António az egyetem vége felé járt, amikor Serip meghívást kapott a Marginal sugárút kaszinójába, hogy megnyissa az új évadot, a meghívás az égből jött. Egy tojásos számot képzelt oda, a tojások egy olyan puha, vörös, kisebb kanapé méretű szájban tűntek volna el, mint amilyen Salvador Dalí Mae Westjén jelenik meg, a legjobb anyagokat vásárolta össze hozzá a Baixa méteráruboltjaiban, ökörvér vörös bársonyt, a legjobb minőségű drótot a vaskereskedésben, a tojásokat vidékről szerezte be, tökéletes, napsárga, kerek sárgájuk egészben maradt, ha fél kézzel összeroppantotta őket. Egy álló hónapig éjjel-nappal gyakorolt.

            A nézőtéren a harmadik sortól hátrébb a tojások sajnos már rosszul látszottak, a bemutató éjszakáján a középtájon ülők egymástól kérdezgették

            – Mi van a kezében?

            – Pingponglabdák?

            – Szerintem golflabdák.

a hátsó sorokban ülők pedig nyugtalanul kérdezték

            – Vattapamacsok?

            – Valamit ütöget velük.

            – Mi van a kezében, tojások?

világos volt, hogy ez a trükk a távolság miatt bukott meg abban a fekete-ezüst teremben, másnap éjjel el is küldték Seripet. Végigment egy folyosón, ahol meztelen angol táncosnők álltak libasorban, ő csak elhaladt mellettük, a lányok nem kérdeztek tőle semmit, aztán beleveszett az éjszakába.

            Depressziós lett, egy hétig kuksolt nyitott szemmel a sötét szobában, és a halált várta, de António és a barátnője megmentette, egy fazék tyúkaprólékot töltöttek a szájába, ő pedig mindkét oldalon hússzor megrágta az ételt.

            Helena hülyeségnek tartotta az egészet, de idővel megtanulta tisztelni a bűvész barátságát és jó szívét.

            A tojásos kudarc után Serip új ötlettel tért magához, mellyel forradalmasítani fogja a világ összes bárját és mulatóját, és amely nemcsak híressé, de minden elképzelhetőnél gazdagabbá is fogja tenni, mert az ő agyában született meg az első „elektromos ital” terve, és ő is fogja szabadalmaztatni a koktélt, melyet Elektra Tervnek nevezett el. A minden idők legstimulálóbb koktélja miatt az emberek folyékony áram után fognak vágyakozni.

            Egy pohár portóihoz meggylikőrt, citromot és fahéjat kevert, meg „egy titkos anyagot, melyet csak az Óvilágban ismertek”, és amely Serip szerint kisebb méretekben, de újraalkotta „a modern kémia és fizika Szent Grálját”: a hidegfúziót. Valójában egy pohár füstölgő, jeges italról volt szó két elektródával az alján, melyek hét-tizenkét volt feszültséggel csíptek, ha valaki belekortyolt az italba. Az alkohol jó vezető, António pedig, aki nagy bátran jelentkezett kísérleti nyúlnak, az egész Elektrát Serip arcába köpte, annyira megrázta őt az élmény.

            – Mintha valaki a szád belsejébe harapna!

            Serip addig kísérletezett egyéb anyagokkal és feszültségekkel, amíg el nem fogyott a pénze elemre, ekkor véget értek a kínzások, az utolsó elemből viszont a nyálkahártyájára folyt a kénsav, ezért csecsemő szájzselét kellett kanalazgatnia. Megállapította, hogy pont úgy égette meg magát, mit a Boszporuszban megismert fakír, aki egyszer félrenyelte a lángoló petróleumot, ez még azelőtt volt, hogy elvitte a szíve, mert ledugott a nyelőcsövén egy pengét, hát, nem volt valami nagy fakír.

            Megint ágynak esett depresszióval, de most gyorsabban gyógyult, mert megcsörrent a telefon, Serip ügynöke volt az, aki annyira rosszul végezte a dolgát, hogy az utóbbi időben meg se próbált fizetséget kérni érte. Megint Olaszországban akadt valami, Serip készüljön. A szerződésben az is ki volt kötve, hogy három segítőt kell magával vinnie.

            Másnap megjelent egy hirdetés az egyik országos terjesztésű újságban:

           

Olaszországi munka

Olaszországi fellépésekhez keresünk lányokat.

Garantált fizetés. Fotó szükséges.

 

            Az újság a következő napon letiltotta a hirdetést, mondván félreértésekre adhat okot, és sérti a megtévesztés és nőkereskedelem ellen hozott szabályokat. Sőt, igazi csapás az apróhirdetés rovat számára, magyarázták Seripnek, aki vérig volt sértve:

            – Soha, ezt soha, scuzi, ez egy abszurdum! – kiabálta, de letették a telefont.

