Ott volt még Pörge Béla, aki filozófusként végzett, de aki később a magyar népi mondókák metafizikai rétegeit próbálta fölfejteni. Amikor aztán rájött, hogy nincs nekik ilyen, abbahagyta, és népzenésznek állt. Azóta Nagy László verseit énekli. Pörge éppen Keselyű Pállal, a spirituális érzékenységű festővel diskurált, akinek minden képén görög vagy római szobrok méregetik az üres eget. A hosszú asztal túloldalán pedig ott ült Árva Klementina, a csángóföldről elszármazott néprajzos, aki Pestre kerülvén ijedtében négy egyetemet végzett el egyszerre, és akit az Égisz Csoport tagjai azért szerettek, mert olyan volt, mint egy mezei virág.

A születésnapi összejövetel minden ceremónia nélkül zajlott. Csak egyetlen különös esemény történt. Tarló B. a nyolcadik unicum után fölpattant helyéről, és így szólt:

– Jenő bácsi, Isten éltessen, haha, teljesen jó.

Azzal átnyújtotta nejlonzacskóba csomagolt ajándékát. Egy cd volt, Maria Callas válogatott áriái. Virrasztó megköszönte, és folytatta a vitát Keselyűvel a pékné módra készült csülök fölött, a preszókratikus létfogalom és az archaikus természetfelfogás kapcsolatának kitapinthatóságáról.

Amikor hazaért, ruhástól dőlt az ágyba. Két napja nem aludt már – egy hosszú tanulmány utolsó simításait végezte; az értekezés Apollón madarának, a hattyúnak felbukkanásait vizsgálja az európai kultúrtörténetben. A szervezet kimerült, végső energiatartalékait élte, ilyenkor aludni kell tíz-húsz órát, mint a kő.

Mégis álmatlanul dobálta magát. Eszébe jutott a nejlonzacskóba csavart lemez. Szerette Callas hangját, és nagyjából az énekesnő élettörténetét is ismerte. Föltápászkodott, és a lemezt betolta a lejátszóba.

Ami történt, hihetetlen. A hang szétömlött a szobában, és Virrasztó fektében látta, ahogy leveleket hajt a hangszóró, a hifi-toronyból szőrös indák nőnek, és az albérleti szoba az őserdő felé megnyílik. Hajladozó szarvasagancsok a fák, a sötétből zöld szemek néznek, napozó vérlepkék a fák törzsén, a szőnyeg egy hatalmas élőlény bőre, vonagló híd vezet a mélyebb világba, felhők olvadnak át a falon, és Virrasztó, miközben fekve marad a szobában, fölkel és belép a vadonba. Látja, ahogy eltűnik a fák közt, de mielőtt fölisszák az árnyak, visszanéz, és látja, hogy alszik már.

Süppedő, rozsdás avarban úszik, zenél benne minden. Érzi, hogy most nem szabad gondolkodni, mégis Maria Callas élete jut eszébe, és csak akkor nyugszik meg, amikor ráeszmél, hogy ez nem gondolat: ő Maria Callas hangjában van. Szederindák, földrögök, halott költők csontjai, röpködő szentjánosbogarak, fénypatakban matató rákok, testetlen ragyogás veszi körül.

Maria Callas szerelmes nő volt, de szerelme elhagyta, mert önmagába volt szerelmes. Maria negyvenéves korára összeomlott, és ötvenévesen meghalt tüdőembóliában. A világ legszebb, boldogtalan hangja: ez maradt meg, recsegő felvételeken.

Virrasztó hátán végigfut a hideg. Elért oda, ahol már nincsenek kérdések, a lágy, erős dallamban minden ott van, amit ember átélhet, és ez kiold minden hitet, reményt és várakozást. Úgy hallgat el végül, ahogy vihar előtt hirtelen elül a szél.

Két szó tolakszik most Virrasztó fejébe: magány, szabadság. De ne higgyük, hogy már fölébredt, hogy ilyen könnyen kijutott Maria Callas hangjából, mert ezek itt nem is szavak. A tüdőből jönnek ugyan, de valahogy a lélegzettel. Az erdő bokrai benőtték, Virrasztóból a vadon szól, és ő pontosan érzi, hogy az ébredező szuszogás Maria Callas utolsó, örök sóhaja.

Indul vissza a mohos fák között, vissza az ágyra, ahol kikelhet Callasból, ahol leválhat végre az énekesnő sorsáról, hogy visszatérjen az életbe, miközben sejti, hogy soha többé nem fog leválni róla, mert éppen az lenne a halál. A táj közben megváltozott. Fénytelibb, és valahogy érzéstelenebb. És Virrasztó megpillantja az erdei tavat. Egy ifjú térdel a partján, nézegeti magát tükrében. Hátrébb, nyárfák rejtekében egy fiatal, szomorú nő áll. A kép fényt kap, meggyullad.

Dél van, amikor magához tér. Nem emlékszik az álomra, és később sem jut eszébe soha. Az erdei út emléke nyomtalanul múlik el. Pusztán   a   véletlen   műve   az   is,   hogy   egy   év múlva majd,   a harmincharmadik születésnapján, az Égisz Csoport összejövetelén, a Sziget Presszó füstjében Pestitől egy régi rézkarcot kap ajándékba: Narkisszosz és Ekhó. A fiú, aki önmagába volt szerelmes, és a lány, aki elsorvadt bánatában. Végül csak a hangja maradt.