A pillanatot, amikor Dezső élete összeomlott, mint az ügyetlenül felhalmozott mosatlan edény, senki nem vette észre. Dezsőt se vette észre senki, ahogy ott álldogált az Oktogonnál, a Burger King melletti gyalogátkelő előtt, és várta, hogy a lámpa zöldre váltson. Nem volt számára meglepő vagy sértő, hogy az emberek tekintete elsiklik mellette, mintha csak egy kuka vagy egy telefonfülke volna, Dezső úgy élte le az egész életét, hogy az égegyadta világon mindenki magasról tojt a fejére. Nem haragudott rájuk, a helyükben valószínűleg ő is ugyanezt tette volna, nem önutálatból, csupán, mert vannak, akiknek az a funkciójuk, hogy mozgó, lélegző szobrok legyenek, akik mellett a többi ember, legalább egy időre, élőnek érezheti magát. Cserébe át kell engedniük magukat a rajtuk fotózkodó turistáknak, a fejükre csináló galamboknak és a városszépítők kénye-kedvének, akik, ha a szobrok aktualitásukat vesztik, vagy egy éppen divatos művész új alkotással áll elő, minden csinnadratta nélkül elvitetik a régieket, és bezúzatják, mondjuk, sírkőnek.
Persze ezen Dezső sose gondolkodott el, mert úgy általában nem gondolkodott el semmin. Dezső nem volt jobb vagy rosszabb azoknál, akik körülállták, egyszerűen azért, mert eszébe se jutott, hogy jobbnak vagy rosszabbnak kellene lennie. Mindig éppen olyan volt, amilyennek a helyzet megkívánta, és a jelen helyzet, nevezetesen, hogy állt a piros lámpánál, és várta, hogy átkelhessen, azt kívánta meg, hogy Dezső aktív állapotban tartsa a lábizmait (vagyis ne dőljön el), a kézizmait (vagyis ne ejtse el a táskáját), és a nyakizmait (vagyis a feje ne bukjon a mellkasára). A természet, az Isten vagy az Univerzum, már ha Dezső olyan messzire merészkedett volna a gondolatok mezsgyéjén, hogy higgyen bármiben is, ebben a pillanatban mindössze ennyit követelt tőle, és ő ezt maradéktalanul teljesítette.
Mint ahogy a következő másodperc parancsát is, ami a „szabad” jelzés felvillanása után az volt, hogy emelje fel a lábát, és kövesse az előtte haladókat, lehetőleg megfelelő tempóban, hogy lassúságával ne akadályozzon senkit. Dezső ezt a kihívást is sikerrel abszolválta, majd a teste, puszta megszokásból, a lakhelye irányába fordult, és Dezső elindult a Király utca felé. Mellette pékségek úsztak el, amikben álmos szemű eladólányok rámolták zsákokba a megszáradt zsömléket, kivilágított kirakatú ruhaüzletek, gyorsétkezdék türelmetlenül ácsorgó, kiabáló tinédzserekkel, és egy láthatóan jól biztosított számítógépes szaküzlet. Amennyiben Dezsőnek lett volna kedvenc üzlete, valószínűleg ez lett volna az, mert a szivárvány minden színében kiállított, áramvonalas laptopok hosszú másodpercekig fogva tartották a tekintetét, aztán Dezső nyaka megmozdult, a feje visszafordult az úticélja irányába, a szemei pedig meglátták a feleségét, ahogyan a szemközti Spar előtt, akárcsak a csavaros fagylalt a tölcsérbe, belefordul egy idegen férfi ölelésébe.
Ha Dezső nem önmaga lett volna, hanem valaki egészen más, akkor most felgyorsítja a lépteit, hátraveti a fejét, orrlukai kitágulnak, és odasiet az ölelkező párhoz. Megragadja az ismeretlen sportzakóját, elrántja őt a feleségétől, aztán lekever neki egyet, hogy a pasas szeme szikrát hányjon, majd arcán féktelen dühvel megragadja a felesége karját, és elvonszolja onnan. Vagy ha megint másvalaki lett volna, megtorpan. Falfehérre sápad, az ajka remegni kezd, aztán lassan könnyek lepik el a szemét. Nem akarja elhinni, amit lát, és túl gyáva ahhoz, hogy bármit tegyen. Inkább elkapja róluk a tekintetét, és hevesen győzködve magát, hogy biztosan tévedett, hazaszalad, és mikor a felesége ragyogó arccal megérkezik a vásárcsarnokból, ahová minden nap eljár, egész este különlegesen figyelmes vele, hiszen nagyon bánja, hogy egyáltalán eszébe jutott meggyanúsítani. És ha Dezső egy harmadik ember lett volna, hullamerev arccal megáll a KFC előtt, és megvárja, amíg a felesége és a férfi befejezik a búcsúzkodást. Aztán, mikor a felesége hazaindul, odaáll eléje, nem szól egy szót sem, nem is vádaskodik, csak nézi őt némán, komoran. A felesége hisztérikusan elsírja magát, fogadkozik, hogy amit látott, csupán egyszeri alkalom volt, a férfi egy régi osztálytárs, akivel csak néhány napja találkozott újra, és az egykori szerelem emlékére engedte, hogy átölelje, de mindenre esküszik, ami szent, más nem történt köztük. Dezső nem felel, nem szól az asszonyhoz egész este, sőt, másnap sem, legalább egy hét beszédmegvonással bünteti, majd, amikor a felesége már az idegösszeomlás szélén áll, egy reggel megkegyelmez neki, és halkan megköszöni a tükörtojást.
Azonban Dezső nem volt senki más, csak Dezső, és az ég nem hasadt meg. Még egy fűszál sem hajlott nagyobb ívben a föld felé. Egyetlen autó sem állt meg, egy ember sem nézett rá döbbenettel vegyes sajnálkozással. A lemenő nap lecsorgott a horizonton, akár a sör a pohár oldalán, de őt sem érdekelte Dezső, még annyira se, hogy egy pillanatra megbillent volna az égi úton, vagy akár csak egy kicsit halványabb lett volna aranyfénye, mint bármelyik másik napon. A világ, ami eddig olyan természetességgel fogadta be Dezsőt, mint a kóbor macskák kölykeit, most ugyanilyen természetes mozdulattal lökte őt ki magából. Ha Dezsőn ekkor erőt vesz a fájdalom, és felfeszíti magát az első fára, aztán harmadnapra eltűnik onnan, a fa ugyanúgy magasodott volna tovább a körút mellett, fuldokolva a benzinködben, ölelkezve egy hunyorgó villanyoszloppal, és ki tudja, talán minden ítélet nélkül figyelve ezt a péksüteményen nyammogó, használt ruhákba öltözött, mocsoktól ragyogó, csüggedt várost, amiben feleségek ölelkeznek utcasarkokon idegen férfiakkal, és Dezsők állnak minden számítástechnikai szaküzlet előtt, és néznek, és hallgatnak, és lehet, hogy egy lepke valahol fáradtan meglebbenti a szárnyát, de aztán azonnal meg is dermed a mozdulatban, mert tudja, hogy úgyis hiába, úgysem történik majd az égvilágon semmi.