            António odalépett hozzá, és azt mondta:

            – Várj csak egy kicsit, ha lányokat kell kivinned, akkor ez azt is jelentheti, hogy… mondd csak, nem egy… lokálról van szó?

            – A lokál nem azonos a prostitúcióval. Nagy a különbség. Ha akarod – folytatta Serip, miközben fáradtan sóhajtott egyet –, ha akarod, egyszer elmagyarázom neked a különbséget.

            – Magyarázd el most.

            – Meg kell tudni hallgatni a férfiakat. Ők beszélni akarnak, a lányok pedig meghallgatják őket. Egy lokál nem más, mint tiszta pszichoanalízis.

            – Ja, bocs!

            – Nem mondom, előfordulhat olyan kontextus, melyben egy konzumnő úgy gondolja, hisz szabadon megválaszthatja a klinikai módszereit, hogy felhagy a tiszta pszichoanalízissel, és a díványnak szenteli magát.

            – Ja, jó!

            – De ehhez nekem már semmi közöm.

            És nekivágott a városnak, hogy személyesen hajtson föl magának valakit. Az egynapos hirdetésnek mégis megvolt a hatása, otthon castingoltak titokban, nehogy Helena megneszelje, zenének Strauss Imígyen szólott Zarathustráját választották, amelyet otthon csak úgy emlegettek, hogy

            – az a zene a 2001: Űrodisszeiá-ból.

            Serip három lányt választott ki partnerének: egy szőkére melírozott portugált, egy egyenes hajú, brazil mulatt nőt meg egy sötétfekete, afrofonott hajú angolait, az egyensúly kedvéért.

            – Senki sem vádolhat fehérhús-kereskedelemmel, vagy legalábbis azzal, hogy csak fehér húst exportálsz – mondta neki António, amikor a barátja a fülébe súgta a lányok színét.

            Igazság szerint csak ez a három lány jelentkezett, de tökéletesen megfeleltek a célnak, a filmzene pedig sokat segített. Serip úgy emelte fel a varázspálcáját, ahogy Kubrick majma a csontot a kürtszó és dobok crescendójára, és át tudta vinni pszicho-szexuális hatalmát a nézőtérre.

            Megbeszélték, melyik napon indulnak Olaszországba. Megjött a három lány a bőröndjével, felcipekedtek a harmadik emeletre, az előszobában kinyitották a csomagokat, hogy megnézzék, megvannak-e az éjszakai ruháik, van-e náluk elég bugyi meg harisnya, nem lyukas-e valamelyik, nem futott-e fel rajtuk a szál, aztán lecipekedtek, hogy Serip mindent bepakolhasson a minibusz csomagtartójába, majd újra fölmentek, hogy meguzsonnázzanak és igyanak egy teát a konyhában, mert csak koraeste indulnak, ha már kicsit lehűlt a levegő.

            Nem volt otthon tea, csak cukrozott portói, még az Elektra Tervből maradt, később aztán már ez se, megitták az egész üveggel, Serip azt állította, nagyon büszke rá, hogy Olaszország rendkívül igényes és nagyon különleges színpadi világának három ilyen gyönyörű, ekkora tehetséggel és ilyen álomszép testtel megáldott partnernőt mutathat be. A portugál lánynak, miközben hallgatta, eszébe jutott, mekkora igazságtalanság történt, és ezzel a másik két lány is egyetértett, mégpedig az, hogy António nem igazán vett részt a castingban, hisz végig egy vastag Braille-papírra jegyzetelt pontocskákkal,

            – jaj de cuki, mintha hímezne,

úgy írta fel az adataikat, a (valószínűleg ál-) nevüket, az (elvileg hamis) életkorukat, hogy közben nem láthatta, micsoda nők és mekkora művészek ők valójában, ezért olyan ötletük támadt, melyből mélységes emberiesség sugárzott, ezt António csak ahhoz tudta hasonlítani, csak persze sokkal jobb befejezéssel, amit a franciatanárnője tett vele az órán, amikor megkérte rá, tapogassa végig az arcát. Mivel most táncosnőkről volt szó, António-nak mindent végig kellett néznie az ujjaival, és ő a legnagyobb tisztelettel és igazán mélyrehatóan tapogatta végig a három lányt a lábujjától a feje búbjáig, a végére mindhárman levetkőzték minden félelmüket és majdnem minden ruhadarabjukat, sírtak az örömtől, hogy valami gyönyörűségeset vittek véghez a világon, aztán kértek még bort, de már nem maradt.

            – Még senki se tapogatott így végig, António, pórusról pórusra…

            – Braille-írással olvas téged végig, drágaságom – válaszolta Serip. – A lelkedet fürkészi a bőrödön keresztül, mia cara. António, el ne felejts a sorok között is olvasni, néha ott van a legfontosabb rész. Ez az, kicsit lejjebb.

            – Jaj, a csibész – nyögte a lány remegve.

            – Bocsánat, kisasszony!

