Esőverte gyerekkor
Esik. Kövér esőcseppeket csap az erős szél az üvegeknek. Félix a viharral szemben ül, és lassan, kanalanként ízlelgeti a gyümölcsturmixát. Mostanában ezt eszi vacsorára. Ő maga készíti el, először villával összevág egy papayát, aztán hozzátesz két maracuját, egy banánt, mazsolát, fenyőmagot, egy evőkanál angol márkájú müzlit és egy kis mézet.
– Meséltem már magának a sáskákról?
Mesélt.
– Amikor így zuhog, mindig eszembe jutnak a sáskák. Persze nem itt, Luandában történt, itt sose láttam ilyesmit. Apám, az öreg Fausto Bendito az anyai nagyanyjától megörökölt egy birtokot Gabelában. Lejártunk oda nyaralni. Olyan volt az nekem, mint ellátogatni a Paradicsomba. Egész nap a munkások gyerekeivel meg egy-két helybéli fehér kisfiúval játszottam, akik tudtak kimbunduul. Indiános-kovbojos háborút játszottunk csúzlival és lándzsákkal, amelyeket mi magunk készítettünk, sőt, még légpuskánk is volt, nekem meg egy másik fiúnak, és indiai almával töltöttük meg őket. Biztos nem ismered az indiai almát, kis vörös termés, nagyjából akkora, mint egy puskagolyó. Remekül lehetett őket tölténynek használni, mert ahogy célba találtak, placcs, szétdurrantak, és úgy piszkították be az áldozat ruháját, mintha véres lenne. Amikor így szakad az eső, Gabela jut eszembe. A mangófák az út mellett Quibala határában. Azóta se ettem olyan rántottát, amilyet a Quibala Hotelban szolgáltak fel reggelire. Gyerekkorom tele van jó ízekkel. Illatos. Igen, emlékszem a sáskákra. Emlékszem azokra a délutánokra, amikor sáskák potyogtak az égből. Elsötétült a látóhatár. A sáskák összezavarodva hullottak a gazba, először itt egy, aztán ott egy másik, és azonnal felfalták őket a madarak. Szétáradt a sötétség, mindent belepett, a következő pillanatban kínzó, önmagát megsokszorozó lénnyé vált, dühös zümmögés, nagy felbolydulás lett belőle, mi meg rohantunk haza, hogy el tudjunk bújni előlük, közben a fák percek alatt elvesztették leveleiket, eltűnt a gaz, befalta az az eleven tűzvész. Másnapra minden, ami zöld volt, eltűnt. Fausto Bendito elmesélte, egyszer végignézte, ahogy eltűnik egy zöld kocsi, mert szétrágták a sáskák. Szerintem ez azért túlzás.
Szeretem őt hallgatni. Félix úgy beszél a gyerekkoráról, mintha tényleg megélte volna. Lehunyja a szemét és mosolyog:
– Ha lehunyom a szemem, újra magam előtt látom, ahogy sáskák hullanak az égből. A quissondék, a kóborhangyák, ismered őket? A quissondék éjszaka leptek meg minket, pokolba vezető ajtón át jöttek az éjszaka közepén, és ahogy öltük őket, úgy lettek egyre többen, több ezren, millióan. Emlékszem rá, hogy köhögve ébredek, erősen köhögök, fuldoklok, ég a szemem a harci füsben. Fausto Bendito, az apám pizsamában, kócos rasztahajjal, meztelen lábát egy lavór vízben áztatva, egy palack DDT-vel a kezében harcolt azzal a hangyatengerrel. Fausto a vastag füstben ordítva utasítja a szolgákat. A gyerekek riadt nevetésével nevettem. Ha elaludtam, quissondékkal álmodtam, amikor felébredtem, még mindig ott voltak a füst kellős közepén, abban a kesernyés füstben, vak dühtől, ősi éhségtől űzött millió apró daráló. Ha elaludtam és álmodtam, behatoltak az álmaimba, láttam, ahogy felmásznak a falon, megtámadják a tyúkokat a tyúkólban, a galambokat a galambdúcban. A kutyák a lábaikat rágták. Dühösen forogtak körbe-körbe, vonyítva forogtak, a fogaikkal próbálták kiharapni az ujjaik közé szorult kóborhangyákat, egyre csak forogtak, vonyítottak, a saját húsukat harapták. A karmaikkal tépték ki magukból a quissondékat. Tiszta vér lett az udvar. A vér szagától még jobban megvadultak a kutyák. Megvadultak tőle a quissondék is. Vén Reménység, aki akkoriban még nem volt ilyen vén, kiáltozott, könyörgött, tegyen már valamit, gazda! Szendvednek az állatok, én pedig emlékszem rá, ahogy apám megtölti a vadászpuskáját, Vén Reménység pedig becipel a szobába, hogy ne