Marcost igazán nem lehetett nagy társalgónak nevezni. Rozoga régi Citroënje volt, az úgynevezett „Kacsa”, erre a képzettársításra csak ráerősített a citromsárga szín. Vikinek mindig is tetszettek ezek a kocsik, sokkal inkább, mint a modernebb formájúak. Volt bennük valami esetlen kedvesség. Marcos maga is elég esetlennek tűnt. Hogy érezhette magát két gyönyörű emberpéldány mellett a munkahelyén? Antónióra valószínűleg kicsit féltékeny lehetett, csodálta, és felnézett rá, de igazán nem irigyelte. Nem volt irigy természetű, vagy ha mégis, ügyesen leplezte.
Viktória nem bánta, hogy Marcos alig szól hozzá. Mikor kiléptek az estorili ház kapuján, úgy érezte, mintha hosszú betegségből épült volna fel, sápadt volt, gyenge és nagyon fáradt. Legszívesebben hotelbe ment volna arra a két éjszakára, de nem akarta feleslegesen költeni a pénzt, azt sem tudta, mennyit kell majd pontosan fizetnie az új albérletben, Conceição úgy tájékoztatta Antóniót, hogy több üres szoba is van a házban, majd Viki kiválasztja az ízlésének és pénztárcájának megfelelőt.
Chão de Maçãs, António szülőfaluja, mely magyarul annyit tesz: az almák földje, arról nevezetes, hogy vasútállomásának névtáblájára Fátima is ki van írva, ugyanis itt van a kegyhelyhez legközelebbi állomás, ahonnan busszal lehet továbbmenni. Az úgynevezett északi vasútvonal megy át a falun, ennek köszönhetően a vasútállomás a helység méreteihez képest hatalmas, sőt van egy nevezetes alagút is itt, ráadásul a település egyszerre két megyéhez is tartozik. Vikinek az volt a benyomása a falu láttán, hogy valami különös álomba csöppent. A poros utcákon szinte senkit nem lehetett látni. A környék száraz volt, a talaj tele kövekkel, olyannyira terméketlennek tűnt, hogy még állatok legeltetésére sem látszott alkalmasnak – talán, ha kecskéket lehetett tartani. Kicsit Görögországra emlékeztetett az egész, a lány szinte az ókorban érezte magát. A földeken derékmagasságú falak emelkedtek, mint később Viki megtudta, ezek a birtokhatárokat jelezték, de tulajdonképpen csak azért rakták egymásra a parasztok a sok követ, hogy nyerjenek egy kis termőterületet. Nagy kertkultúra elképzelhetetlen lett volna (ezért is olyan ironikus a falvacska romantikus neve), de különböző fenyők, magyaltölgyek és olajfák meg tudtak kapaszkodni a terméketlen talajban. Viktória érezte a táj mozdulatlanságát, keménységét, reménytelenségét és vad szépségét. Mert valóban gyönyörűek voltak a kis ligetek, amelyekben az olajfák árnyéka és egy forrás hűsítő lehelete képes volt némi enyhet adni az általános nyerseség közepén. Viki nem csodálkozott túlságosan azon, hogy pont egy ilyen tájon jelent meg a Szűzanya. Illetve hogy egy ilyen tájon vélte őt látni három szerencsétlen, éhségtől és fáradtságtól gyötört, a papok által megfélemlített mezítlábas pásztorgyerek. Sosem hitt abban, hogy a Szűzanya, ha valóban megjelenik, arra biztat szerencsétlen hat-hét éveseket, hogy azt a kevés kenyeret, amit egy napra kapnak, a birkáknak adják a bűnös lelkek üdvössége érdekében. Egy normális anya soha nem mondott volna ekkora hülyeséget. Vagy a saját fiát is arra biztatta, hogy éhezzen a negyvenfokos júdeai hőségben? Talán nem lehet éppen a szervezetük legyengülésére fogni, de a spanyolnátha a pásztorgyerekek közül kettőt nemsokára el is ragadott. A harmadik akkor, mikor Viki a környéken járt, még mindig élt, persze szigorú klauzúrában, karmelita nővérként. Fátima pedig az Iria-barlang jelenéseinek és a napcsodának köszönhetően Portugália legjövedelmezőbb üzleti vállalkozásává nőtte ki magát.
