A mosoda mindennap üzemelt. Ezt senki nem mondta neki, amikor jelentkezett a munkára. Aláírta a papírt, amit a billegő asztalon elé toltak, eltette az előleget a vonatjegyre, aztán már nem is figyelt arra, amit a szervezők elsoroltak. Egyikük láncdohányos volt. Az alacsony mennyezetű irodában vágni lehetett a füstöt, nem nyitottak ablakot, mert odakint cudar hideg volt. Az ablaktáblák közé beszorult egy légy, kétségbeesett zümmögése és az olajkályha halk zúgása törte meg a csendet. Kérdezzenek bátran, biztatták a jelentkezőket a szervezők, de senki sem szólalt meg. Ő se volt kíváncsi, minek annyit akadékoskodni, a lé-nyeges dolgok úgyis csak akkor derülnek ki, amikor már késő, mondta mindig a nagyanyja, és igaza volt.

A mosodába hármójukat osztották be. A hosszú vonatozás alatt alig beszélgettek. A kövér asszony csak annyit árult el magáról, hogy nyaranta almaszedésből él, és egyedül neveli a fiait. Rögtön elaludt, ahogy elindult a vonat. Egyik kezét arcára szorította, s úgy maradt, mozdulatlan, mint egy különös, rázkódó és bólogató szobor. A másik lánynak szép kék szeme volt, és fényes szőke haja, megnézték a férfiak, amikor kiment a folyosóra. Éjjel érkeztek a városba, bámulták a színes fényreklámokat, a sok új autót, a nesztelenül közeledő trolibuszt. A pályaudvarról egyenesen a munkaadójuk által megadott címre mentek, suhant velük a vil-lamos, és a körút lámpáinak fényében összemosódtak a mindenfélét kínáló kirakatok, a ma-gas, erkélyes házak és a félhomályban maradó kapualjak.

Egy pincében kaptak szállást. Szalmasárgára festett hajú öregasszony adta át a kulcsot, a szemközti udvari lakás sűrűn rácsozott ablakán nyújtotta ki. Csattogott a sebtében berakott műfogsora, míg a lelkükre kötötte, hogy vigyázzanak mindenre, különösen a matracokra, a villanyrezsóra és a hűtőszekrény rosszul záródó ajtajára, mert ha valamiben kárt tesznek, ke-vesebb lesz a fizetésük. Mondott mást is, de ő már nem figyelt oda, túlságosan elfáradt az utazástól. Este kilenc óra után tilos a hangoskodás, fejezte be a mondókáját az öregasszony, és ők végre bemehettek a pincelakásba. Talán nem is laktak ott előttük, inkább raktár lehetett régen. Zománclavór volt a sarokban, a földre dobott matracok mellett. Csorba tükör, kifakult műanyag függöny a magasan levő kisablakon, fogas a ruháiknak, poharak és néhány fazék az asztal feletti polcon, nagyjából ez volt minden. Közömbösen nézett körül. Megmosta az arcát, és végigdőlt az egyik matracon. Félálomban hallotta a vitát a fekhelyekről, a házirendről és a rossz villanykapcsoló megjavíthatóságáról. Hajnalban ébredt, tisztálkodott, átöltözött, és vizet forralt a kávéhoz. Még otthon vett néhány tasakkal. Csendben kortyolgatott, nem kínálta meg a társait, és azok nem várták el tőle. Rosszkedvűek voltak a korai keléstől, szótlanul mentek a villamosmegállóhoz. Este az öregasszonytól kaptak egy kézzel rajzolt térképet, hol kell majd átszállniuk a belvárosba induló buszra, és vehettek tőle jegyeket is.

A madarakat nézte. Csodálkozott, milyen sok galamb ült a párkányokon, a háztetőkön, a játszótéri fákon. Fakó tollú, kedvetlen jószágoknak tűntek, és az óvárosi szűk utcákon minduntalan kerülgetni kellett az ürüléküket. Átmentek egy átjáróházon. Az udvaron almahé-jat dobáltak szét, a postaládák alatt barna kartondobozban gyűlt a szemét. Azt hitte, a mosoda egy üzlethelyiséghez tartozik, valahol a hátsó traktusában lesz, de tévedett. Közvetlenül az utcáról nyílt az üvegajtó, már messziről látta a hatalmas gépeket és a lepedőhegyet.