            – Semmi baj, örülök, ha alapos véleményt alakítasz ki rólam. Néha úgy tűnik, a férfiak csak egyet akarnak.

            – Erre koccintok, remek, signore! – bömbölte Serip.

            Azon a fényes éjszakán holdkeltekor indultak. Serip a három partnernőjével egy diesel mikrobuszban a Pireneusok, az Alpok majd Lombardia hegyi tavai felé, át Piemonte síkságain és rizsföldjein, és alig egy hét múlva, amikor António épp Helenával volt otthon, és titokban még mindig a saját szerencséjén nevetett, megszólalt a telefon, és Helena egy nagyon furcsa beszélgetésnek lett fültanúja.

            – Hogyan?… Bocsánat, nem értem… Tényleg nem akarom önt becsapni, hölgyem, de nem értem… igen, ezen a címen lakik, de jelenleg nincs itthon, elutazott Olaszországba, hölgyem.

            A vonal másik végén egy nő üvöltött:

            – Nem érti? Hogyhogy nem érti… mit nem ért ezen, lakik ott egy férfi, aki… azt állítja, Seripnek hívják, igen vagy nem?!

            – Igen, de ahogy már mondtam magának, Olaszországba utazott dolgozni.

            – Akkor mondja meg neki, hogy Carmo ügynök telefonált a bűnügyi rendőrségtől. Ez a férfi elrabolta a kiskorú húgomat, és ha nem jön vissza vele azonnal, én…

            – Kiskorú, hogyhogy… kiskorú?

            António megijedt. Milyen gyorsan cseperednek, lehet, hogy tényleg kiskorú?

            – Tizenhét éves!

            – Á, értem.

            Amellett a lány mellett én vagyok kiskorú.

            – Mondja meg neki, ha nem hozza vissza azonnal a húgomat épen és egészségesen, utánamegyek, de nem tartóztatom le.

            – Nem tartóztatja le.

            – Nem. Megölöm. Megérette, amit mondtam?

            – Persze, hölgyem, illetve nyomozó asszony. Megöli.

            A nő erre letette.

            Helena úgy kért magyarázatot a dologra, hogy közben vasmarokkal szorongatta António nyakát.

            – Ti, ti… Csak ti ketten tudnátok megnevettetni ezzel a történettel – morogta.

            Nem tudták elérni Seripet. Később viszont ő telefonált. A legkiábrándultabb ember volt egész Európában. Meg se hallgatta őket.

            – Telefonált a rendőrség.

            – Mindhárman megszöktek. Kiraboltak, és leléptek a kellékekkel.

            – Már megint?!

            – Spanyolországban, Córdoba mellett egy panzióban, ahol az első előadásunk lett volna…

            – Telefonált a rendőrség.

            – …hogy összeszedjünk egy kis pénzt benzinre… a panzióban majdnem megkéselt a tulaj, mert Jaicira ellopta a képeket és a hamutartókat, mindent bepakolt a bőröndjébe. Jaiciráról végül kiderült, hogy nem konzumnő, hanem prostituált.

            – El se hiszem, ki mondta volna róla.

            – Erre azt válaszoltam, hogy nem igaz, de a férfi kést dugott az ingujjába, én meg nem vettem észre, pedig van szemem az ilyesmihez, de ügyesen eldugta, szóval kinyitom a bőröndöt, a lány bőröndjét, és ott volt minden. Lementem a recepcióra, hogy megbeszéljem a dolgot, de a pasas azzal fenyegetett, ha nem adunk neki vissza mindent, kibelez, mint egy halat, és a Guadalquivirbe dob, António!
            – Nyugodj meg! Jól vagy?

            – A lányok meg addig leléptek a minibusszal, úgy tűnik, Darlene meg a Mónica tud vezetni. Egy sevillai benzinkútnál találták meg a kocsit. Üresen. Most még Spanyolországon se jutottam át.

            – És most?

            – Scuza, António, hazamegyek.

           

            A világ napról napra változott, ebben legalább állandó volt.

            Egyszer Svájcban, egy éjszakai mulatóban Serip épp a kendőit rendezgette, amikor elkezdődött a striptease, és a táncosnő azt kérte, vegyék lejjebb a fényeket, ideges mozdulattal intett a világítónak, vegye már lejjebb a fényt, amely pont a mellére világított, előbb még úgy tűnt, az éles fény az előadás része, mérgezett nyílként hatol be a koreográfiába, de Serip a díszletek mögött, abból a szögből, ahol állt, egy műanyagdarab csillogását látva megértette, a nő azért akar kevesebb fényt, kevesebb fényt, kérem, mert celluxszal volt megemelve a melle.

