Pesti éjszaka

 

– Mutássá a tenyerét, hádd jósolják szerencsét!

Virrasztón, ahogy a vitában kimerült tekintetét a cigányasszonyra emelte, átfutott a felismerés, hogy ez a mondat öntudatlan verssor: belső rímes, felező tizennégyes.

– Inkább ne – felelte prózában. Ez persze nem volt elég, a jósnő nem tágított. Ilyenkor jön a meghökkentés.

– Múltat jósoljon nekem. Szeretném tudni, mire számíthatok a múltban. Hogy mennyi semmi fakad még abból, ami már nincs.

A józan gondolkodású cigányasszony nyomban rájött, hogy bolonddal van dolga, és odébbállt.

– Különben is, mi van, ha én nem szerencsét akarok, hanem a sorsot, úgy, ahogy jön? – kérdezte Dilettáns Félixtől, akivel már órák óta vitáztak a Cethal Bárban. Virrasztó Jenő Dilettáns Félixszel éppen itt, ebben a kocsmában ismerkedett meg a nyolcvanas években, a pesti éjszakában, amikor még volt pesti éjszaka. Számtalan hely működött akkor, ahová lejártak a város művészei és kocsmaművészei, hogy megkíséreljék a lehetetlent: a társadalmat megkerülve teremteni egy szeretetteljes, tehát velejéig deviáns mikrotársadalmat. A társadalom alatt, illetve fölött élők összefogására csakis éjszaka volt lehetőség, amikor Budapest rendes emberei alszanak, és a kispolgármentes utcák hangulata hirtelen varázslatossá, kiszámíthatatlanná, emberivé válik.

Félix akkor harmincéves kocsmaköltő volt, aki megpróbált büszke lenni arra, hogy még soha semmi nem jelent meg tőle nyomtatásban. E kompenzációs jellegű lélekhibája ellenére mindenki szerette. Az éjszakai népek megnyugodtak, amint meglátták imbolygó alakját valamelyik kocsmaajtóban. Nélküle nem volt éjszaka. És lám, most, hogy az éji mozgalom elhalt, és a helyek bezártak, az egyetlen megmaradt Cethalban itt ültek ketten ők, akikben titkon azóta is éjszaka van. Az igazságos társadalomról beszélgettek.

– A helyzet évezredek óta nem változott. Az elégedettektől semmit nem várhatunk. Vízágy vagy vízágyú, tessék választani – szónokolt Félix.

Virrasztó erre táskájába túrt, és előhalászta a Diderot-kötetet, amit délelőtt vett egy budai antikváriumban. Felütötte a könyvet, olvasni kezdett: „A zsarnoki elnyomás alatt, hosszas szenvedéstől megkeseredett nép egyetlen alkalmat sem fog elmulasztani,   hogy jogait újból magához ragadja. Minthogy azonban sem céljai, sem határozott tervei nincsenek, a szolgaságból egyik pillanatról a másikra anarchiába zuhan. Az általános zűrzavarban egyetlen kiáltás hallatszik majd: szabadságot! És a nép máris a legkülönfélébb pártokra szakad, egymásnak feszülő érdekektől felkorbácsoltan. Alig telik el némi idő, és az állam már csak két pártból áll; bárkit rejtsenek az elnevezések, ez a két név csakis ’royalisták’ és ’antiroyalisták’ lehet. A royalizmus puszta ürügy, akárcsak az antiroyalizmus. Mindkettő a becsvágy és a kapzsiság álarca. A nemzet immár nem több, mint maroknyi bűnözőtől és megvásárolt alaktól függő tömeg.”

Összecsukta és a táskába süllyesztette a könyvet. Dilettáns bólintott. Ittak. A nagy üvegablakokon keresztül az utcai éjszakát bámulták. Öntudatlan részegek, kósza állampolgárok, kuncsaftra vadászó jósnők cirkáltak a hullámzó sötétben.

 

Maria Callas

 

Harminckettedik születésnapját szokott társaságában, az Égisz Csoporttal ünnepelte Virrasztó. A költőkből, filoszokból és művészekből alakult társaság azért választotta ezt a nevet, mert tagjai pajzsként akarták óvni az embereket valamitől, ami ezer név mögé rejtőzött, de ami ellenállhatatlanul, érezhetően, félelmesen közeledett. Az asztaltársaság létszáma változó volt, olykor csak hárman-négyen üldögéltek a Sziget Presszó füstjében, máskor tucatnyian is körbeülték az összetolt asztalokat, és – ahogy az meg van írva – mindenki egyszerre beszélt.

Kilenc főt számlált most az ünneplő csoport. Ott volt Dezső Klára, aki kritikákat írt, és aki egy estén 4-6 liter kólát tudott meginni, miközben elszívott egy doboz cigarettát. Ott volt Tarló B. Alfonz, a nehéz sorsú, Trakl-hívő tájköltő, aki minden mondatába beleszőtte a következő szavakat: „haha, teljesen jó”, és aki az egész városnak tartozott. (Virrasztó egy látomásában Tarló B. fekete köpenyben, félelmesen, látón megy az utcán, mint Neo a Mátrixból, és a szembejövők sziluettjében halott szentjánosbogarakként hulló, fényes számsorokat lát: kinek mennyivel lóg.) Ott volt Virágh Borbála, a melankolikus tekintetű szonettköltő, akinek Virrasztóval volt egy közös játéka: gyalázókritikákat írtak egymás köteteiről, az egészséges, mutyizásmentes irodalmi élet vágyától fűtve, és jót nevettek azon, hogy a beteg, haverságban gondolkodó irodalmi élet szereplői ilyenkor azt hitték, összevesztek egymással. Ott volt Dörgő Tihamér, az ornitológus és filozófus, aki nevével ellentétben a légynek sem tudott ártani, és aki madarászati terepmunkák alkalmával előbb-utóbb mindig Nietzschéről tartott előadást a jámbor zoológusoknak, filoszok társaságban viszont a hazai kerecsensólyom-populáció túlélési esélyeit ecsetelte. Ott volt Pesti Kornél, akinek írásaiban a pontosan leírt rögvalóságot finom, misztikus remegés fenyegeti, de akin ez egyáltalán nem látszik, mert társaságban rendesen cinikus. (Virrasztó szerint ennek oka, hogy Pesti dupla Rák: nemcsak a Nap-jegye, de az Ascendense is az. Az ilyen   ember   általában   annyira   lelki   lény, hogy muszáj valahogy védekeznie a világ ellen, mert érzi, hogy különben megeszik reggelire.)