Éjjel-nappal mostak, hétvégén és ünnepnapokon is. Váltásban dolgoztak, egyik héten nappal, másik héten éjszaka. Valójában egybefolyt az idő, alig aludtak, mert az utazás túl so-káig tartott. A második hónapra megszokta a kevés pihenést. Ez a hónap december volt. A kövér asszony sokat panaszkodott, hiányoztak a gyerekei. Karácsonyra haza készült. Félretett minden fillért, s amikor már kiigazodott valamelyest a mosoda környékén, olcsó holmit vásá-rolt. A fényes szőke hajú lány arra gondolt, az asszony nem jön vissza az ünnepek után, de az Vízkeresztre, ahogyan ígérte, pontosan megérkezett, elhozta teherautóval egy rokona. Nem ő maradt el elsőként, hanem a fényes szőke hajú, kék szemű. Túlságosan csinos volt a nehéz, egyhangú munkához , és nem titkolta, hogy unja. A mosodába csak ágyneműt hoztak. Szállo-dákból, panziókból küldték a rakományt, gyűrten, piszkosan, nagy bálákban. A mosónők a párnahuzatokat és a lepedőket összehajtogatták, kisebbre göngyölték, úgy tették be a gépbe. A szőke lány nagyon vékony volt. Nem bírta a hajolgatást, emelgetést, rögtön az első napokban a derekát fájlalta. Szeretett volna óránként egy kis szünetet, de a főnök nem engedte. A főnök hetekig nem mutatkozott, csak telefonon utasította az üzletvezetőt, egy ötven év körüli, arany karkötőkkel és gyűrűkkel felcicomázott nőt. Karácsony előtt jött el a tulajdonos, ha ugyan az volt. Senkinek nem kérdezte a nevét, de megköszönte a munkájukat, és süteményt kínált kör-be. Hatalmas fekete terepjáróval parkolt be a sikátorba. A mosoda a sarkon volt, ablakai két utcára nyíltak. Amikor elment a főnök, meglepően sokat ügyetlenkedett a nagy autóval, a szőke lánynak jutott ideje, hogy alaposan megnézze. Legközelebb farsang táján jött a férfi, frissen borotváltan, sörhasát új bőrzakó alá rejtette. Nem maradt sokáig, talán félórát beszélt az üzletvezetővel, közben le nem vette a szemét a fényes szőke hajú lányról, az meg kigom-bolta a rövid köpenyét, olyan melege lett. Másnap a fekete autóba szállt be a szőke lány, le sem telt a munkaideje, már ment is a főnökkel. Többé nem látták , a szállásukról sem vitte el a ruháit. Farsang után elköltözött a pincelakásból a kövér asszony is. Azt mondta, jobban fizető munkát talált magának, de az üzletvezető csak legyintett, máshol se fizetnek többet, legfeljebb nincs két műszak.

Ekkoriban kezdődött a fejfájása. Két lány érkezett a szállásra, testvérek voltak, ők is vidékiek. Keveset beszéltek, zacskós levest és tésztát főztek a rezsón, mindig sok hagymával. Összegyűjtötték az ingyenes újságokat és a reklámlapokat az utcán, azt böngészték elalvás előtt. Egyikük iszonyúan horkolt. A másik alvajáróként motyogott és keringett a matracok körül, aztán visszaaludt. Kedves lányok voltak, mégis zavarták, maga sem tudta, hogy miért. Talán a horkolás és az álombeli beszéd okozta az egyre sűrűsödő rosszulléteit, talán az átható fokhagymaszag, ami keveredett a dohossággal. Furcsa módon hasznot húzott a fejfájásból, kénytelen volt patikát keresni, és ennek köszönhette, hogy ő is megismerte a mosoda környé-két. Felfedezte magának a belvárost. Tavaszodott, amikor egy futó zápor bekergette a gyógy-szertár melletti kapualjba. Mióta a városba érkezett, először nézelődött úgy, mint aki egy ki-csit ráér. A tollászkodó galambokat figyelte, a mosoda ablakából is gyakran pihentette rajtuk a szemét, amíg lepedőt hajtogatott. Nem is nagyon volt más, amire emlékezett az elmúlt hetek-ből, mint ezek a morzsák után kutató, pocsolyából ivó madarak. Olyan érzése volt, mintha folyton készenlétben állnának, hogy hirtelen röptükkel megtörjék a sikátor unalmas csendjét. Most is váratlanul zúgott el a feje felett a galambcsapat, egyforma ritmusú szárnyverdeséssel. Körülnézett, és egy félszemű, sebes hátú macskát vett észre az egyik autó alatt. Megsajnálta, mert még sántított is. Kedvelte a macskákat, a gyerekkorát juttatták eszébe. Nyolcan, néha tízen laktak a nagyszülei kicsi házában, szűkösen voltak, de valahogy mindig elfértek. Neki és a két húgának a dédmama ágya végében volt egy dunyha, az alatt kucorogtak. A két kisebb hamar elaludt, hallgatta sokat a szuszogásukat. Igyekezett ébren maradni, hallotta az egybe-nyíló szobákban alvók egyenletes lélegzetét, nagyapja hortyogását. Úgy vélte, ez az éjszakai nyugalom kijár neki, nappal mindig segíteni kellett valamit, tyúkokat etetni, boltba szaladni, megmosni a dédmama lábát. Éjjel jó volt a csend, a biztonságos nyugalom, az a kevés saját hely a közös ágyban. Csak nyitott ablaknál szeretett feküdni. Behallatszott a kisvasút kattogá-sa, a lombok neszezése, a szomszéd kertből a kutyaugatás. Besütött a hold, és a szélben hajla-dozó fák árnyéka táncolt a falon. A nyár volt a legjobb. Mindig több macska volt a háznál, nagyapja vonzotta az állatokat. Nagyanya külön főzött a macskákra. Dédmama mérges volt emiatt, pazarlásnak tartotta az etetésüket. A nem kívánt kölyköket rendszerint ő fojtotta vízbe, és elkaparta a virágoskert szélénél, az eperfák alatt. A gyerekek egyszer kiástak két elföldelt tetemet, azokkal játszottak. Sári volt a család kedvence, a háromszín-foltos, hatalmas termetű kandúr. Nem emlékezett rá senki, miért kapott lánynevet. Nyáron, ha nyitva maradt az ablak éjszakára, Sári beugrott, és bevackolódott a gyerekek mellé, az ágyvégbe. Amikor nagyon meleg volt, a szőnyegen aludt. Hajnalban addig dorombolt, amíg valamelyik kislány felébredt, és simogatta a hasát. Ez így ment három nyáron át. Aztán Sárit megmérgezte az egyik szom-széd, bosszúból, mert valamin összekülönbözött nagyapával.

