„Én semmit sem tudok, de azt hiszem, hogy mindent sejtek” (Fehér György)

Szókratész nem tud semmit, nem szophosz, csak philoszophosz; nem bölcs, csak szereti a bölcsességet. Vágyik rá.  A vágy neve görögül erósz. Megszemélyesített alakja a legfiatalabb és legöregebb isten. Hésziodosz szerint Erósz az egyik legkorábban született isten, más mítoszváltozatok szerint pedig ő Aphrodité fia, a legfiatalabb és a legszebb az istenek között. Hogy a mítoszok nemcsak tájak és korok szerint változtak, de valamennyire „személyre szabhatók” is voltak, azt bizonyítja, hogy Platón A lakoma című dialógusában az Erószt dicsőítő megszólalók mind másmilyennek képzelik a szerelem és a vágy istenét.

A filozófus Erósz védnöksége alatt áll, hiszen egész élete a bölcsességre való, soha be nem tölthető vágyakozásban telik. (Ez a védnökség azonban nem csak szellemi téren nyilvánul meg, hanem mester és tanítványa homoerotikus kapcsolatában is. Ennek jellege felől persze folynak a viták. Nem tudhatjuk, hogy ezekben a szövegekben mekkora szerepe van a retorikának és a fikciónak, hogy tehát valójában a mester szokásosan „meddig ment el” tanítványaival.) Pierre Hadot szerint Szókratész egyenesen Erósz mitikus vonásait viseli magán, sőt, A lakoma Erósza nem más, mint Szókratész továbbgondolása. A felszólalók mind Erósz nagyságát zengik, majd megjelenik Alkibiadész, aki Szókratészről mond hasonló dicsőítő beszédet. Alkibiadész Szókratész-képe nagyban hasonlít ahhoz, ahogyan Szókratész „beavatója”, Diotima látta Erószt.

Diotima szerint Erószt – miként a philoszophoszt – folyton kínozza a tudat, hogy még mindig nem érte el a tökéletességet, azaz igazi önmagát. A Szókratész által megindított igazságkeresés több szempontból is erotikus. Kívülről befelé haladva:

– témája gyakran a szerelem

– formája nem monológ, hanem dialógus a tanítványokkal, akik közül néhányan kedvesei is Szókratésznak

– az önmegismerés erószi vágya hajtja a beszélgetőket.

Az önmagát még nem elért, a potenciáit még nem aktualizált ember ideáltipikus alakja a gyerek. Ő a lehetőségei terében élő ember. A gyerek mindent a nulláról kezd megérteni: nincs birtokában még szokások és példák irányította előzetes megértésnek. (Ez persze teljesen nem igaz, de ezen most ne akadjunk fönn.) A filozófus gyerek akar lenni: igyekszik kiüresíteni tudatát, megtisztítani a szokások és példák előzetes uralmától. Állandóan azon van, hogy életét eloldja a megszokottól. Csakhogy a szokás (ethosz) már Arisztotelész által is felismerten etimológiai kapcsolatban áll az erkölccsel (éthosz). Az erkölcsös viselkedést a szokás alakítja ki és erősíti meg. A filozófus élete tehát mindig az értékek átértékelése. Ez az élet nem abban a szellemi térben zajlik, amelyben a felnőttek élnek: gyermeki módon innen van a felnőttek hétköznapi világán, ugyanakkor túl van rajta. A filozófus az életet túlról, a halál felől látja. Munkája: epitédeuó hé apothnészkein, a meghalás gyakorlása.

A filozófus egész életében halni tanul és hal, mondja Platón. Lelke kikel a test sírjából. A szójátékot Platón is ismerte: szóma (test) – széma (sír). Azt is érdemes meggondolni, hogy a sírokon (szémai) elhelyezett jelek neve: szémeion, amiből a szémantikon, a nyelvi jel fogalma ered. Aki fogalmakkal dolgozik, az egész életében sírok közt botorkál. A fogalmak halotti emlékeztetők. (Ha valaki a lényegre rámutat, azt mondja: itt van a kutya elásva.) A szavakban valami ott van, ami valaha élt.

A fiatalokat a szerelem érdekli, az öregeket a halál. A filozófus tudja, hogy szerelem és halál ugyanaz. Az Erósz irányítása alatt álló filozófust Thanatosz pillantása kíséri: mindenen innen van, és mindenen túl. Erósz és Thanatosz az én legmélyére mutat, és abban kijáratot nyit. Szellemi embernek azt nevezzük, aki el tud tekinteni magától. Az én átélései megoszthatatlanok, az ember élete magányban zajlik. Ez amellett tény, hogy az ember eredendően a másokkal való együttlétre született, és hogy az egyedüllét nem más, mint az eredendő együttlét deficiens módusza. A filozófus – mivel gyerek, akit nem tartanak fogva a magánytól való menekülés szokásos felnőttes útvonalai – nem enged abból, amit érez. Saját életéhez, saját felfogás-kísérleteihez, öröméhez, beismeréseihez és fájdalmaihoz mindenen túl ragaszkodik. De mivel ugyanakkor aggastyán, tudja, hogy az emberlét borzalma közös. Felismeréseit ezért meg akarja osztani a többi magányossal. Mert érző kísértet ő: a vértelen létezést lüktető létháló szövi át.