Mindezt persze Viki nem egyszerre tudta meg, mikor megérkezett a faluba, csak halvány fogalmai voltak a környékről. Egy kicsi, földszintes házba vitte Marcos, épp csak kitette a csomagjait, köszönt az egyenes tartású, szikár, fekete kendős és gyászruhás asszonynak, António anyjának, és már ment is vissza Lisszabonba.
Dona Maria Aparecida ritkán mosolygott, és Viki ezen ritka alkalmak egyikét sem tapasztalhatta meg. Szigorúan, csaknem megvetően mérte végig a külföldi kisasszonyt, és intett neki, hogy lépjen be.
– Nem tudom, a fiamnak mi jutott eszébe, hogy ideküldött, kislány – mondta barátságtalanul. – De azt előre megmondom, hogy itt tisztességesen kell ám viselkedni.
A vékony textilfüggönyökön átszűrődő nap fényében fürdő, szegényes berendezésű, elég tágas szobába vezette Viktóriát. A szoba talán nappaliként szolgált, több heverő is volt benne, elég ocsmány rajzolatú virágos ágytakarókkal lefedve. A sarokban egy nyáladzó öregasszony ücsörgött, valami kézimunkával a kezében, amelyen azonban legkevésbé sem dolgozott. Zilált, ritkás, szürkés haja apró kontyba volt fogva, ráncai a napfényben kegyetlen pontossággal rajzolódtak ki. Az ürességbe bámult, és járt az állkapcsa, ugyanakkor egyfolytában dünnyögött, és csóválta a fejét.
– Ez itt Teresa, az unokanővérem. Amint látod, gyengeelméjű szegény. De nagyon jó megfigyelő. Szemmel tart majd téged is. Rendkívül kíváncsi.
– Nagyon megnyugtató – felelte Viki jobb híján. Úgy érezte, ennél lehangolóbb helyen és emberek között még sosem járt.
– Itt fogsz majd aludni – mutatott Dona Aparecida egy heverőre az ajtótól jobbra. Mi a hálóban, António meg a régi gyerekszobában. Ne is próbálj meg átmenni hozzá éjjel, mert Teresa néni észreveszi, és sikítozni fog. Nagyon kellemetlen hangon tud sikítozni.
– Eszembe sincs átmenni éjjel Antónióhoz. Csak pihenni szeretnék. És köszönöm, hogy befogadnak erre a két napra.
– Nem mondhatnám, hogy szívesen. De most már mindegy, az én nagyfiamtól nem tudok megtagadni semmit.
Az asszony arca egy pillanatra ellágyult, felsejlettek benne egy valamikor nagyon szép nő vonásai, egy nőé, akit olyan keménnyé edzett az élet, hogy már egy mosolyt sem engedélyezett magának. A gyerekei elhagyták, a férje rég meghalt, és gondoskodnia kellett egy gyengeelméjűről, akivel még az ágyát is megosztotta, valószínűleg, mert félt, hogy amikor ő nincs ébren, valami őrültséget követ el, mondjuk, felgyújtja a házat. Viktóriát nem sértette, hogy az asszony betolakodót lát benne. Valóban az is volt.
– Te tudod, hogy Antóniónak menyasszonya van, ugye? – kérdezte az asszony újra kemény arccal és metsző hangon.
– Raquelre gondol, Dona Aparecida?
– Tehát ismered.
– Ismerem.
– Én még nem. António soha nem hozta le ide. Biztos szégyelli, ahogy élünk.
Tárgyilagosan mondta ezt, sajnálkozás nélkül.
Viki nem mondott ellent. És eszébe sem jutott, hogy közölje, Raquel már nem António menyasszonya.
– Gőgös lány lehet – jelentette ki Dona Aparecida. – Kis francia. Nem csoda, hogy finnyás idejönni.
Teresa ekkor hirtelen iázni kezdett, mint egy valódi szamár, egyébként sem szabályos arca eltorzult. Dona Aparecida odalépett hozzá, és a homlokára tette a kezét, halkan dünnyögött, mintha állatot csillapítana.
– Menj ki a kertbe, Vitória, idegesíti a jelenléted. Majd szólok, ha lecsillapodott.