Éppen örülni kezdett a jó időnek, amikor meghallotta az első esőcsepp koppanását a háztetőn. Néhány másodperc múlva már kicsiny jégdarabok is potyogtak, hangjuk olyan volt, mint egy megzavarodott óra sebes ketyegése: tikk-takk-tiktikk-tatatakk. Ez a szokásosnál is jobban lehangolta most, az anyja azzal magyarázta idegenkedését az égi küldeményektől, hogy nyári gyerek, napsütésben jött a világra. Az eső földszagot hozott, szimatolni kezdett utána, orrlukai kitágultak, mint egy lónak: a föld erős, mély zihálása megnyugtatta. Anyja kikiáltott érte, hálásan szedte befelé a lábait, szeretett volna bezárkózni a szobájába, feltenni valami vidám zenét, csak ezt a szüntelen kopogást ne hallja, de az anyja megfogta a karját, mikor meglátta, magához vonta szelíden, hogy véletlenül se essen el.

            Tűrte az ölelést, bár anyja illatáról megint az a nap jutott eszébe, amikor a kórházban levették a szeméről a kötéseket. Először azt hitte, éjszaka van, kérte, kapcsolják már fel a villanyt, két hete él kényszerű sötétségben, mit szórakoznak most vele. Halk nyöszörgés volt a válasz, aztán csöndes duruzsolás, az apja hangja, végül az orvos halk, nyugtatásnak szánt szavai. „Ideiglesen”- kongott a fülében, és hogy ne féljen, az izgalom árt a szemidegeknek is, a saját érdekében próbáljon megnyugodni. Hitt az orvosnak, apja is az volt, fogorvos, lelkiismeretes és nagylelkű, nem látott rossz példát sosem. Egy héttel később, a második kötéslevételnél már nehezebb volt a lelkére beszélni, de csak harmadszorra kelt ki magából.

            Üvöltött velük, még ebben az irreális pillanatban is érezte, mennyire idegen tőle az indulatnak ez a kifejezése, ha dühös volt, csendes gúny és irónia jellemezte  mindig. Tapogatózott az ágya körül, anyja jóhiszeműen nyújtotta oda törékeny kezét, amit úgy szorított meg, hogy az asszony felsikoltott, aztán az ágy rácsához kezdte verni döbbenetes erővel, az apja és az orvos ketten alig bírták megfékezni. Végül mégis lefogták, aztán szúnyogcsípést érzett a karján, kábulatot, még ki tudta mondani: „takarodjatok”, aztán elnyomta a nyugtató.

