– Kerberosz ugat –
Valahol Amerikában, egy titkos földalatti kutatóközpontban már létezik olyan műholdas rendszer, amely le tudja fényképezni az érzelmeket. A rendszer azonban még nem eléggé kifinomult, ezért most olyanokon tesztelik, akiknek érzelmi élete az átlagosnál erősebb: a világ különböző tájain élő költőkön.
Az egyik monitoron 2008. szeptember 4-én déli 12 órakor a következő zoom-sorozat jelent meg: Európa – Kárpát-medence – Balaton – 71-es műút – Lepsény és Balatonkenese közötti szakasz – bordó Renault Laguna – Virrasztó Jenő – öröm – dicsőség. Virrasztónak és utasának földrajzi célját persze már jóval kisebb lelki felbontás visszaadta: Balatonpáfrányos. Virrasztó és Tarló B. Alfonz a Lombroso-díj átadó-ünnepségére igyekeztek. Verseikre kaptak díjat. Tarló B. nagyobbat, de irigységről szó sem volt, hiszen barátok voltak, szerették egymást. Kicsit viccelődtek azon, hogy most akkor melyikük zseni és melyikük őrült, de aztán megállapodtak abban, hogy mindketten zsenik és őrültek. Az irodalmi díjakról hasonlóképp vélekedtek: örültek az elismerésnek, de nem hitték, hogy a díj csinálja a költőt. „Nincs annak akkora természete” – mondogatták. Már nem is emlékeztek, melyikük találta ki.
Tarló B. vadonatúj fekete cipőjét nézegette elégedetten. Direkt az alkalomra vette. Virrasztóban a megelégedettség mellett egyre határozottabban kaparászott a nyugtalanság. A földalatti központban ezt az érzést 12:12-kor regisztrálták.
Páfrányos nagyon ki volt találva. A városka főutcája a Balaton felé lejtett, de ha az ember lekanyarodott balra, békebeli világban találta magát. A dombtetőtől a tóparti sétányig olyan időfüggönyön kellett áthatolni, amely mögött száz év előtti szecessziós hangulatok éltek.
Virrasztó és Tarló tudták, hogy nincs reinkarnáció, de azt is tudták, hogy ők éltek már egyszer, épp a nagy századforduló idején, a pezsgő szellemű, mégis selyemfényű, álmatag korban, amikor az emberek még meg tudtak érni a halálra, és nem adták át magukat annak a nyüzsgő ürességnek, ami életet lélegez és tetteket hazudik.
Virrasztó Jenő tavaly már járt itt. Gyakorlott kormánymozdulattal kanyarodott be a Nyest utcába, és leparkolt a szálló bejáratánál. A kéttagú költőcsapat zajongva hatolt be a nemes vonalvezetésű kúriába.
A recepciós lány eléjük tolta a jelenléti ívet. Virrasztó rápillantott és megtántorodott. Tarló a 14-es szobát kapta. Tavaly, egy hasonló költészeti rendezvény alkalmával Virrasztó ugyanebben a szobában szállt meg szerelmével, Málna Georginával. Néhány hónapos szünet után itt találkoztak megint, hogy a tihanyi hegyen újra a jövőről beszélgessenek.
– Mi van, Jenő? Falfehér lettél.
– Cseréljünk szobát, Alfonz. Majd elmondom, miért.
Alfonz nem kérdezősködött. Ismerte barátját, és tudta, hogy mindennek oka van, még ha az élet merő sodródás is. Átadta a 14-es kulcsot.
Virrasztó belépett. A műszerek mutatói a föld alatt akkorát ugrottak, hogy kezelőjük, a családos, munkájának élő, fásult oregoni mérnökember ijedtében beleöntötte a kávét a klaviatúrába. A költő kulcsra zárta az ajtót, az ágyra ült. Itt találták meg Georginával önmagukat.
Lassan, hattyúszerűen merült el Virrasztó a dunnahabokban. A szálló szétnyílt, és ő süppedni, majd süllyedni kezdett, elkeverték a fájdalom és a hallgatás örvényei, a hortobágyi nádas forgott körülötte, csobogott a tekergő vízfal, nagykócsagok és nyári ludak repültek föl, szárnytollaikkal kavarták a világűrt, csillag hullott, átégett Páfrányoson, a szecessziós sétálókat beszippantotta a tűz, Georgina arca jött elő, ahogy sírva mondja a síró Virrasztónak: „Én mindig itt leszek neked, amikor csak akarod”, és eltűnt, és fölvillant újra, és Virrasztó már tudta, hogy merre tart ez a mágikus szédülés; etruszk romok, őszi erdők, koncerttermek, nagy nevetések nyíltak meg előtte és ő zuhant boldogan, reszketve, mert tudta, biztosan tudta, hogy az omlás a Föld közepében áll meg.
Földet ért. Kellemesen hűvös volt, hívogató sötét. Fölkelt, végignézett magán. Bőrsaru volt a lábán, fehér khitónját aranykapocs fogta össze. Virrasztó elindult embermagas cseppkövek, meszes víztől csöpögő falak, árnyékboltozatok között. Tudta, hogy még mélyebbre kell ereszkednie. Meg kell keresnie őt. És ha megtalálta, el kell indulni vissza, fölfelé, nagy nevetéseken, koncerttermeken, őszi erdőkön, etruszk romokon át. Nem szabad hátrafordulni, csak képzelőerejében bízhat.
A műszerek elvesztették a jelet. A mérnökök hazamentek. Kerberosz tompa ugatása hallatszott. Ment a költő, élete legfontosabb kísérlete felé. Végső próbára tenni képzeletét.