A félszemű, sebekkel borított macska eltűnt az utca végén. Elállt az eső. Már régen visszaérhetett volna a mosodába, de csak állt, és nézte a felhős eget. Aztán mégis elindult, gépiesen befordult a sikátorba. A zeneiskola tejüveges ablakai mögött nem látszódott semmi mozgás, de zongorázott valaki odabent. A szabóműhely cégéréről megint lelopták a szabóle-gény pléhfiguráját, csak az üres karika lógott az ajtó fölött. A járdaszéli kővályúnál egy kutyát sétáltató nő hajolgatott, a nemrég beültetett árvácskákat húzkodta ki óvatosan, gyökerestől. Ismerte már ezt a nőt, az utca összes virágtartóját fosztogatta.

Ráérősen ment a mosodába. Kerülgette a tócsákat, beleszippantott a levegőbe. A ta-vasz, az már jó, kevésbé fázik az ember. Az utcán is, a földre tett matracon is a pincében. Süt a nap, leülhet, ha akar, egy padra a folyóparton. A nyár még jobb lesz. Néha vesz magának fagylaltot, nem többet ugyan egy gombócnál, mert elkérik érte a pénzt. Amikor hajat mos, kiülhet az udvarra, a sárga hajú vénasszony hokedlijére. Sétálhat az óvárosban, a girbegurba, macskaköves utcákon, felnézhet a nyitott ablakokra. Találgathatja, hogy kik laknak a szélben meg-meglibbenő függönyök mögött, elképzelheti, milyen az a másik élet, az a titkos világ, ott fent, az emeleteken.

Így ment most is, lassan, végig a sikátoron. Felfelé nézett és mosolygott.

Pár perc elég volt, már meg is bántam, hogy előrezavartam asszonypajtást, ne tetézze itt nekem a bajt, hogy a fülembe sipítozik, ha már segíteni nem tud. Hogyne, megsértődött, most ő már kint van az úton, nem sejti, hogy sejtené, amikor én is csak most kezdem, mekkora a baj valójában. Nincs idő, az a baj, nincs idő logikusan végiggondolni, mi lesz a helyes mozdulat, valami régi elsősegélynyújtó kurzusról rémlik, hogy van egy vérzéselállító nyomáspont a combon, na szerintem én most épp ott szorultam be, érzem is, hogy a lábamban nincs vérkeringés, a fájdalom pedig olyan tempóban fokozódik, hogy normálisan gondolkodni sem lehet, idő nincs, és ahány mozdulatot kipróbálok, hogy valami majd lesz, mind csak ront a helyzeten, szóval most akkor mi a f… van.

Kipróbáltam, halkan, mi az eredmény, ha kiabálni próbálok, utánakiabálni asszonypajtásnak, jöjjön vissza, de már lélegezni is csak nagyon aprókat bírtam, itt már nem segít semmi, csak a huszárvágás, az is nagyon fog fájni, de egyre inkább úgy tűnik, vesztenivalóm nincs, tehát mindegy. Olvastam egyszer egy hegymászóról, akinek szikla alá szorult a keze, úgy volt étlen-szomjan egy hétig, ennyi idő alatt került olyan tudatállapotba, hogy először a karját törje el, aztán pedig a lágy szöveteket nyiszitelgesse egy vacak bicskával. Odalett a keze, de életben maradt.

Olyan egyszerűnek látszott, a legutóbb frissiben felszedett csajomnak úgy festett, egyetlen mániája van, a bringázás, de azt nagyban nyomja, amikor megkérdezte, én hogy állok a kérdéssel, természetesen azonnal küldtem, hogy háppersze, nekem is a bringa a mindenem, van is egy pöpec gépem természetesen, azzal járom a természetet állandóan, amikor csak tehetem. Valójában egyáltalán nem is volt biciklim, de hát ezen ne múljon, gondoltam, mire alkalma lesz, hogy szavon fogjon, legfeljebb veszek egyet, egy tényleg pöpecet, nagy ügy, végre egy csaj, akit ilyen halál egyszerű dologgal le lehet a lábáról venni, mert lehetne sokkal extrább hobbija is, tudomisén, versenytánc, vagy művészfilmek, vagy, mint a legutóbbinak, hogy teát méreget hómlesszeknek, és ha hó van, ha fagy, még akkor megy leginkább teát mérni a hómlesszeknek, na, ezek azok az esetek, amikor kínossá válhat, ha az ember blöfföl, de hogy nyeregre rakja a seggét és tekerjen, ezt látatlanba akármilyen hülye bevállalhatja egy nő kedvéért, még ha utoljára általános iskolás korában ült is biciklin, mint jelen esetben én, mert ebbe aztán semmi vaszizdasz nincs.