A gyerek dolga, hogy járkáljon és megfigyeljen mindent a felnőttek világában. Hogy szocializálódjon, ami azt jelenti, hogy saját faktikus életét a kollektívum szokásain és példáin felnőve a többiekéhez igazítsa. Ezzel párhuzamosan a gyerek nyelve lassan belenő a felnőtti nyelvbe. De ha marad ereje ahhoz, hogy tudathasadt maradjon, hogy tehát eközben a szavakat úgy használja, hogy azok őrizzék és hirdessék szellemi integritását, akkor filozófussá válhat: jelölői ekkor egy szent sírra mutatnak. És ha közelebb megyünk, érezzük, hogy lüktet a föld.

Erről nem lehet többet beszélni. A magány közös megélésének, az elmúlás általános fájdalmának kutatói eddig a csöndig vezetnek bennünket. Ahogy a filozófián túl egymásra nézünk, olyanok vagyunk, mint az állatok. Némán tűrjük egy olyan világ intéseit, amely a mi kimondhatatlanunkon túlról szól hozzánk. Az istenek háziállatai vagyunk. Ők beszélnek hozzánk, és azt hiszik, értenek bennünket. Ha néha megértjük egy-egy szavukat, mosolyognak, és azt mondják egymásnak: nézd már, teljesen olyan, mint egy isten!

Nietzsche, amikor megőrült, leveleit így írta alá: Dionüszosz. A tragédia születésében kikelt Szókratész és a szókratizmus ellen, amely betemette a dionüszoszi mélységet. Szókratészt – ahogy a kereszténységet is – Nietzsche életellenesnek látja. Szókratész a halál szolgálatában áll, mondja Nietzsche, ami nemcsak abban fejeződik ki, hogy pere során – amelynek kimenetele normális esetben a száműzetés lett volna, ami egy önmagát a leghontalanabbnak (atopotatosz) nevező filozófus számára igencsak adekvát büntetés – szinte kierőszakolta a halálbüntetést, illetve hogy nagy lelki nyugalommal issza ki a bürökpoharat, hanem abban is, hogy mindig a teóriát részesítette előnyben az élettel szemben, a gondolkodást az ösztönökkel szemben. Nietzsche nagy hévvel veti rá magát Szókratészre, akinek utolsó mondata: „Áldozzatok kakast Aszklépiosznak” arra utal, hogy a halál neki gyógyulást hoz, hiszen az élet betegség.

Pszichológiai hajlamú szerzők ezt a vehemenciát gyanúsnak találják. Nietzsche, akinek az élet effektíve a betegséggel volt azonos – hiszen egyszerre több rettenetes kór kínozta –, az élet imádatát zengte. Mi ennek az oka? Talán rettegett attól, hogy beismerje: maga sem hisz az életben? Talán így őrizte a szörnyű titkot? Így tartotta vissza legmélyebb tudását?

Szókratész és Nietzsche egész élete azt hirdeti és igazolja, hogy az öntudás elmondhatatlan. Maga Szókratész végül Platón maszkjává vált. Elénk lép Platón Szókratész-álarcban, és azt mondja: csak azt tudom, hogy nem tudok semmit. Te mit tudsz? És bebizonyítja, hogy mi sem tudunk semmit. Amink a szavakban él, megosztható, de ami megosztható, az nem a mi létünk. Szókratész bábáskodó tevékenysége abban áll, hogy visszatartja tudását. Talán valóban azért, mert beszélgetőpartnere még nem érett meg rá, hogy átvegye a rábízott jelentést („elmondhatnám, de ide már nem tudsz követni, kedves Gorgiaszom”), de talán azért, hogy a szavak ne váljanak a szent sír hullarablóivá.

Nietzsche megáll a sír szélén, és azt mondja: a tudásnál fontosabb az élet. Ugyanúgy gyászol, mint Szókratész vagy Platón. A szent sírban maga az élet fekszik. Ez a titok. A tudás visszatartása annyit jelent, hogy nem beszéljük ki a halottat. Mert akkor föltámad és kísértetté válik. A filozófusok élete mégis e kibeszélés jegyében fogant. Arisztophanész szerint a filozófusok kísértetek. A filozófus imbolyog az emberek világában. Mondja és nem mondja. Kérdez és tanít. Bábáskodik és kikapar. Erósz és Dionüszosz. A lelket önmagába küldi, de ennek formája a dialógus. Az életet látja, a halál felől.

Nietzsche megőrülése ebben a fényben vajon mi? Nem tudhatjuk. A megőrülésen túli világ teljesen transzcendens. Szókratész a halált választotta, Nietzsche az őrületet. Választani persze egyiket sem lehet. A gyászról is csak sejtéseink vannak. Ez minden.