Az irodalom néha vállalja a kommentátor szerepkörét: kedves szerzője, kedves műve mellé helyezkedik, s így szólal meg.
Ez a fajta megszólalás azonban több okból is árulkodó, hiszen beszél a választott műről (elsősorban róla, hiszen ez a mű aktualizálta, provokálta a beszédformát), s árulkodik a szerzőről, a kommentárokban megnyilvánuló beszélőről: körüljárja egy hermeneutikai (hatástörténeti?) tudat gondolatfolyamát, értelmezésének mikéntjét. Hubay Miklós könyvét először kezemben tartva, találomra elolvastam egy bekezdést… Barbara Johnson írja Barthes-ról szóló tanulmányában (A kritikai különbözőség: Barthes/Balzac), hogy az első olvasat még nem „feltáró” értelmezés, mert csak annyit látunk a szövegből, ami már eleve bennünk van; vagyis egy „standardizált” episztémével lépünk minden szövegvilágba, s ezt kérjük számon rajta. Visszakanyarodva Hubayhoz: azonnal munkálkodni kezdtem, hogy addigi ismereteim mozaikképébe maradéktalanul beilleszthessem a féloldalnyi, sietve kiolvasott részletet. S gondolataim már alakulni is kezdtek. Szentkuthy Miklóshoz kanyarodtam, aki Orpheus-sorozatának első kötetét (Széljegyzetek Casanovához) hasonlóképpen szerkesztette: voltaképpen végigkommentálta lapról-lapra, így kerekítve egy sajátos Casanova-portrét, egy sajátos Szentkuthy-álarc mellé. Most, hogy a könyvet végigolvastam – újraértelmezve az akkori bekezdést, s újraolvasva számos, első olvasatkor megjelölt fejezetet – azt kell mondanom, gondolataim más irányba terelődtek. Hubay könyve nem úgy, s nem olyan mértékben hasonlít Szentkuthy írásához, ahogy először képzeltem.
Az irodalomtudománynak természetesen erre a szépírói tüneményre is van terminusa: paratextus. Mikor a francia teoretikus, Gérard Genette könyvet írt a paratextus irodalmi jelenségéről, a fogalmat kétfelé bontotta: ebben a megközelítésben két alcsoport tartozik a genette-i kategóriába, peritextus és epitextus. Peritextusnak nevezhetjük azokat a szövegeket, melyek közvetlenül a mű (textus) környezetében vannak; ilyen lehet a cím, alcím, előszó stb. Epitextusnak pedig minden megnyilatkozást, mely „távolról” szól a szövegről, esetleg utal rá; ebbe a csoportba sorolhatók az interjúk, recenziók, kritikák, esszék, kommentárok. S még egy megállapítás amiatt, hogy a teória kellőképpen fedje az irodalmat: az epitextusok elkülönülnek nyilvános és személyes (privát) epitextusokra. Az előbbibe a következő megnyilatkozások sorolhatók: interjúk, beszédek, nyilvános viták; az utóbbiba – többek között – levelezések, naplójegyzetek. Arra a kérdésre, Hubay műve melyikbe tartozhat – remélem –, valamelyest választ ad írásom.
Elsőként érdemes szemügyre venni az alcímet: „Jegyzetek az Úr és Madách Imre műveinek margójára”. A megfogalmazás talányos, már maga is egyfajta értelmezés-kísérlet: egyfelől Madách művét bibliai tradíciók sodrába vonja azáltal, hogy Istent koauktoriális szerepbe helyezi, mintha – ez is egy lehetséges olvasata az alcímének – ők ketten alkották volna Az ember tragédiáját (ezért szerepelhet a műveinek szó, utalva a kettős szerzőiségre). Másfelől jegyzetek lehetnek ezen írások arról, amit Madách „külön” és Isten „külön” teremtett, vagyis a Tragédiáról, magáról az emberről, a világról, a gondolkodásról – s hozzátehetjük mindezek következményeként: jegyzetek az értelmezőről is.