            Ébredésekor senki nem volt a szobában, az ügyeletes nővér is kiszaladhatott néhány percre. Felült az ágyban. Bár az orvos megtiltotta, meresztgetni kezdte a szemeit, emelgette a szemöldökét; hiába volt vak majdnem egy hónapja már, tudata még nem kapcsolta össze a nyitott szemek érzetét a sötétséggel. Persze semmi sem változott, csak a nedvesség lepte meg, ami a sikertelen erőfeszítést követően öntötte el az arcát, valahogy nem tudta elképzelni, hogyan folyhatnak könnyek nem látó szemekből. Ki akarta tapintani a zsebkendőjét az éjjeliszekrényen, de a következő percben megfagyott az összes tagja.

Hogy a fenébe fogok festeni?

Eddig a percig nyilván a pánik miatt nem gondolt rá, mit választott hivatásának, mi határozza meg csaknem az egész életét, mitől fosztotta meg az a vasrúddal hadonászó cigánykölyök véglegesen. Egy milimétert sem bírt mozdulni többé, ott ült mereven délután is, mikor a szülei bejöttek. Ha féltek a dühkitöréseitől, valósággal halálra rémítette őket ez az élőhalott, aki minden kérdésre igennel vagy nemmel felelt; üvöltő gyermekük ugyan idegennek tűnt, de legalább reménnyel kecsegtetett. Az élet volt.  

Három nappal később hazaengedték, az orvos még mindig nyugtatgatta, járjon csak be rendesen kontrollra, a röntgen szerint nincs komoly sérülés, igazán nem érti, ennek már rendbe kellett volna jönnie, csak türelem, türelem. Nem is felelt neki.

Otthon át akarták költöztetni a földszinti szobába, de durván elhárította, ő nem nyomorék, csak megvakult, nehogy már ne tudjon felmenni egy istenverte lépcsőn. Ha nem tőmondatokban beszélt, akkor folyton trágárkodott, anyja azt suttogta este az ágyban az apjának, fél, hogy valami értelmi zavara is lett a gyereknek, azelőtt sose beszélt így, utálta a ronda szavakat. A férfi felzokogott a sötétben, nem lát, nem érted, huszonöt éves, tele van haraggal, az a minimum, hogy káromkodik, örülj neki, addig legalább nem vágja fel az ereit.

A szobáját többször is összevissza zúzta, dühöngött, mert nem talált meg semmit, akárhányszor elhatározta, végigtapogatja a szobát, hogy ujjaiba szívja a tárgyak pontos helyét, a munka negyedénél elfogyott a türelme. Ezzel tudtán kívül jó szolgálatot tett magának: a düh egy bizonyos idő után könnyeket szült, a könnyek megkönnyebbülést. Mialatt a padlón ülve zokogott, a feldúlt szobát varázskezek visszarendezték eredeti állapotába. Mindenki reménykedni kezdett újra.

A fiú csak három hét múltán jött először, amikor már nem is várta. Belépett, ő éppen a széles ablakpárkányon ült, látó korában itt szeretett olvasni, a párkány tele volt párnákkal és könyvekkel most is, nem engedte elpakolni őket. Újság volt a kezében, simogatta gyengéden a selymes lapokat, tudta, hogy amit most tapint, az a címoldal, más papírból van, mint a többi. A fiú mellételepedett, megfogta a karját.

– Ez milyen színű?- kérdezte, cirógató ujjait a papír egy pontjára vezetve. Ő megrándult.

– Hülye vagy? Nem látok.

– Nem ezt kérdeztem. Milyen színű?

– Hol a faszban voltál eddig?

– Nyaraltunk, tegnap éjjel érkeztünk meg. Mondod végre?

– Menj a picsába- fordult el, de a fiú megragadta a vállát, megrázta, mint egy almafát, majdnem kitört a nyaka.

– Ennyi?- kiabálta a fülébe közvetlen közelről.- Befejezted? Milyen festő akartál te lenni? Miből akartál dolgozni? Azt hitted…- megbicsaklott a hangja. Felállt.- Hívj fel, ha meg tudod mondani, milyen színű.

Hallotta a lépteit, hallotta, amint nyílik, csukódik az ajtó, de nem tudott megszólalni, pedig kiáltani akart, ne hagyja itt, nem örült senkinek, mióta ilyen nyomorult, csak neki. Remegve kereste meg a földön a lehullott újságot, magához szorította a lapokat, vágták a tenyerét oldalt.

Mit vár tőle, mit akar? Teljesen bolond. Megvakult, punktum, az orvos hazudik, nem akarja megrémíteni a szüleit, félti a pénzét is, ez a két boldogtalan meg elhiszi, és itt sertepertélnek körülötte, ugyan mit ér az egész. Lassan beletörődik, megtanul élni újra. Mit vár ez a hülye, mit? Toporzékolnia kellene, lázadozni? Már túl van rajta, ha azt akarta látni, miért ilyenkor nyaral, sosincs itt, mikor szüksége lenne rá, közben azt állítja, barátok. Ez van, erre leáll kitalálósdit játszani. Mégis honnan kellett volna tudnia, milyen színű a szaros papír? A szín az szín, nem pedig…