            Egyszer Németországban, várj csak, talán Franciaországban volt, Serip a híres virslis számát adta elő, mellyel Pozsonyban elnyerte a csehszlovák televízió díját, szakácsnak öltözve egyre nagyobb virsliket varázsolt a színpadra, úgy ugrottak elő tízesével, mint a rugók, egyre nagyobbak és nagyobbak lettek, de ekkor lenézett a színpadról, ez a nő meg az a férfi ott összetapadva… mit húzogat a nő a kezével?, el is ejtettem pár virs… és az a kövér férfi hátul, a térdeplő fiúcskával, nem, ez nem lehet igaz.

            Egyszer Lisszabon Chelas negyedében épp a tojásos trükk első változatát próbálta, igazi tojásokkal dolgozott, de csak a csirkekeltetőből szerezte be őket, jótékony előadást tartott a közösségi teremben, és mire folytatni akarta a trükköt, valaki az összes tojását ellopta, hogy megegye.

            Serip mindig hazatért.

 

Bense Mónika fordítása

 

(Részlet Rui Cardoso Martins megjelenés előtt álló új regényéből,

az Engedjék át a láthatatlan embert-ből.)

 

 

Az előző fejezetben tárgyalt érzelemmel ellentétben a föld gyomrában reménytelenség lett úrrá. Amikor már végre kezdtek hozzászokni a körülményekhez, az állott levegőben csatornaszag csapta meg az orrukat. Városi emberek bélbűze,  meg a kutyáké, macskáké, patkányoké, rovaroké és madaraké, végbélnyílások és kloákák, enzimzubogás, erjedés, baktériumok és gombák zuhantak alá fokról fokra a folyó vizébe.

João úgy kapaszkodott António nadrágjába, mint egy bója, és közben hüppögött. Félt a sötétben, ilyen félelmet a gyerekek csak földrengéskor, az éjszaka közepén élnek át, két betontömb közé szorulva.

António elhajította a koponyát, mely zörögve gurult végig az üres csatornán. Egyszer még az előkészítőben, a gimnázium előtt a franciatanárnője meg akarta mutatni, mennyire csodálja őt a bátorságáért, hogy miután kikerült a vakok intézetéből, ahol megtanulta a Braille-írást, a matematika és az írás alapjait, nem hagyta, hogy máshogy bánjanak vele, mint a többiekkel. Az irodalomtanárnőjét egyszer például egy egész életre meghatotta az a makacsság, amellyel António ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen egy táblára írt szöveg közös felolvasásában. A szöveg nem volt meg Braille-írással, ezért nem tudni, hogyan, de António kívülről megtanulta az egészet, és tökéletesen „felolvasta” a palatáblát, a mondata pontosan illeszkedett az előzőhöz, és át tudta adni a szót a következő osztálytársának.

A franciatanárnő esetében viszont a nemes érzelmek António legnagyobb nyilvános megszégyenüléséhez vezettek. A tanárnő azt harsogta neki:

– António, gyere ide, légy szíves. Nem, várj, majd én megyek oda…

António bizalmatlanul indult el felé.

– Emeld föl a kezed.

A fiú pánikba esett.

– António, azt szeretném, ha megérintenéd az arcom, hogy lásd, milyen vagyok. Szeretném, ha látnád a tanárnődet, oui, moi, ton professeur de français, avec tes doigts, az ujjaiddal, hogy te is pont úgy láss engem, ahogy az osztálytársaid látnak nap mint nap a szemükkel, c’est ça.

– Hagyja csak – motyogta António.

De a tanárnő elkapta a csuklóját, António pedig végigtapogatta az arcát, melyet puhának, ragacsosnak érzett, és egész lényével azért könyörgött az égnek, vágják már ki ebből a filmből. Az osztálytársai közben vinnyogni kezdtek, fulldokolva vették a levegőt. Aztán mindenkiből kitört a nevetés, nem bírták nézni a jelenetet. A legrosszabbak a lányok voltak.

Az volt a legfurcsább az egészben, ahogy António érintése levált a tanárnő bőréről, hájas húsáról, és a porcokat kezte kitapintani, az orrnyergét, aztán oldalt a füleit, lenn az ereit, érezte kiugró orrcsontját, és a kép, amelyet ekkor maga előtt látott, gondolta végig később, erősen hasonlított a fiatalon meghalt Tutanhamon fáraó arcáról készített modern, tudományos rekonstrukciókhoz.

Amit António rémült ujjbegyeivel ekkor látott, az olyan volt, mint egy számítógépes koponyarajz, egy röngen- vagy mágnesesrezonancia-felvétel, csontok, melyeket még be kell fedni plasztilinnal: a tanárnő hústól megfosztott arcát látta maga előtt.

 

– Egy csontváz volt, egy emberé, aki itt halt meg bezárva!

– Ezt nem tudjuk, João, lehet, hogy a falból esett ki, és hogy már réges-rég el lett ide temetve. Amikor Lisszabon régi negyedeiben építenek valamit, ez mindig könnyen megtörténhet. A városháza környékén még sodronyinges katonákat is találtak a mórok idejéből, akkor akadtak rájuk, amikor új vezetékeket fektettek le a kábeltévéhez. Ne félj.