Értelmezési módok tekintetében azonban különös, oszcilláló játékot figyelhetünk meg az alcímekkel ellátott jegyzetek között. Az interpretátor egyes megnyilvánulásai ugyanis valóban játékosak, asszociatívak; idézzünk egy példát: „Ha egyedül tudok maradni Sztregován – írja a szerző – a kastély Oroszlánbarlangjában, mindig megkísérlem a lehetetlent: próbálom elképzelni, kitalálni, átélni, hogy 13 hónapon át hogyan kapta Madách Imre az impulzusokat műve írásához.” (165.) Érdemes korábbról, a mű elejéről is citálni, abból a jegyzetből, melynek címe, „Ha Madách naplót írt volna…” Az idézet így szól: „Szomorúan írtam le a múzeumi találkozást az első ember és a Paradicsomban nemrég még oly önfeledten játszadozó és szaporodó állatfajták végsőként kimúlt egyedei között.” (22.) Hermeneutikai tekintetben ezen szövegrészek a schleiermacheri divinatorikus irodalomértés koncepcióját elevenítik fel, vagyis azt az irodalomértési elképzelést, melynek alapteóriája a szerzői szerepbe való behelyezkedés. S Hubay itt valóban szerepet játszik, hiszen a felvetett értelmezési állásfoglalás nem teljes, kötetet átfogó munkamódszer, csupán néhány jegyzet erejéig rögzített kitekintés. Éppen emiatt arra is érdemes figyelnünk, milyen szerzői arcképet deklarál ez a fajta átélés. Olvasatomban, az idézett jegyzetek újragondolásával talán állíthatom, hogy a kötet lapjain megnyilatkozó szerző gondolatait, életének stációit a Madáchcsal, a madáchi mű applikációinak lehetőségével való gondolkodás mindennél gyakrabban foglalkoztatta; ha felvázolható egy szerzői arcvonal Hubay kötete alapján, ez az arcvonás rajzolódik ki legélesebben.
Az értelmezői módszerek – ahogy korábban megállapítottuk – egyfajta osszcillációt végeznek, vagyis egyetlen hermeneutikai hozzáállás sem követel kizárólagosságot, inkább pluralizált módszerről (módszerekről) beszélhetünk. Az interpretátori elemzések sorában figyelemre méltók Hubay összehasonlító meglátásai. A Tragédiát hol a Lear királlyal (35.) veti össze (az Urat előírásszerűen dicsérő három angyal, s Leart kötelezően magasztaló leányok analógiájaként), hol a Madách-kortárs Dosztojevszkijjel (megfeleltetésének alapja, hogy mindketten vállalják a világ abszurditását, de nem az abszurd szöveget kreáló író modorában, sokkal összetettebben, a világ képtelenségét felvállaló művész habitusában – 149.). Gondolatébresztő az egyiptomi szín piramisépítés-motívuma is: Hubay ebben az emberi nagyra törés toposzát látja, azon akarat elharapódzó megnyilvánulását, mely a természetitől elkülönbözőt szeretne teremteni; „Stanley Kubrick nagy filmjében – 2001: Űrodüsszeia – a bevezető rész ősember-hordái számára a legnagyobb rettenet pillanata nem az, amikor nyakukba ugrik egy kardfogú tigris, hanem az, amikor egy óriási méretű, tökéletes geometriai testtel találják magukat szemközt.” (88.)
Túl a komparatisztika módszerén Hubay arra a kérdésre is kutatja a választ: mit mond nekünk ma a Tragédia? Ennek legrelevánsabb megválaszolása egyben érdekes színháztörténeti, dramaturgiai adalék is a madáchi mű recepciótörténetében. „Az ember ezt, ha egykor ellesi / Vegykonyhájában szintén megteszi. – / Te nagy konyhádba helyezéd embered, / S elnézed néki hogy kontárkodik, / Kotyvaszt s magát istennek képzeli. / De hogyha elfecsérli s rontja majd / A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.” (54.) Az első színpadra állított Tragédiából ez a nyolc sor hiányzott, Paulay Ede evolúcióellenesnek tartotta, s kihúzta a szövegkönyvből; jóval később, a hatvanas években került vissza az előadások szövegeibe – Hubay Miklós hatására (vö. 55.). Az emberi történelem viharos sodrában „[…] Lucifer jóslatának döbbenetes realitása lett. Kortársunk ma a teremtés „modelljét” megalkotó ember – Lucifer gyilkos szavával: a műkedvelő –, aki felboríthatja a természet egyensúlyát és megsemmisítheti az élet feltételeit.” (54.) Megközelíthető, úgy is mondhatnánk nyitott a mű egy ökokritikai olvasat felől is, mely az eddigi értelmezések során leggyakrabban elhallgatott következtetések levonásával jár. Említhetjük még – többek között – az Éva által képviselt generációs embertípust: „S vajon ebben a XX. századon túllépő londoni Évában nem a gátlásoktól és tabuktól megszabaduló mai fiatalság képviselőjét köszöntsük-e mi is?” (62.)