Na, a kerékpárboltos eladónak nem blöfföltem, neki bevallottam, hogy úgy nézzen, én van húsz éve, hogy nem bicikliztem, azt se tudom, mik a menő fajták ezidőtájt, de egy punci kedvéért most épp az van, hogy max pár napom van profi bringássá avanzsálni, annyira tetszett neki, helyesbítek, annyira röhögött ezen a sztorin, hogy teljesen szolgálatkész volt ezután, főleg, mikor azt is mondtam, hogy pénz nem számít. Okos faszi volt, azt látta rajtam, hogy sportos, fitt csávó vagyok, de hozzátette, lehetek combban is akármilyen izmos, mert a kerékpározás az olyan speckós izommozgás, hogy ha én azt húsz éve nem csináltam, akkor, bár terepre a monti a legjobb, a monti, az az a brutál vastagkerekű, szóval eleinte nekem nem javasolja azt, mit szólnék egy trekkinghez, és ajánlaná ezt az, igaz, nem olcsó, de extra seggkímélő nyerget is, mert azzal is bajaim lesznek az első időkben, na, itt kicsit beijedtem, mondtam, hogy minden a lehető legkíméletesebb legyen, pénz nem számít, ezt hangsúlyoztam többször is, nehogy a nő előtt ez buktasson le, milyen ősbringás vagyok, hogy a nyereg megtör seggben, még mielőtt a városból kijutnánk… Szóval, sok hasznos dologban segítségemre volt a srác, én mindig is mondtam, hogy az őszinteség a legegyszerűbb, legcélravezetőbb út, ha az ember el akar érni valamit, még próbakört is mehettem, bírtam is menni majdnem harminc métert elesés nélkül, de ez is csak a rám jellemző mindig a lehető leghülyébb kombinációban sülnek el a dolgok című szindróma miatt volt, szóval épp csak rámentem a négysávosra, ahol egyből jön ugye a körforgalom, meg ott emelkedik is, meg egy kamion is mellém sorolt, ezért biztonsági okokból a lábam letétele és a megállás mellett döntöttem, de ekkor jött a meglepetés: nem ért le a lábam a földig, bakker, közben a kamion meg majd elsodort, és ahogy húzott el mellettem, olyan volt, mintha sose lenne vége, ezért a biciklit erővel jobbra döntöttem, hogy úgy keressem a lábammal a flasztert, de nem aszfaltot találtam, hanem… szóval a virágoknak épp akkor ásták fel ott a földet, az eső meg eláztatta, szóval ebbe cuppant bele a lábam bokáig, a biciklit viszont vitte a lendület még egy métert, vagyis szépen kigurult alólam, de úgy, hogy a nyereg majdnem vitte a golyóimat is, szóval én ott maradtam spárgában, a bicikli meg előttem szépen beledőlt a cuppanós sárba. Lejjebb kéne tenni a nyerget, ezzel vittem vissza a sáros biciklit, oké, hogy Hosszú Puska volt a becenevem már az ált. suliban is, de mégis miért van az mindenkiben, hogy aki magas, annak a nyerget is fel kell tolni az égbe?, de az eladó meggyőzött, hogy kell az a magasság, majd megszokom, mert ha lejjebb teszi, akkor nem tudok kinyújtott térddel tekerni, és akkor fájni fog a térdem, meg hamar el is fáradok, meg egyébként tönkre is megy a térdem, szóval mondom, rengeteg ilyen hasznos tanácsot adott a faszi, még le is akarta mosni nekem a biciklit, de mondtam neki, hogy ne, mert közben én meg kitaláltam, hogy ha már úgyis sár, akkor hadd száradjon csak meg rajta, ezzel legalább a leantikolás is meglesz, mármint, magyaráztam, mert az eladó nem vette, mi ennek a lényege, szóval hogy a csaj lássa, hogy ez nem egy vacsi zsírúj bicikli, mer már van benne kilométer, szóval érti.

Rákérdezett még a végén, nem lesz baj, biztos, hogy megúszom én ezt esés-bukás nélkül? Elmeséltem neki erre, hogy egyszer kiskoromban frontálisan belezúgtam egy mély árokba, és miután a bicikli beleálllt a gödör aljába, én herével még végigszánkáztam a vázon, de kb. azzal a sebességgel, amellyel maga a bicikli száguldott annakelőtte, a szánkázás végén pedig a szeméremcsontom frontálisan szabályszerűen belerobbant a kormányba, és hadd ne mondjam, mennyire volt ez fájdalmas: ez az egész akkor úgy történhetett meg, hogy egyszerűen leblokkolt az agyam és nem tudtam lereagálni, hogy baszki, egy árok száguld felém, és az agyleblokkolás az meg csak egy dolog miatt következhetett be, mégpedig, hogy nem tudtam, hogy ilyen, hogy agyleblokkolás, egyáltalán létezik, de azóta, ha váratlan vészhelyzetbe kerülök, parancsot tudok adni az agyamnak, hogy: nehogy leblokkolj, baszod!!!, és nem is csinált azóta ilyet, és ez független attól, hogy most bicikli, vagy nem bicikli, és attól is, hogy hány éve bicikliztem, vagy nem bicikliztem, vagy most akkor mi van.

Mondom, barátságos, jópofa gyerek volt ez az eladó, ezt a sztorimat is végigröhögte, biztos a stílusomat bírta, mert amúgy hogy egy kisfiúcska izomból tökön reccsenti magát egy biciklikormánnyal, hát nem tudom, én ezen nem röhögnék feltétlenül, de hát kinek mi hogy.