Viki gyorsan kikapott egy könyvet a táskájából, és kiszaladt a kertbe. Kegyetlenül tűzött a nap. A lány behúzódott egy hatalmas fa, talán magyaltölgy árnyékába, és leült az ott felejtett kisszékre. Hogy fogja ezt kibírni? Miért bünteti így a sors? A pokol egyik bugyrába is le kell szállnia, mielőtt újra elindulna felfelé? Vagy így kell megtisztulnia a paráznaság ocsmány fertőjétől? Ebben a szikár, szúrós kövekkel teli siralomvölgyben?
Nagy sokára kijött érte Dona Aparecida.
– Lenyugodott, el is aludt. A hálóban fekszik. Csöndben kell maradnunk, nehogy felébredjen.
Viki szinte lábujjhegyen ment vissza az asszonnyal, aki a konyhában ültette le. Ez a konyha akár lehetett volna középkori is, fekete volt a sok füsttől, amely az évek során megrekedt benne. Csak az ajtón keresztül szellőzött. Fafűtéses tűzhelyen készültek az ételek, és kolbászok, oldalasok függtek szabadon az alacsony plafonról.
– Éhes vagy? – kérdezte Dona Aparecida.
– Egy kicsit.
– Tudsz főzni?
– Magyar ételeket igen. Portugálokat még nem.
– Antóniónak sosem főztél?
– Nem.
– Szeretném, ha a menyasszonya tudna főzni.
– De én nem vagyok a menyasszonya.
– Lehet, hogy még nem. De ha idehozott… Nem veszett össze azzal a kis franciával?
– Ha összeveszett, majd ő elmondja, nem az én tisztem, hogy erről beszéljek.
– Vagyis összeveszett.
– Én ilyet nem mondtam.
– Látom rajtad. És azt is látom, hogy rossz a lelkiismereted.
– Kérem, Dona Aparecida, muszáj erről beszélnünk? Nem szeretném…
– Tudnom kell, hányadán állunk. A fiam nem sokat mond el nekem az életéről. Azt hiszi, nem érteném meg.
Viki hallgatott.
– Egyél – tett elé egy szelet kenyeret Dona Aparecida. – Tessék, van itt házi kolbász is. Magam készítettem.
– Köszönöm.
– Kérsz egy kis cikóriakávét? Mi itt azt szoktunk inni. Tejjel.
– Igen, nagyon jól fog esni.
Az asszony feltette a vizet, és elővette a friss tejet a hűtőből. Viktória addig észre sem vette a hűtőt, valahogy annyira belesimult a cseppet sem modern környezetbe.
– Friss tehéntej, a szomszédból hozom.
Viki remélte, hogy nincsenek benne baktériumok, de nem merte volna visszautasítani a tejet csak azért, mert nem pasztörizált.
Az asszony nézte, ahogy eszik, ő maga nem is ült le.
– António a legidősebb fiam.
– Igen, mondta, hogy van két fiatalabb testvére.
– Amikor az apja meghalt, el kellett mennie Lisszabonba, hogy eltartson bennünket. Ezért nem tanulhatott, nem válhatott belőle doktor.
– Még mindig válhat belőle, ha szeretné – mondta Viki.
– Harmincéves.
– Sosem késő.
– Túl fiatal vagy ahhoz, hogy tudd, mikor késő.
Az asszony kemény mondata elnémította Vikit.
– Nem akarom, hogy a menyem lenézze a férjét – folytatta az anya.
A lány tiltakozni akart.
– Én nem…
– Te külföldi vagy. Nem tudom, honnan jöttél, de nem is érdekel. Szeretném, ha békén hagynád a fiamat.
– Eszem ágában sincs férjhez menni hozzá.
– Miért, talán olyan sokra tartod magad?
– Nem erről van szó. Csak barátok vagyunk.
– Ismerem azt, amikor egy lány és egy férfi barátok. Lehet, hogy falusi özvegy vagyok, de én is láttam már kiszívott nyakat az életemben.
Viktória mélyen elpirult. Ő nem vette észre, hogy egy hatalmas vörös folt éktelenkedik a nyakán. A szerelmi játék egy árulkodó jele. Lesütötte a szemét, még rágni is elfelejtett.
– Egy férfinak megvannak a maga testi szükségletei. Ha a lányom lennél, véresre vernélek. De nem vagy a lányom. És nem akarom, hogy a menyem légy.
– Dona Aparecida, nyugodjék meg, nem leszek a menye! – emelte fel a hangját Viki.