Kikerülhetetlenek a kötet explicit önértelmezései is. Hubay a Tragédiában hat létkérdést fedez fel, s ezen kérdések számbavételét így zárja: „Úgy vélem, e hat kérdés határolta az én életem horizontját is.” (157.) Továbbá idetartozik az a jelenet is, melyben megörökíti első, gyermekkori találkozását a madáchi művel (212.). Mindebben – ha lineáris narratívát, magyarázatot akarunk keresni a jegyzetek miért?-jére – valahol mégis csak egy metafizikai egymásra találás végzetességét fedezhetjük fel. Erre a szerző is utal: „De azért mégis csak meggondolkoztató, hogy a téma háromnegyed század múltán ma is izgat, meglep, és minden más témánál inkább készít fel az élet esedékes végső aktualitására.”
Külön tanulmányban lehetne foglalkozni a kötetzáró dráma-variációval (A bál után), melyben a mindössze kétdarabos példányszámban létező emberiség visszhangként, metalepszisként hallja át a Tragédia zárómondatait. (Ezek a mementók azonban elviselhetetlenek: „Ez már több a soknál! Pofa be, odaát!” 233.) Az emberiség ismételten abszurd létpillanata ez, mely ironikus árnyalattal telíti a korábban idézett Tragédia-értelmezést: a faj kezdete is – ebben a következtetésben – az abszurddal kezdődik, s az emberi vérvonal is ezzel a létállapottal múlik el. („Egyetlen emberpár a világon. Most már mindenben mi vagyunk a felsőfok.” 226.) A szaporodni képtelen, magát anyagi okokból meddővé alakíttató pár akkor sem lenne képes a reprodukcióra, ha szándékában állna. („A családot megterveztük. A sterilizálásért járó prémiumot elköltöttük.” 231.) Egyetlen elképzelésük, mely valamelyest mégis kielégíti a genetikailag beléjük kódolt továbbörökítést, ha svábbogarakat segítenek életben maradni: „Szeretném, ha túlélnének minket” – mondja a férfi (242.).
Miről beszél még Hubay kötete? Nehéz volna mindent előszámlálni, de zárásként mégis érdemes felvetni, felvenni további gondolatait: többek között kikel – helyesen – a Goethével való folytonos párhuzamba állítás ellen; felveti egy újfajta, Nietzschével párhuzamot kereső interpretáció lehetőségét (a jegyzet címe: A társszerzők – 34.); sajátos dramaturgiai megoldásokat vázol a Tragédia színpadra állításának lehetőségeihez (ez a gondolatfolyam rendszeresen visszatér, Ha én rendezném… címmel); irodalomtörténeti különlegességeket rögzít, saját tapasztalatait beszéli el külföldi előadásokról, konferenciákról.
Visszakanyarodva a kezdethez, továbbra is aktuális a kérdés: milyen genette-i kategóriába sorolhatjuk Hubay művét? A jegyzetek között több évtizede elkezdett (datálásban néhol segít a szerkesztői lábjegyzet), de néhány éve írott szövegek is fellelhetők, mégis, az idő alig érhető tetten, bámulatos nyelvi egységet tapasztalhatunk Hubay szövegei között. Olyan írásokról beszélhetünk, melyeknek kiindulópontja a mindent Madách bűvkörébe vonó, folytonosan dialógusra törekvő gondolkodás, mely a legmélyebb személyességet képes olvasója elé tárni. Ilyen szempontból egy privát, személyes szférából kiinduló prózakísérlettel van dolgunk, mely funkcióját a nyilvános szférában képes leginkább betölteni.
Hubay Miklós: „Aztán mivégre az egész teremtés?”, Budapest, Napkút, 2010.