lássam. Szorosan Reménységhez bújtam, a keblei közé rejtettem az arcomat, de ettől még nem kerültem távolabb az eseményektől. Ha most lehúnyom a szemem, mindent magam előtt látok, mindent hallok, elhiszed? Még ma is megsiratom a kutyáim halálát. Nem volna szabad ezt mondanom, nem tudom, megértesz-e, de többet sírok a kutyáim után, mint szegény apám miatt. Amikor felébredtünk, kiráztuk a hajunkat, kiráztuk a lepedőinket, a quissondék meg holtan vagy félholtan hullottak a földre, még mindig rágták a semmit, vaskos vasrágójukkal a levegőt harapták. Szerencsére eleredt az eső. A fényes égboltot átszelve haladt előre az eső, mi pedig ugrálva futottunk a kristálytiszta, kövér esőcseppek előtt, és ittuk magunkba a nedves föld illatát. Az első esővel együtt érkeztek meg a termeszek. Egész álló éjjel sűrű felhőben köröztek az utcai lámpák körül, édesen zümmögtek, amíg le nem esett a szárnyuk, reggel aztán átlátszó szőnyegbe burkolózva ébredtek a sétányok. Mindig is ártalmatlan lényeknek tartottam a termeszeket és a lepkéket. Régen minden gyerekmese ugyanazzal a mondattal ért véget, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak, miután a Herceg feleségül vette a Hercegnőt, és sok gyerekük született. Az életben nincs az a cselekmény, mely így érne véget. A Hercegnők testőrökhöz meg légtornászokhoz mennek feleségül, az élet megy tovább, és boldogtalanok, amíg el nem válnak. Évekkel később aztán ők is ugyanúgy meghalnak, mint mi. Csak akkor vagyunk boldogok, igazán boldogok, ha ez addig tart, amíg meg nem halunk, vagyis örökké, ilyen időszámításban viszont csak a gyerekek élnek, számukra a dolgok örökké tartanak. Gyerekkoromban ott, Gabelában, a hosszú nyári szünetekben boldogan éltem, amíg meg nem haltam, amikor egy akácfa törzséből kunyhót próbáltam építeni. Egy patak partján voltam boldog, amíg meg nem haltam, egy alázatos kis csermely mellett, mely még azt a luxust sem engedhette meg magának, hogy neve legyen, de azért büszke lehetett rá, hogy többnek tartottuk őt egyszerű pataknál – ő volt a Folyó. Kukorica- és mandiókatáblák közt csordogált, oda jártunk ebihalat fogni, gőzhalyótákolmányainkat vízre tenni, és délutánonként fürdés közben meglesni a mosónőket. Boldog voltam a kutyámmal, Cabiri-val, boldogan éltünk, amíg meg nem haltunk, gerléket és nyulakat üldöztünk a hosszú délutánokon, és a magas gazban bújócskáztunk. Boldog voltam a Tökéletes Herceg fedélzetén egy végtelen utazáson Luanda és Lisszabon között, miközben ártatlan palacküzeneket dobtam a tengerbe. Aki megtalálja ezt az üveget, kérem, írjon. Sosem írt senki. Hittanórákon egy öreg pap megtört hangon, fáradt tekintettel próbálta minden meggyőződés nélkül elmagyarázni nekem, mi is az az Örökélet. Én azt hittem, ez a nagy nyári szünet másik neve. Amikor a pap angyalokról beszélt, én tyúkokat láttam magam előtt. Még ma is a tyúkokat tartom az angyalokhoz legközelebb álló lényeknek. Aztán beszélt még a nyolc boldogságról, én pedig magam előtt láttam, ahogy a tyúkok a napon kapirgálnak, fészket kaparnak a homokba, és misztikus extázisban forgatják apró üvegszemeiket. El se tudom képzelni a Mennyországot tyúkok nélkül. Még a Jóistent is csak úgy tudom magam elé képzelni, amint szelíd tyúklégiótól körülvéve, lustán elnyúlik egy puha felhőágyon. Tényleg, még sosem találkoztam rosszindulatú tyúkkal – maga látott már ilyet? A tyúkoktól ugyanúgy áll távol a gonoszság, mint a termeszektől vagy a lepkéktől.
Még jobban rázendít az eső. Ritkán zuhog így Luandában. Félix Ventura egy kendővel törli meg az arcát. Ő még hatalmas, klasszikus mintákkal nyomott pamutzsebkendőket használ, a monogramja bele van hímezve a sarkukba. Irigylem tőle a gyerekkorát. Persze lehet, hogy az egész nem igaz. Akkor is irigylem tőle.
A regény a JAK Világirodalmi Sorozatában, a L’Harmattant gondozásában, a Könyvfesztiválra jelenik meg.