– Hallgass! – sziszegte az asszony. – Még felébreszted Teresát.
Csöndben voltak pár pillanatig, hogy meggyőződjenek róla, a bolond alszik-e még. Nem hallottak semmi zajt.
– Én megmondtam a véleményemet. Remélem, te is tartod ahhoz, amit állítottál. A fiam a legjobbat érdemli. Csak a legjobbat.
Viki hallgatott. Az asszony vad szeretete meghatotta és elszomorította. Közelebb érezte így magához António anyját, mintha kedvességgel vette volna körül, és csupa mosoly lett volna egykor szép arca.
António délután érkezett meg. A három nő némán ült a nappaliban. Dona Aparecida kötőtűi szorgalmasan koccantak egymáshoz, Teresa ostoba tekintete mereven Viktóriára szegeződött, aki erről igyekezett nem tudomást venni: olvasni próbált. Amikor meghallották az autó kézifékjének hangját, Dona Aparecida kötőtűi lelassultak. Teresa ingatni kezdte a fejét. Viki felnézett a könyvéből.
– Anyám! Hogy van? És Teresa néni? Nem volt ma rohama? Volt? Súlyos? Na, akkor jó. Most már nyugodt lesz, Teresa néni, ugye? Hoztam magának egy kis süteményt Lisszabonból. A kedvencét.
– Nem kellene elhalmoznod édességekkel, fiam.
– Ugyan már, anyám, szegénynek legyen valami öröme ebben az életben. Nos, Teresa néni, kér belőle?
A gyengeelméjű asszony csak helyeslően makogott, de az arca földöntúli boldogságot sugárzott, Viktória úgy gondolta, inkább António megjelenése, mint a süti miatt, amelyet egészben akart betömni a szájába.
Dona Aparecida majdnem mosolygott. De csak majdnem. Igyekezett szigorú maradni, nehogy imádott fia észrevegye, mennyire örül neki. A két nő mégis valósággal kivirágzott António jelenlétében. A férfi nem is sejti talán, milyenek, ha ő nincs ott.
– Vick – fordult végre a lány felé. – Pihentél egy kicsit?
– Persze. Egész nap nem csináltam semmit.
António leült mellé a heverőre. Szórakozottan a kezébe vette a kezét. Dona Aparecida rosszallóan vette tudomásul a gesztust, de nem szólt semmit.
– Te viszont nagyon fáradt lehetsz – súgta oda a férfinak Viki. – Hány órája vagy talpon?
– Már nem is tudom.
– Fiam, nemsokára vacsorázunk. Kimegyek megmelegíteni a levest. Addig figyelj Teresára.
– Rendben, anyám.
Viki arra gondolt, hogy Dona Aparecida tulajdonképpen fordítva gondolta: Teresának kell szemmel tartania őket. António hátradőlt a heverőn, és ezzel a lendülettel hátrébb húzta Vikit is.
– Nagyon hiányoztál – súgta oda neki, és megszorította a kezét.
A lány Teresát leste, az meg őt. Néhány süteménymorzsa ott ragadt az állán, és a nyelvét nyújtogatta, hátha eléri őket.
– Anyád figyelmeztetett, hogy itt tisztességesen kell viselkednem – súgta vissza Viki.
António halkan nevetett.
– Letámadott?
– Szigorú asszony. És valósággal istenít téged. Fél, hogy hozzád akarok menni.
– Nem talált méltónak?
– Szerinted van olyan nő, akit méltónak találna hozzád?
– Nem tudom – sóhajtotta António –, valószínűleg nem.
– Ezért nem nősültél meg eddig?
– Nem. Fogalmam sincs. Valahogy nem jött össze.
– És Raquel? Anyád szerint a menyasszonyod – volt. Megsejtette, hogy összevesztetek.
– Raquel soha nem volt a menyasszonyom. De anyám ilyen kategóriákban gondolkodik. Én meg ráhagyom.
– Szerintem sokkal többet tud az életstílusodról, mint gondolnád. És sokkal jobban megérti.
– Úgy találod? Annyit beszéltetek?
– Nem, sokat nem beszéltünk, de elég egyértelműen fogalmazott.
– Ne haragudj rá. Nagyon kemény élete volt.
– Tulajdonképpen kedvelem anyádat. Ugye, meglep? Pedig igaz. Valahogy illik ebbe a tájba.