Szóval van az a rész, ahol a Feketeutca folytatása egész közel megy a tóhoz, én javasoltam, hogy kanyarodjunk fel a tótól oda, menjünk a Kálvária felé, nem azért, mert ne lett volna mindegy, merre megyünk, hanem hogy lássa, én tudom, hogy az az út tényleg ott megy, vagyis ergo tényleg van affinitásom a túrázgatáshoz meg minden, mert szerintem ezt amúgy nem sokan vágják, hiába ott laknak, mert takarják a fák, hogy mi a helyzet. Ő tök jól vette is a lapot, pedig az uccsó pillanatban szóltam neki, mégis, egy pillanat alatt odafordította a bringát, és már ment is felfelé az úthoz. Az egész egy tizenöt méteres ösvény, de az a tizenöt méter tiszta szopás, emelkedik, mint az állat, és kikerül az ösvény egy kifeszített láncot is egy szabályos hajtűkanyarral, meg gyökerek is kiállnak a földből, na hát, az én bringámból valahogy kifogyott a szufla a felénél, nem bírtam rajta felmenni, mindegy, ha kifogyott, kifogyott, a csaj közben már felért, nem nézett vissza, gondolta, megyek utána, mikor már majdnem megállt alattam a bringa, még akkor se gondoltam, hogy baj lesz, már tettem le a lábam a földre, hogy megállok, de a bicikli pont a kanyarban volt, mert kerültem épp kifelé a láncnak a karóját vagy mijét, vagyis a kormány meg a kerék épp jobbra volt fordulva, de a legutolsó pillanatban még egy gyökérre is ráment, és ekkor kiborult alólam az egész bicikli, és a lábam meg már nem volt a pedálon, á, én nem is tudom, igazából hogy történt, lényeg, a bicikli úgy esett össze alattam, hogy az elsőkerék teljesen kifordult jobbra, igenám, csakhogy a combom térd fölött meg valahogy a kerék meg a váz közé került, és így az összeeső bicikli a földre rántott engem is, és mivel így teljes testsúllyal ránehezedtem, így is maradtunk. Vagyis egész pontosan: a váz a combomba mélyedt, a kerék meg a térdkalácsom közé ékelődött. És ez fájt. Biztos mondtam is valami basszameget vagy ilyesmit, mert a nő mégis visszafordult, pillanat, szóltam oda neki, de aztán arra kellett rájönnöm, hogy meg se bírok moccanni, mert a lábam nem jön ki a szorult helyzetből, a kerék meg a kormány pedig meg se moccan, persze, amikor én vagyok rajta teljes súllyal, ráadásul majdnem spárgában, ezek a spárgák nekem már nagyon mennek, hát ilyen nincs.

Minden oké?, kérdezte a nő. Ne segítsek?

Nem, nem, nem, beszorult a lábam, mindjárt…

Hát azt látom…

Próbáltam a másik lábammal kezdeni valamit, de az nem tudott talajt fogni, csak kaparta a földet, hát hogyne, amikor majdnem spárgában voltam, próbálkoztam úgy, hogy a térdem behajlítom, hátha akkor feljebb bírom emelni magam, de érdekes módon, nem tudom, milyen áttételeken keresztül, de ettől csak még jobban rászorult a satu a combomra –

Áááá, sziszegtem, ez kegyetlenül fáj –

A nő odalépett hozzám, meg akarta fogni a biciklikormányt, hogy lefordítsa a kereket a lábamról.

Nenenenene, ordítottam rá. Nehogy hozzányúlj bármihez!

Hát de miért?

Ne! Ez így egy bonyolult rendszer, a bicikliben olyan erőátvitelek vannak… a lényeg, hogy nem biztos, hogy a mozdulatnak az lesz a következménye, amit te elsőre gondolnál.

Mi van, kérdezte a csaj. Úristen, hát ennek ilyesmiket hiába is magyarázok, gondoltam pánikba esve.

Figyelj, alig kapok levegőt, hadd ne most tartsak fizikaórát, nekem mindjárt meglesz, hogy mi hogy merre, és kiszedem magam innen. Elméletileg hadd gondoljam végig, ne próbálgassunk ki semmit, mert az fáj.

Figyelj, csak elfordítom a kereket…, hajolt oda megint.

Nem, bömböltem. Hozzá ne nyúlj! Menjél, innen, el! Tudod mit, várj meg kint, az úton. Mindjárt megyek.

Erre dühbe gurult.

Hülye pasi.

És otthagyott.

Na akkor, basszameg. Hogyisvan… Most kellene átgondolni, melyik testrészem hogy, merre, mi mit nyom, mi mit nem enged mozdítani… Á, felidegesített a nő, ez már így nem megy! Ráadásul tényleg másodpercek maradtak, a lábamban a vérkeringés gyakorlatilag megszűnt, fájni pedig annyira fáj, hogy tulajdonképpen vesztenivalóm sincs, ha erővel cibálom ki magam, ennél már az se lehet rosszabb.

Igazából most már jobb lenne, ha nem hagyott volna itt, mert lehet, hogy tényleg semmilyen módon nem tudok kiszabadulni, le kell vágni a lábam, satöbbi satöbbi. Miért áll le vitatkozni, hogy szerinte hogy jobb, amikor én vagyok szarban, és én érzem, én látom át rendszerszerűen, hogy mi van, miért áll le vitatkozni, amikor épp az a szituáció, hogy mindenre van idő, csak vitatkozni nem?

Hülye csajok.

Jut eszembe. Ő is lehülyepasizott engem. Elég szemét dolog, amikor az ember be van szorulva, lehet, hogy ezzel az együttjárásnak is gatya? Kit érdekel. Gondolhatja most már azt is rólam, hogy soha közöm se volt semmilyen bringázáshoz és csak kamuztam. Menjen a fenébe.