– De félek.

– Most jut az eszembe, a Baixában van egy banképület, alatta hihetetlen dolog húzódik, egy kis római temető, még egy csontvázat is kiállítottak benne. Egy olyan ember vázát, aki Jézus Krisztus korában élt!
– Az mikor volt?

– Hogyhogy mikor? Úgy kétezer évvel ezelőtt, na, mit gondolsz erről? Jézus Krisztus 33 évesen halt meg a keresztfán Jeruzsálemben, a rómait pedig… ugyanabban az időben temették el itt… ő is 30-40 éves lehetett… akkoriban a várost Olissipónak hívták, és várj csak, voltak ott még…

Voltak ott még gyerekcsontvázak is magzati pózban, gondolta, fogd már be.

– Félek – ismételte meg João, és António-ba mélyesztette a körmeit.

– Gyere, ölelj át!

Átölelték egymást.

– Még sosem jártál csontkápolnában?

– Az meg mi?

António gyerekkorában két csontkápolnában is járt, az egyik Évorában, a másik Campo Maior-ban volt. Ezért is tudta olyan jól elképzelni a franciatanárnője koponyáját. Az évorai hatalmas volt, kilencezer koponya falakba ágyazva, a kriptákat csigolya-, kulcscsont-, keresztcsont-, combcsont-, sípcsontáthajlások kötötték össze, a kutacstól a lábfej utolsó ujjpercéig és a farokcsontig minden, a test összes kalciumtartalma. A papok hosszú évekig gyűjtötték őket a temetőkből és a város kolostoraiból, hogy „megörökítsék az élet mulandóságát”.

A Campo Maior-i sokkal kisebb volt, és mivel, úgymond, kevésbé vette birtokába a halál, António attól ijedt meg igazán. Egy meleg napon vitte el őt az anyja a székesegyház alatt található egyhajós kápolnába abban a ragyogó, fehérre meszelt, vidéki utcában. A városkában frissen pörkölt kávé illata terjengett. Stukkódíszes, kőből rakott ajtón kellett belépni, fölötte felirat és liliom

– anya, a cserkészek virága, tudod, légy résen!

Az anyja elolvasta az Építészeti Örökség Intézetének prospektusát: a falakat és a tartóelemeket teljes egészében csontok és koponyák borítják, a fal alsó szakaszának kiugró részeit szintén. Szemben, a főoltáron koponyacsontok, egy üveggel fedett fülkében kereszt. A színes csempepadlóban a kék, a sárga és az ökörvérvörös dominál.

António-nak nagy tehetsége volt a hivtalai bürokrácia és a különféle szaknyelvek végtelenségig burjánzó részleteihez, és el kell ismerni, valamennyire még élvezte is ezeket a jelentéseket, melyeket szóról szóra megtanult. Néha feltette magának a kérdést, vajon nem uralkodott-e el szellemén ez az attitűd kora ifjúságától fogva, egy csomó fölösleges kacattal teletömve a memóriáját, és elhódítva a teret a képzeletétől, talán ez akadályozhatta meg abban, hogy alkotó művész legyen belőle, mert ha csak a vakság jelentett volna gondot, akkor azt valamilyen területen biztos le tudta volna győzni, vagyis hogyha a tehetségét és érzékenységét nem szorította volna korlátok közé az a töménytelen logisztikai információ, a napról napra szaporodó sok érdektelen újdonság; ám mivel ilyen szellemi adottságokkal született, végül magától értetődően, és a saját kérdését is megválaszolva, autóbalesetekre szakosodott jogász lett belőle. Nem ez a legrosszabb szakma a világon, és meg is lehet élni belőle.

Campo Maior-ban megérintett egy csontvázat, melyet úgy illesztettek habarccsal a falba, mint egy domborművet. Aztán a koponyákat kezdte tapogatni, úgy futott végig az ujja a sorokon, mintha ütőhangszereken játszana, kop-kop-kop, dóval kezdett, aztán egy szó következett, majd egy fá, kop-kop, csak az ujjízületeivel érintette meg őket, ebben a koponyában egyszer rég egy nyelv lakott, mely énekelni is tudott.

Ebből elég, ne légy tiszteletlen, szólt rá az anyja. Húzd itt végig lassan az ujjad. Az van ideírva… „Mi… mi csontok kik…”

 

Mi csontok kik itt vagyunk a tiétekre várunk

 

mivel írták a szöveget?, bordacsontokkal, római betűtípushoz hasonlítanak a betűk, el tudod olvasni? Nagyjából, anya. Több mint kétszázötven éve haltak meg, egy szörnyű katasztrófa miatt emelték ezt a kápolnát.