– A tájba?
– Mintha ő is a táj része lenne. Olyan kemény és vad, mint ez a köves talaj.
– Megihletett a falu, úgy látom.
– Félelmetes egy hely.
– Vacsora után elviszlek valahová, ami tényleg félelmetes. Már ismerem az ízlésedet, tudom, hogy szereted a vad dolgokat.
Dona Aparecida megjelenése vetett véget a sugdolózásnak. A vacsoránál nem sok szó esett, leginkább Teresa szörcsögését hallgatták. Viki felajánlotta, hogy elmosogat, de Dona Aparecida nem akarta, hogy láb alatt legyen a konyhában. António pedig még naplemente előtt el akarta vinni arra a félelmetes helyre.
Gyalog indultak neki. Hamar kiértek a faluból, botladoztak a köves talajon, kerülgették a szúrós aljnövényzetet, António ismerte minden fa és bokor nevét, néha felhívta Viki figyelmét egy-egy madárra, pillangóra, a kövekről és a terméketlen talajról beszélt. Végül egy hatalmas, kiégett fenyőhöz értek, amely feketén meredt az ég felé, alatta kisebbfajta szakadék nyílt.
– Hogy tetszik?
A fenyő valóban különleges látványt nyújtott.
– Nagyon romantikus.
– Romantikus?
– Mint odafent, a mór várban. Ott is nagyon romantikus volt.
– Tényleg?
– Kár, hogy nem egy olyan férfival voltam…
– Most is valaki mással szeretnél itt lenni?
Viki a férfi arcába nézett.
– Ne beszéljünk erről.
– Persze, ne beszéljünk. Nem is azért hoztalak ide, hogy beszéljünk.
Hirtelen átfogta a derekát, és csókolni kezdte, ismerős, mégis meglepő vadsággal. Viki megtántorodott, nem tudta, hogyan reagáljon, a teste már hozzászokott António minden porcikájához, ismerte a ritmusát, a leheletét, a szagát. Néhány pillanat múlva mégis visszakozott.
– Ne, most ne!
– Miért?
– António, kérlek. Vége ennek az őrült hétnek. Magamhoz kell térnem. Elég volt ebből az állandó… paráználkodásból.
A férfi elengedte. Leült egy kőre.
– Nem értelek. Azt hittem, szereted csinálni.
– Nem azt mondom, hogy nem szeretem. De ez nem normális, amit mi műveltünk. Nem szeretjük egymást. Nincs semmi közünk egymáshoz.
– Mi az, hogy semmi közünk egymáshoz?
– Nem ezt akartam mondani. Én nagyon kedvellek, és hálás vagyok neked. De hétfőn visszatérek a normális életembe.
– És ebben a te normális életedben nekem már nincs helyem? Ezt akarod mondani?
– Nem. Persze, hogy nem.
António automatikusan az ingzsebébe nyúlt, és bosszankodva fedezte fel, hogy nem hozott cigarettát.
– Nézd, Vick, nem értelek. Tegnap még szívesen dugtál velem, most meg úgy tolsz el magadtól, mint valami leprást. Pedig ma este semmi más programod nincs. Ha anyám miatt aggódsz, megnyugodhatsz, itt senki nem lát meg minket.
– Anyád tisztában van azzal, milyen kapcsolat volt vagy van köztünk.
– Valóban?
– Igen. Kiszívtad a nyakamat.
– Á, hát persze. És anyám tudta, hogy ez mitől van?
– Tudta.
A férfi nevetett.
– Sose gondoltam volna.
– Azt hiszem, nem ismered anyádat valami jól.
– Lehet, de ennek mi köze a mi dolgunkhoz?
– Ő azt gondolja, hogy el akarom vetetni magam veled.
António csóválta a fejét.
– Félreértelmezi a helyzetet, mi?
– Én biztos, hogy nem akarom elvetetni magam. De az, hogy idehoztál, tényleg gyanússá tehet a szemében. Nem akarok semmi olyasmit elkövetni, ami megbotránkoztatná. Azt hiszem, ennyit megérdemel. Tartsuk tiszteletben a kívánságát.
António felállt.
– Jól van, Vick. Értem én. Most meg anyám mögé bújsz. De te tudod. Gyerünk, nincs kedvem tovább itt maradni.
Viki szótlanul követte a karcsú férfialakot. Egész hazaúton nem beszéltek.
