HA WASS ALBERTRŐL ÍRNÁL
(A funtinelli boszorkány rajongóinak)

Szerteszét fürtök, kallódó, szanaszét
nyáj. Az ifjú gróf boldogan kutató
keze. Schubert-fuvallat a szél helyén.
Hol a nyájad, lánykám? Avarillatú,
sokszoknyás táj: Magyarország,
annyira boldog – annyira-annyira
belehalni… Pedig a pásztorlányok
nippek között élnek, mért legeltetne ma
egy jó kis csaj nyájakat? És ki kér manapság
egy ifjú grófot? Édes Erdély… édes, édes,
a hegyháton Fidesz-koszorús vendégházak,
hát lásd, a grófok ma nem aktuálisak.
De belehalni… belehalni lehet még.

Ha vannak másféle szavak.

 

RETTENTŐ SZOMORÚ VERS

Ki hitte volna, hogy beteg?
Hogy óvni kéne? Védeni és félteni?

Boldog és büszke volt.

Ha támadott, összetett mondatokkal
támadott, vagy – ellenség híján – csak motyogott
magában, mondat-csordákat terelgetve az Akadémiai
Könyvtár folyosóin. A sok reflex, a sok komplex,
az izék, az ezek és az azok úgy veszik körül,
mint kezes, hű ebek a jó pásztort.

És aztán… ki hitte volna? Szegény kollégából
semmi sem maradt. Egy éjjel véresre
marcangolták az éjszakára a cselédszobába
megláncolt szavak. Gyenge volt? Játszott velük?
Hergelte őket? Meggondolatlan lett volna?
Ki tudhatná…? Tragikus hirtelenséggel – a lapok így írták.

A beteg, éhes ebek ma az akadémia környékén
kóborolnak, és komplex mondatokban a pásztort
dicsérik. A felejthetetlen pásztort, a jó kollégát.

A büfésnő olykor vet nekik valamit.