– Mind egy napon halt meg. Itt, körülöttünk és fölöttünk úgy nyolcszázan vannak habarccsal a falba illesztve. 1732. szeptember 16-án abban az órában haltak meg, amikor lecsapott egy villám az égből, és felrobbantotta a vár lőporraktárát, majdnem el is tüntette a várost a térképről, és a lakosság kétharmadával végzett. Aznap az emberek eszegettek, beszélgettek, féltek a vihartól, a katonák a kedveseikre gondoltak, ahogy ott ülnek a faluban az ablakban, asszonyok, férjek, gyerekek, aztán hirtelen bumm!, és az egész fölkerült egy kápolna falára.

Ami pedig engem, Lisszabon gyomrának foglyát illeti, gondolta António, én majd azoknak a listáján szerepelek, akik egy múzeum polcán fognak díszelegni. Egyszer majd egy ásatáson, ahol fogkefével tisztogatják a csontokat, egy régész rátalál a koponyámra, egy felnőtt férfi betört koponyájára, melyen sok begyógyult gyerekkori törés nyoma látható, nem lesznek viszont rajta a meszesedés természetes folyamatának nyomai, a homloklebeny barázdált szirmai, melyek a halántéklebenyekhez illeszkednek, annak a törésnek a nyomai, ami azon a napon történt, úgy tűnik, kedves kollégák, ez a férfi megérte a felnőttkort, és tragikus körülmények között halt meg… ezen éhséget, fagyást vagy fulladást értek, vagy  mindhármat együttvéve.

Ez pedig itt annak a gyereknek a feje, aki vele volt a halál pillanatában… ezt a duót elnevezzük… Férfi-Gyermek párosnak…tehát amikor, álmodta a jelenben António, amikor… várjanak csak!, itt van melletük egy harmadik koponya, de ez… ez hihetetlen, ez egy másik korszakból származik, az ásatás ugyanazon rétegéből került elő, de ez a harmadik férfi minden kétséget kizáróan sokkal korábban halt meg, mint a Férfi-Gyermek páros, tudjuk jól, hogy a XXIII. század kriminalisztikája és az őslénytan-genetika olyan fejlettségi szinten áll, hogy ilyen kérdésekben sosem tévedünk, az utoljára talált lelet, ahogy önök is láthatják, olyan korból származik, melyben még se szájhigiénia, se fogpótlás nem létezett, nézzék ezeket a fogakat, mind szúvas, az alsó állkapcsa se lehetett jobb állapotban, talán a régi Lisszabon egyik természeti katasztrófája vitte el a szerencsétlent, valószínűleg a XVIII. századi Nagy Földrengés, az utolsóelőtti, mely megelőzte a XXI. század közepén egész Lisszabont romba döntötő Óriásrengést.

Akkor most datáljuk pontosan, mely évszázadokban élt a három koponya: a Férfi-Gyermek páros halálának időpontját ennek a századnak az elejére tenném, 2010-20 a feltételezett korszak, kisebb-nagyobb intervallummal, az áldozatok lejutottak a régi Lisszabon csatornarendszerébe, valami titokzatos ok miatt kerülhettek oda, akkoriban, ahogy azt a felnőtt férfi állkapcsán is láthatják (a gyerek alsó állkapcsában még tejfogak vannak), már általános volt az amalgám fogtömés használata (sőt, kezdett kimenni a divatból a nehézfémek mérgező hatása miatt), és kerámiakoronát is készítettek (csupán durva, olcsó fajtákat, de a gazdagabb városrészekben, például a Lapában figyelemreméltó, csontba épített titánprotéziseket is találtunk, ez a technika akkoriban még újdonságnak számított) meg olyan fogkeféket, amilyeneket mi régészeti feltáráskor használunk.

 

Az ég világon senki se tud róla, hogy itt vagyunk, vagy már keresnek minket, kesergett magában António. Találnunk kell egy vaslétrát, melyen felmászhatunk egy csatoranfedélig, lennie kell valahol egy létrának. Hangosan viszont ezt mondta:

– A csontok senkit se bántanak, João. Gyerünk, tovább kell mennünk.

Nem tűnt föl neki, milyen csöndben rágódik João is a maga dolgain, melyeket egyre sötétebb színben lát. Ebben a nyomasztó helyzetben, csontok és csontok, csontvázak meg csontvázak között, éhesen a hideg sötétben kezdte őt hajtani a cselekvés vágya.

– Mennyi ideje vagyunk itt? – kérdezte. – Fenn most nappal van?

– Szerintem még igen. 24 óra telhetett el. Egyél még kenyeret.

– Most én megyek elöl.

– Dehogy mész.

– De én is tudok elöl menni.

– Ez most nem szembekötősdi. Veszélyes lehet.

– Engedjen el, engedjen már el! Minden veszélyes, a világon minden veszélyes!

António megrémült. João kihasználta a pillanatot, és úgy előzte meg António-t, hogy átmászott rajta.