Az éjszaka nyomasztóbb volt, mint a nappal. Viki éberen feküdt a nagyszobában, szinte megmozdulni sem mert, nehogy Teresa úgy értelmezze, éppen Antónióhoz akar sompolyogni. Este már nem is ivott, hogy ne kelljen vécére mennie. Mivel a budi a házon kívül volt, elég körülményes lett volna eljutni oda.
Úgy érezte, az őrült Teresa szeme mindenütt ott van. Mikor végre elnyomta az álom, a gyengeelméjű zavaros tekintetét látta, ahogy közeledik, egyre közeledik, miközben gyűlölködő sziszegést hallat. Teresa nem tudott beszélni, Viki most mégis azt hallotta: átkozott légy, átkozott légy! Olyan mérhetetlen iszonnyal töltötte el ez a látomás, hogy nyögve riadt fel. Álmában lerúgta magáról a takarót, és a hálóinge rácsavarodott a testére. Halk parkettaropogást hallott. Talán most jön az őrült Teresa! Lehet, hogy kés van nála! Vagy gyufa! Fel akarja gyújtani a házat?
– Vick, rosszat álmodtál?
A lány felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. António. Felparázslott a jól ismert pici fény. A férfi leült a nyitott heverő szélére.
– Igen, rémálmom volt. Teresa nénéd megátkozott.
– Ugyan már, képzelődsz.
– Tudom, hogy képzelődöm, anyád alaposan rám ijesztett.
– Szegénykém, te meg mindent olyan komolyan veszel.
– António, nem szabadna itt lenned.
– Miért? Valami rosszat csinálunk tán? Hozzád sem érek.
– De ők… De anyád megtiltotta.
– Hogy beszéljek veled egy kicsit? Mikor olyan kétségbeesetten nyögsz álmodban? Ez csak keresztényi együttérzés.
– Nem is értem, hogy hallottad meg. Nem aludtál?
– Persze, hogy nem.
– De hát huszonnégyóráztál. Még mindig nem vagy fáradt?
– Nem, fel vagyok spannolva. Annyira, hogy képes lennék órákig szeretkezni veled.
– Ezt már megbeszéltük.
– Tudom.
– Próbálj meg pihenni.
– Azt akarod, hogy elmenjek?
– Jobb, ha visszamész a szobádba. Mielőtt anyád vagy Teresa felébred.
– Ó, anyám biztos nem alszik. Valószínűleg egész éjjel egyenes derékkal ül, és hallgatózik.
– Ezt nem mondod komolyan.
– Dehogynem. Még egy nőt sem hoztam le ide. Neki ez hatalmas esemény. Ezért is képzel mindenfélét. Például, hogy feleségül akarlak venni.
– Látod, hiba volt, hogy idehoztál. Csak megzavartad anyád nyugalmát.
– A nyugalmát? Ez neked nyugalom? Ez a rohadt élet, amiben része van?
– Nem tudom, valamiféle nyugalmat biztos érez. Vagy beletörődést.
– Néha kedvem lenne meggyilkolni Teresa nénit.
– Miket beszélsz!
– Miért, talán nem lenne jobb neki is, ha itt hagyná ezt az árnyékvilágot?
– Azt nem tudhatjuk. Lehet, hogy ő boldog.
– Marhaság. Itt senki sem lehet boldog. Még egy gyengeelméjű sem.
– Sosem gondoltatok arra, hogy beadjátok egy otthonba?
– Anyám nem hajlandó rá. A testvéreim ki tudnának fizetni egy jó helyet is, de anyám szerint a családnak kell gondoskodnia az elesettekről.
– Vagyis neki.
– Ő az egyetlen, aki erre hajlandó.
– Valahol csodálatra méltó.
– És közben tönkreteszi magát. Gyűlölöm, hogy semmit nem tudok tenni érte. Semmit.
Vikit meghatotta a férfi önmarcangolása. Megmozdult benne valami, talán gyengédség? Talán szeretet? Carlosra gondolt. Miért facsarja össze a szívét ennyire, ha egy férfi szenved? Helyesebben mondva: ha egy vonzó férfi szenved?
– António. Ne kínozd magad!
Feltérdelt az ágyban, és odakúszott hozzá, hátulról átölelte a vállát. Sokáig maradtak így, mozdulatlanul.