Na, hát be kellett látnom, hogy nem fogok rájönni, melyik lesz az a mozdulat, amelyiktől a kerék és a váz eltávolodik egymástól. Pedig basszameg, amikor intelligenciateszt van, az ilyen feladatokat szoktam kenni-vágni! Nem maradt más, csak az izom. Mély levegő, felsőtest felhomorít, fog összeszorít, kerék lenyom, és egy rántás a lábon: vagy egy centivel kijjebb csúszott, de az ember nem bír, ugye, folyamatosan x ideig homorítani, úgyhogy az egycentis rántás után szépen visszaejtődtem a biciklire, amitől a satu még jobban megszorult, de legalább már nem ugyanott, ahol eddig, ettől persze még kurvára fájt…

Ha egy daru megemelne, az lenne a megoldás, a bicikli szépen leesne rólam, és mindenki happy lenne.

Újabb mély levegő, újabb homorítás, láb újabb egy centivel kijjebb rángatva, majd újra visszaernyedés-és-satumegszorulás. Na, valahogy így, pokoli kínok közt, végül is kicibáltam magam. A nő ott várt rám kint az úton, de mintha maga se tudná már, hogy miért is. Igyekeztem kibaszott zord arcot vágni, a sántikálás az adott volt, rájátszani nem kellett.

Semmi, mondtam neki. Majd lesz ott egy bázi nagy színes folt, itt a combomon, meg itt kívül a térdemen. Leantikoltam magamat is jól.