– A tengerparton egyszer láttam – kezdte João –, amikor meghalt egy férfi. Ásott magának egy gödröt, egyedül volt, senki se vett észre, a törölközőink mellett csinálta, illetve én láttam, de a felnőtteket semmi más nem érdekelte, csak a napozás. Elmentem bevizezni a lábam, tapicskoltam egy kicsit a sekély vízben, és amikor visszajöttem, hogy megnézzem a gödröt, amit a férfi ásott, a homokkúp már be volt omolva, ő meg nem tudott kimászni alóla, és úgy halt meg, mintha futóhomokba fulladt volna. Némán halt meg. A hülyesége miatt, mondta a parti őrség vezetője. A saját kezével ásott. Nem csapott zajt. Én meg kiabálhattam volna, amikor már nem láttam őt.

Mik nem jutnak most az eszedbe, te rémült kisfiú. Maga a sír.

– Az a férfi hülye volt, mi meg nem vagyunk azok. Engedj előre, João.

– Mondtam már, hogy engedjen el! Van benne gyakorlatom. Sokszor versenyeztünk olyat, hogy ki ér előbb célba bekötött szemmel.

– Hol?

– A tengerparton. És hogy ki tud minél többet lépni úgy, hogy nem lép a homokba leszúrt kagylókra… csukott szemmel kellett haladni. Majdnem mindig én nyertem.

– Gratulálok. És kiket győztél le, a rákokat?

– Az… az apámat.

– Hol van az apád, João?

– Nem fontos.

– És az anyád?

– …

– …

– …

– Rendben van, egy kicsit mehetsz te elöl. De fogom a lábad, ezeket a hideg kis lábacskákat, ne gondold, hogy megszökhetsz előlem, és itt hagyhatsz a sötétben, ahol semmit se látok.

– Hahaha.

– Hahaha.

Azt a mindenit ennek a kölyöknek, rendkívüli gyerek. Nem is tudtad, hogy ilyen csodálatos lények tudnak lenni a gyerekek, tényleg nem tudtad.

 

António-nak és Helenának gyakorlati okból nem volt gyereke, Helena nem esett teherbe az első három évben, keserű korszak követte ezt az időszakot, mindenki jótanácsokkal traktálta őket, merő jószándékból, de ezek a beszélgetések az egész életüket megmérgezték. Olyan családban felnőni, ahol sok mindent nem szabad, szegény gyerek, annak a vak ügyvédnek a fia stb. Nem adták fel, az összes klinikát kipróbálták. De semmi.

Nekik úgy tűnt, a gyerek hiánya nem tette tönkre vagy zilálta szét a hétköznapjaikat.

Gyerekek… ez a kisfiú, micsoda bátorság… gondolunk valamit róluk, hogy ilyenek meg olyanok, aztán kiderül, hogy dehogy, sokkal erősebbek, éberebbek és okosabbak… és erősebbek, de ezt már mondtam.

 

– Látsz valamit, João?

– Semmit se látok.

– Én se látok semmit. Döntetlen, haladjunk tovább. Mit csináltál még a tengerparton az apukáddal?

– Semmit.

A járat továbbra is lefelé tartott, úgy tűnt, egyre mélyebb rétegekben járnak. António-ban csak az tartotta a lelket, hogy minden bizonnyal egy nagyon meredek utcán haladnak lefelé, és hogy délnek tartanak, egy olyan utca irányába, mely végül a Marquês de Pombal térbe fut, ahogy a GPS mondta nekik. Lisszabon ugyanúgy hét dombra épült város, mint Róma, és most épp az egyiken haladsz lefelé. És mintha egy kicsit kiszélesedett volna a járat. Lehet, hogy ezek a csatornák lefelé egyre szélesebbek?

João nem tudott szabadulni az előző témától.

– Kitaláltunk egy történetet, de nem fejeztük be. Apa fogott egy kaméleont a Barqueiros szigeten, és a karomra tette. A kaméleon zöld maradt. „Daltonnak hívják, Daltonista Kaméleonnak”. Akarja hallani?

– Végre valami vigasztalás.

– …

– Meséld csak.

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kaméleon, aki nem tudta megváltoztatni a színét, vagyis tényleg daltonista volt. Ahányszor csak színt kellett váltania, mindig rosszfelé színesedett. Ez bizony sok gondot okozott neki, nagy veszélyt jelentett rá és kaméleoncsapatára, akik se barnának, se zöldnek, se sárgának nem akarták őt látni, rá se bírtak már nézni, annyira feltűnő volt!, mindig rosszul álcázta magát… ezért szegény Daltont szomorú magányba taszították. Sose tudta eltalálni a helyes színt, mert daltonista volt, meg mert olyan suta is volt. Egyszer épp egy lagziból tartottak haza a bokruk felé, nagyot ettek-ittak a lakodalomban, volt ott kéklégyleves, főfogásnak ritka homoki pók, amelyiknek csak hat szeme van (a mérgét nem szabad megenni), muslincafelfújt, szárnyashangyapuding, amit erjesztett sáskaszósszal öntöttek le… szomorúan ballagott hazafelé Dalton a lakodalomból, mert a gyönyörűséges Színpompás Maria ment férjhez, a legérdesebb bőrű kaméleonlány egész Algarve-ban.

