem hallotta meg, éppen egy tollpihe vagy egy műanyag palack tanulmányozásába merült, egy alkalommal a hűtőbe hajolva leltek rá, szinte könyékig volt a mézes üvegben, nem dézsmálta, tapintotta. Az anyja boldogan lehordta ilyenkor, de eszébe sem jutott bármit is megtiltani.

Amikor először ült a vászon elé, éppen a mézesüveg esete után, azért remegett a gyomra. Nem attól félt, hogy kijött a gyakorlatból, nem érdekelte az sem, hogyan sikerül, amit csinál. Új indíttatással festett, új célokért, mintha ő maga is egészen új lett volna, frissen érkezett a nagykerből, házhozszállítással, közös dobozban a vadonatúj okker festékekkel. Egyet akart: láttatni ezt az újat. Akarta, hogy megértsék. Mindez persze homályos volt benne, a szándék viszont erősebb, mint valaha. A kezébe vette a hármas ecsetet.

A munkafolyamat lett más. Látóként szenvedéllyel festett, ezernyi apró körülménytől befolyásolva, sokszor zene mellett; most nagy szünetek előztek meg egy-egy ecsetvonást, a szobában teljes volt a csend, és valami furcsa, köztes létállapotban dolgozott. Feszült volt belül, mint egy íj, érezte, ha bárki meg merné szólítani, ölni is képes lenne. Fájt a válla, a karja, de ez nem az elszokás fájdalma volt, hanem a tehetetlenségé, ha nem találta hirtelen a megfelelő színt vagy formát; rengeteg vöröset használt most, cinóbert és tiziánt, mellé kobalt került, encián és okker. Először nagyon zavarta, hogy nem látja az eredményt, aztán rájött, hogy nem fontos. Megfestette.   

Órákig ült a kép előtt, tudta, hogy még korántsincs kész, de örült már a további munka gondolatának is.  Fel sem figyelt az ajtónyitásra, csak a fiú kezét érezte meg a vállán, meg hogy leereszkedik mellé a földre. Ebben a percben jött rá, úgy várja a másik véleményét, mintha a sajátja lenne, az elmúlt hetek alatt a fiú szeme volt az övé is.

–          Na látod- mondta végül a fiú, de nem ebből tudta, hogy elégedett vele. A lélegzete ritmusa változott meg.

És megváltozott hirtelen a szoba levegője is, a tér összeszűkült, mintha egy vékony burkon kívül, ami körülvette őket, nem is lett volna máshol oxigén. Szinte várta a fiú kezét a derekán, de váratlanul valami puha ért a nyakszirtjéhez. Nem csók volt, nem volt nedves, sem meleg, másodpercekbe telt, mire felismerte az ecset érintését.

Először a rémület vette el a szavát, olyan gyorsan fókuszálódtak az elmúlt hónapok történései ebbe az egyetlen pillanatba, hogy beleszédült. Nem volt ideje végiggondolni, mit jelent neki valójában ez az ember, sem azt, mennyire lehetetlen mértékig nem érzi már magát nőnek semmilyen tekintetben, csak elhanyatlott a padlón; torkából sírásszerű, boldog hangok buggyantak fel, akár a vér. Az ecset csak suhant, szaladt a testén, olyan volt, mint a jég, egyszerre forró és hideg.

–          Milyen színű?- hallotta a suttogást, az ecset a kulcscsontjára siklott.

–          Tölgy – lehelte válaszul. Az ecset elérte a jobb mellét, körbesimogatta.

–          Tejszín – átcsusszant a balra. – Ibolya.

Elöntötték a színek, birtokba vették, leigázták, mégis most uralta őket először életében. A hasa fenyőzöld volt, a combjai narancsosak, a lábszára arany, az ágyéka vörös, izzott, lángolt, tudta, hogy most meg tudná szülni a világot. Órákig vonaglott teljes önkívületben, végül a teste nem bírta már, elnyugodott izzadtan, összegubózva, mint egy csecsemő. Mikor felébredt, világos volt, bizsergették a szemhéját a napsugarak. A fiú mellette feküdt, átölelte a fél karjával, inas teste megállás nélkül reszketett. Befészkelte magát az ölelésébe, kezét finoman az arcára tette, és érezte, hogy mosolyog.