Szerencsére Istvánék boldogan éltek, csak az öregasszony keserítette meg az életüket.
Istvánnak jó munkája volt: állatorvos; bejáratott kuncsaftokkal, akik hozzá hozták rühes kutyájukat, fosós macskájukat és papagájukat, ha megtépte őket a fosásból szerencsére kigyógyított macska. Ha ez történt, István sajnos semmit nem tudott tenni – a madarak rendszerint szerencsére nem élik túl a ragadozók erőszakos beavatkozásait, amit a fejlettebb emlősök, vagy a fejletlenebb puhatestűek könnyedén kihevernek. Ilyenkor gyorsan végzett a madarakkal, hogy ne szenvedjenek sokáig, ám szerencsére korántsem ez jellemezte az ő állatorvosi tevékenységét, hanem a gyógyítás. Jó kapcsolatai révén a kisváros Állatkertje is igénybe vette szaktudását, mivel szerencsére az ott állásban levő állatorvos is megbetegedett néha. Valamelyest beárnyékolta ugyan István állatkerti lehetőségeit az, hogy abban az évben szerencsére új igazgatója lett az Állatkertnek, és ő nem szerette Istvánt. De egyelőre nem tehetett semmit a gonosz igazgató, mert szerencsére István ismerősei az Önkormányzat Költségvetési Bizottságánál féken tartották. Láthatjuk ezekből, hogy ami az egyik embernek szerencsére baj, az a másiknak nem.
Az állatkerti munka tehát plusz bevételt jelentett Istvánnak, Nórának a feleségének, és gyermeküknek, a tizenkét éves Piroskának, aki szerencsére szerette szüleit, és jól tanult az általános iskolában, ahova a város értelmisége vitte gyermekeit. Szerencsére ez volt a legjobb hírű és valójában a legjobb iskola is.
Csak két gondjuk volt életükben, de szerencsére mindkettő égető, ha meg is volt annak a lehetősége, hogy megoldódjanak. A megoldásra István magánpraxisa volt a garancia, és az, hogy szerencsére már a főváros Állatorvosi Egyetemén is foglalkoztatták mint óraadót, tehát várható volt, hogy ez tevékenységének többi területére is visszahat. Mellesleg szerencsére Nóra is keresett.
Tehát: a gond szerencsére csak az volt, hogy még nem volt saját lakásuk. Nóra édesanyjánál laktak így négyen: István, Nóra, Piroska és a Nagymama. Szerencsére ez még elviselhető lett volna, ám a Nagymama istentelenül gonosz volt. Szerencsére gonosz! Ő nemcsak rossz természete, vagy szerencsétlen alkata miatt kínozta családtagjait, hanem szerencsére készakarva is. Szerencsére tudta a vén bestia, hogy lánya és vője elmenekülnek tőle, amint tehetik, de ahogy egyre beláthatóbbá, egyre közelibbé vált lakásvásárlásuk és költözésük napja, úgy növelte gonoszságának intenzitását az öregasszony, hogy a fogyatkozó időt kihasználja. Ahogy korosodott, úgy kerültek előtérbe a szellemi terror szerencsére kifinomult módszereinek rovására tettleges akciói.
István és Nóra szerencsére nagyon szerették egymást; ez volt az, ami minden nehézségen átsegítette kapcsolatukat. Mindent meg tudtak beszélni egymással, elejét véve így a feszültségek kialakulásának; gyakran beszéltek a gonosz Nagymamáról is, akit Nóra szerencsére épp úgy gyűlölt, mint István.
— Szerencsére nagy baj van — mondta egyszer Nóra — anyám megint beteg, megint ágytálaznom kell… De szerencsére csak szimulál. Szerencsére legalább egy hétig megint nem mehetek miatta dolgozni. Szerencsére borzasztó ez az egész… jaj István!
Szerencsére István mindenben támogatta Nórát, orvos lévén tudta ő is, hogy mi a helyzet az öregasszonnyal, de azt is, hogy a jó dolgokról kell elsősorban beszélni.
— Piroskáért és kettőnkért ki kell bírnunk — mondta szerencsére ilyenkor feleségének — nem bízhatjuk a jövőnket a véletlenre. Tudom, hogy ezt az egészet nem lehet megszokni, de nem fog örökké tartani, és azt is tudom, hogy ha szerencsére ilyen borzasztó helyzetben vagyunk, azt csak úgy lehet elviselni, hogy ahhoz hasonlóan változtatjuk semmivé a rettenetes dolgokat, ahogy egy szó jelentése foszlik a semmibe, ha végtelenszer ismételjük magunkban.
— De István, hiszen az szerencsére itt van az életünkben! Hogy foszlana semmivé, mikor szerencsére, szerelmünk legszebb pillanataiban ront be a szobánkba éjszaka, hogy hova tettük már megint a tévéújságot?
— De szerencsére mindig elnézést kér ilyenkor! Szerintem szerencsére véletlenül jön be.
— De szerencsére nem véletlen az! Szerencsére ismerem az anyámat. Semmit nem bíz a szerencsére!
Nagymama tudta, hogy a fiatalok józanul felmérték helyzetüket: albérletbe bármikor elmehettek volna, de az arra kifizetett pénz még jobban késleltette volna a lakásvásárlás pillanatát, amely Nagymama még nagyobb örömére így is szerencsére több évnek látszott történetünk idején. Tehát a Nagymama pozíciói szerencsére jók voltak, a fiatalokéi pedig szükségszerűen rosszak.
Itt meg kell állnunk, és finoman egyensúlyozva szétnézni: úgy billeg történetünk e pont körül, előtt és után, mint a Végzet ujján a múlt és jövő, mint a jelen halványkék gömbjén a Szerencsére fogadó rózsaszín angyalok lágyan imbolygó csípője az arany sugarak között. Itt kezd nyilvánvalóvá válni, hogy hőseink helyzete azóta megváltozott, hiszen különben nem lenne értelme az eset elmesélésének, mint ahogy azt is látni kezdjük — ahogy ekkor már István is látta –, hogy a Szükségszerű és a Véletlen (más néven Szerencse) szükségszerűen és kikerülhetetlenül úgy tartoznak össze, hogy semmi közük egymáshoz, és olyan párt alkotnak, hogy szerencsére csak külön — tehát a hőseink életének kizárólagos irányítóiként, és a másik nélkül — működnek. Csak éppen kinek egyik, kinek szerencsére a másik.
Azon a dermesztő, ám szerencsére szikrázóan napsütéses reggelen az Állatkertbe hívták Istvánt. Szerencsére a nyugati égbolton még látszott a telihold. Szerencsére az új igazgató aznap nem volt ott, így István felszabadultan lépte át az intézmény kapuját. Szibériai Farkas miatt hívták, annak napok óta tapasztalt különös viselkedése okán, így István a gondozókkal, akikkel szerencsére jóban volt, egyből a farkasketrechez sietett. Nyugodtan és szerencsére hosszasan figyelte az állatot, majd szólt a gondozóknak, hogy szorítsák a tolóráccsal ketrece széléhez, és beadta neki azt a vitamininjekciót, amit egy idő óta hetente fecskendezett Farkasba.
— Szerencsére csak a telihold miatt lesz ez a kis izgágaság – mondta az állatgondozóknak, aztán továbbment, hogy ha már eljött, megnézze a borz szürkehályogát, a zebra patagyulladását és az óriáskígyó étvágytalanságát. Mikor a gondozók szerencsére már nem voltak ott, még egyszer visszakanyarodott a nagy hidegben orrlukain párát fúvó, szikrázó szemű Farkashoz, és csak nézték egymást.
Szerencsére búcsúzóul ismét felhívta a személyzet figyelmét a helyenként egyre rozogább rácsokra és ketrecekre, melyek — ha még sokáig döngetik őket a nagyobb ragadozók — ki fognak lukadni vagy szakadni.
— Hiába, szerencsére nincs elég pénz a felújításra, pedig a helyzet néhol tényleg kezd kínossá válni — állapította meg az igazgatóhelyettes, István barátja és régi iskolatársa a búcsúzásnál — pedig mindig mondom az új igazgatónak, hogy erre is kellene már fordítani valamennyit, de hát ő most is inkább Egyiptomba utazott, hogy íbiszeket vásároljon.
— Szerencsére mindenképpen baj lesz ebből a végén még — mondta István is, aztán elváltak.
Aznap szombat volt szerencsére. Piroskának nem kellett iskolába mennie, és mivel édesapja egy tudományos cikken dolgozott rendelőjének irodájában, miután visszatért korareggeli állatkerti vizitjéből, Nóra pedig takarítani szeretett volna otthon, és ezt meg is beszélte Piroskával szerencsére a gyerekszobában, a kislány nagyanyját kérte, hogy vigye el őt az Állatkertbe. A Nagymama engedékeny hangulatban volt, meg aztán szerencsére szerette is unokáját. Sőt, ha tehette, szerencsére fel is használta a szülők elleni harcához. Gondolta — nem tudván, hogy az ő sorsára a Szerencse vonatkozik –, szükségszerűen lesz majd ebből a sétából olyan felfázás, hogy biztosan akkor kell bemennie lányáék szobájába a lázmérőért éjjel, mikor Nóra szerencsére még elcsukló hangon sem tud válaszolni majd, és hogy mindenképpen akkor kell majd szükségtől hajtva feltépnie a vécé ajtaját reggel, mikor vője ül ott nagyon szerencsétlen helyzetben előredőlve. Így hát szerencsére beleegyezett.
Az állatkertben végigmentek a zúzmarás ketrecek között, de Piroska nem törődött a fázósan gubbasztó majmokkal, a vidáman röfögő vaddisznóval, a szép szarvassal, akinek máskor mindig tépett egy kis füvet, hogy kezéből etesse, hanem csakis az elnyújtott, és tulajdonképpen kellemes, vonyító hang irányába húzta Nagymamát, a ketrechez, ahol Farkas gőzt lehelve igézte a nyugati égbolt kékjében lenyugvó teliholdat, miután az éjjel észrevétlenül túljutott a rozoga vasrács ócska reteszén, és kitartóan rugdosó, kaparó lábával éppen széttépte a külső kerítés rozsdás drótját is; aztán kiszabadulva, nem lévén éppen éhes a kényszervágott tehén este frissen befalt forró húsa után, inkább a szabadság boldog részegségében vetette rá magát a sikító kislányra, akinek vastag télikabátja és sálai mögött elvétette torkát (csak karcolások érték Piroskát a sok ruha alatt), hogy a lélekjelenlétét visszanyerő Nagymama — akinél szerencsére zsebkés volt — vonhassa magára ügyetlen hadonászásával Farkas dühét, és térdepeljen ott a járdán, tenyerét éles agyaraktól feltépett nyakán tartva; hideg télben fázó kezére ütőeréből ritmikusan előhullámzó melegség gyorsan halványuló érzésével.
Szerencsére hamar odaért a személyzet.
Szibériai Farkas az erdőbe szaladt, itt szerencsére néhány óra múlva agyonlőtték. A Nagymama szerencsére meghalt, mire a mentők jöttek, Piroskának pedig az ijedtségen kívül komoly baja nem esett. Az Állatkert igazgatója ellen eljárás indult, előbb felfüggesztették, majd szerencsére börtönbe csukták. István és családja a kártérítési perben ugyan szerencsére sok pénzt nyert az állatkerttől, de még évekig nyomasztóan kísérte őket annak a rettenetes órának az emléke; igaz, ezután tulajdonképpen boldogan éltek tovább; iszonyú, hogy ennek az ára sajnos a Nagymama szükségszerű balszerencséje volt.
Ez borzalmas szerencsétlenség volt — gondolta néha István — szerencsére… elkerülhetetlen balszerencse.
Szerencsére Piroska véletlenül megmenekült – gondolta ilyenkor Nóra.
Biztosan — gondolta Piroska — szerencsére