– Algarve-ban?

– Igen, miért, hol élnek még kaméleonok? Algarve-ban, Madagaszkáron és még egy-két helyen, nagyon különleges klíma kell hozzá. Igazából az összes kaméleon szerelmes volt Színpompás Mariába, de csak a „Vörösnyakú” tudta őt meghódítani azzal a vörösnyakos trükkjével, a többiek meg szomorúan ballagtak haza, mert nem ők vehették feleségül Mariát, a mulátságnak azért persze örültek, és hajnaltájban, telehassal vánszorogtak hazafelé, még annál is lassabban haladtak, mint ahogy a kaméleonok szoktak, akiknek csak a nyelvük fürge, és egyszer csak megjelent a magasban egy kánya, erre az összes kaméleon olyan színt vett fel, amilyen az út volt a hasuk alatt, és… és… hogy is volt tovább?

– Sose ér véget ez a mese, João?

– Hova siet?… olyan színt vett fel, amilyen az út volt a hasuk meg a farkuk alatt, mind átváltozott, Daltont kivéve, aki, mint mindig, sárga maradt a zöld fűben, a kánya meg meglátta őt odafentről, és vííííí! bummm… rájuk támadt, nekik meg menekülniük kellett, és ahogy a ragadozó madár egyre közeledett, meglátta, hogy több kaméleon van ott, mint hitte, nagyon meg volt elégedve magával, és Dalton helyett a legkövérebb kaméleont ette meg, akit „Dagi”-nak hívtak, és amúgy szemüveges volt.

– Politikailag nem igazán korrekt a meséd.

– Mivel a „Dagi” két szeme két irányba nézett, rugalmas lencséjű szemüvege volt.

– Ja, az más…

– Daltont pedig a szerencsétlenség után elűzték a csapatból, nagyon szomorú és magányos lett, mert érezte, hogy más, mint a többi, és mert senki se szerette, meg a szokásos bla-bla. Csakhogy az egyik nap, amikor épp átkelt az úton, elkapták a volt barátai, és verni kezdték, olyan erősen ostorozták a nyelvükkel, hogy nem vették észre a közeledő autót, ez az egyik fő oka az algarve-i kaméleonok pusztulásának, a másik meg hogy az emberek kalitkába zárják őket, mint valami háziállatot, ami tilos, tudta?

– Bizony.

– Amikor közel ért hozzájuk a kocsi, és meghalloták a motor zaját, Dalton régi barátai ösztönösen mind a forró aszfalt színét vették fel… a sárga por meg a fekete szín keverékét… a sofőr persze nem vette észre őket. Dalton viszont, aki nagyon megijedt, amikor a többiek ostorozni kezdték a nyelvükkel, megint eltévesztette, a két szemét két ellenkező irányba fordította és elvörösödött, teljesen vörös lett, vörös, vörös.

– Ökörvérvörös.

– Kicsit világosabb. A kocsi lefékezett, hogy ne üsse el a kaméleont, de kisodródott, és a sofőr – szerencsétlenségére – tovább rontotta a 125-ös autóút halálos baleseteinek nyári statisztikáját, mely az egyik legrosszabb a világon. Erről azonban Algarve gyönyörű kaméleonjai már nem akartak tudni, még azon az éjszakán, hogy megünnepeljék az agyafúrt Daltont, aki mindnyájuk életét megmentette, óriási bulit csaptak, melyet hüllőpikkelyeik ragyogó tüzijátékával kísértek, még Színpompás Maria is megjelent, hogy egy csókot adjon Daltonnak. Itt a vége, fuss el véle!

António nem szólalt meg, inkább João hangjából próbált olvasni. Valami nem stimmelt. João se mondott semmit.

– Nekem tetszett. Mi a baj? – kérdezte António.

– Hülye egy történet.

– Na jó, bevallom, megsajnáltam a férfit. A vége egy kicsit morbid.

– Az.

Tudja, mit jelent a morbid szó. Ha megkérdezné tőle valaki, mi az a fejbiccentő izom, mint a Lisszaboni dal című filmben… talán még azt is tudja, mi az a csecsnyúlvány. Nekem úgy tűnik, ebből a történetből csak úgy süt a lelkifurdalás.

Apukáddal találtad ki?

– Csak a felét. Ott tartottunk, amikor meghalt az apukám.

– …

– …

– …

António megsimogatta a kisfiú bokáját. A lába… mint egy jéghideg cső. Hagyd most. Már nem is olyan büdös ez a hely.

– Egyszer majd talán kitalálunk egy másik befejezést a történetednek.

– Talán.

 

Bense Mónika fordítása