Cigarettázott. Ölbe vett egy pakli cigarettát, és mintha egy hasfájós csecsemő lenne az a doboz: ringatta, csitítgatta, aztán olvasott, elejétűl végéig elolvasta azt a dobozt, ismételgette a szavakat: innováció, többszín, továbbélvezhetjük, tizenötévemagyarországon, környezetébenélők. Tizenöt éve – morfondírozott Dayka Gábor, és bizonyára mondott is volna erről valamit a famulusának, ha nem rúgta volna ki két hónappal korábban, mert a szerencsétlen famulus épp a Dayka Gábor utolsó töltőtollát cserélte el két jól behűtött sörre az ószeresnél.

Más kérdés, hogy épp a Dayka Gábor kérte meg a jólelkű famulust, hogy bármi áron, de hozzon neki egy jól behűtött sört, és ha már ott van, akkor magának is egyet, és az sem elhanyagolható tény, hogy épp ő, vagyis a Dayka Gábor ajánlotta fel míves, ocsmány töltőtollát, hogy akár még azt is hajlandó beáldozni a sör érdekében.

A nemes lelkű famulus egy ideig tiltakozott ugyan, mert tudta, hogy a Dayka Gábornak az a töltőtoll az egyetlen kincse, így mondta „a kincse, kegyelmes uram” – miközben egy formás galacsinná gyúrkászott fikát pöckölt az ablak alatt parkoló konfilis tetejire – De ekkor a Dayka Gábor hirtelen ráordított a pepecselő famulusra, hogy most aztán szedje a lábát, mert az ószeres se tart örökké nyitva, és vigye, vigye azt a tetves töltőtollat, aztán majd lesz valami.

Így maradt végül töltőtoll és famulus nélkül a Dayka Gábor, az eposzokat egy ideig próbálta a saját vérével tovább írni, de mindig valahogy rossz helyen szúrta meg magát, alig jött vér a szúrt sebből, vagy csak úgy ömlött, hogy elárasztotta az egész eposzt, tocsogott a kézirat, így aztán szépen összerendezte a szövegeket, és felrakta a wécé fölött kialakított eposztartó rekeszbe, és cigarettázott, vagyis hát olvasta azokat a dobozokat.

Aztán egy nap ördögi tervet eszelt ki a Dayka Gábor, felmászott az eposzokért, és összevissza pakolta a lapokat, egy darab szénnel bele-beleírt a szövegbe, betűket kanyarított más betűvé, az l-eket a fölső harmadnál derékszögben egy vonással ékesítette, i-t j-vé, o-t ö-vé alakított a Dayka Gábor, közben reszelősen kuncogott, nyehhehh, aztán az egész összekulminált paksamétát egy bálázó zsineggel fogta össze, a tetejire meg ráírta, hogy ELŐKÉSZÍTVE A KRITIKAI KIADÁSHOZ