Magyarországon már lecsengőben van az a „múltfeltárási” hullám, amely az 1989-es politikai fordulat után nyilvánosságra hozott állambiztonsági dokumentumok sokkoló információi hatására indult el a 90-es évek közepétől. Úgy tűnik, a nagy médiavisszhangot kiváltó leleplezési ügyek szenzációhajhász és bűnbakkereső hisztériája után elkezdődhet a kutatók, történészek, szociológusok munkája, melynek következtében árnyaltabb kép alakulhat ki a „szocialista táborban” rejtőzködve működő „negyedik hatalmi ágról”, az állambiztonsági ügynökhálózatról.

 

Annyi ugyanis már az első jelentősebb ügyek nyilvánosságra kerülésekor világossá vált, hogy nagyon sok esetben lehetetlen megkülönböztetni az áldozatot a bűnöstől, a besúgót a megfigyelttől. Nem csak azért, mert a zsarolással, különféle kényszerítő eszközökkel beszervezett besúgók egyben maguk is megfigyeltek voltak, hanem mert – ahogyan azt sokan vélik – egy erkölcsileg romlott hatalmi rendszerben a bűnösség tudata a legrejtettebb csatornákon keresztül hálózza be az egyént. Sokan gondolják úgy, hogy egy ilyen korban nem lehet tisztának maradni, hogy mindenki önhibáján kívül is beszennyeződik. Éppen abban mutatkozik meg egy diktatúra természete, hogy „szelleme” mindent és mindenkit megfertőz.

Van azonban más megközelítés is, mely szerint igenis léteztek, és mindenkor léteznek az egyén számára olyan lehetőségek, amelyek révén ellenállhat, vagy kijátszhatja a zsaroló hatalmat. Az egyik ilyen lehetőség, hogy a beszervezett vállalja ugyan a „küldetést”, azonban olyan semmitmondó információkat szolgáltat a megfigyeltről, amelyek nem alkalmasak a koncepciós vádak előkészítéséhez. Más kérdés, hogy ez a „kettős élet” akkor is felőrli a személyiséget – hiszen legjobb barátait, munkatársait, sőt olykor családját kell megfigyelés alatt tartania –, ha magatartása morálisan védhető. De előfordul az is, hogy a jelentések hatására a „tartótiszt” vagy más illetékesek úgy ítélik meg, hogy a beszervezett alkalmatlan az ügynöki munkára, s ezáltal megmenekülhet. Bodor Ádám, a 17 évesen Románia egyik leghírhedtebb börtönét, a Szamosújvárit „kiérdemlő” erdélyi, majd Magyarországra áttelepülő író említi azt a másik gyakorlatot, mely szerint ha valakiből terhelő vallomást kényszerítettek ki ismerőseiről, nyomban megkereste azt a személyt, akire a vallomás terhelő lehetett, és tájékoztatta őt az elhangzottakról. Természetesen ezek az önvédő mechanizmusok is viszonylagosak voltak, hiszen nem lehetett tudni, hogy ki kit figyel meg, melyik lakásban van poloska, melyik kocsmában besúgó a pincér stb.

A hatalomnak persze voltak kifinomultabb eszközei is az írókkal, művészekkel, tudósokkal szemben. A szerkesztőségekbe, egyetemekre, baráti társaságokba beszivárgott besúgók feladatai közé tartozott az ideológiailag nem kívánatos író elszigetelése, lejáratása névtelen levelekkel, kétértelmű fenyegetésekkel, a tudományos munka akadályozásával, a publikáció ellehetetlenítésével. Ilia Mihályt például, a Szegedi Egyetem tanárát, a Tiszatáj című irodalmi folyóirat szerkesztőjét, akit közel húsz éven át tartott megfigyelés alatt az állambiztonsági szolgálat, a gyerekei osztályfőnökének beszervezésével sikerült lehallgatni. Az osztályfőnök ellopta tanítványától a lakáskulcsot, hogy a lehallgató készüléket beszerelhessék a lakásba. Ilia Mihályt ugyanakkor egyik legkedvesebb diákja tartja éveken át megfigyelés alatt, aki bölcsészdoktori fokozatának megszerzésével párhuzamosan egészen az alezredesi szintig jut abban a bizonyos másik életében.

Az ilyen eseteknek volt egy szánalmasabb vetülete is, hiszen az ügynökök garmadája sokszor teljesen hiábavalóan ügyeskedik, hiába írnak tele jelentésekkel szobányi papírlapot, az „internacionalista” összeesküvést nem sikerül bizonyítani, szánalmas, olykor komédiába illő munkájukat és feltételezéseiket semmilyen sikerélmény nem koronázta. (Ez persze inkább a szocializmus enyhébb korszakára igaz, hiszen a sztálini vagy rákosista időkben az előzetesen feltételezett vád mindig „igaznak” bizonyult.) Jól szemlélteti az ügynökök olykor balek voltát Tompa Kálmán orvos és kozmetikus feleségének 1958-as esete. A megfigyelt, lehallgatott házaspár és vendégei között szó esik egy bizonyos „foszforeszkáló körömlakkról”, amelyről az őket lehallgató, megfigyelő ügynökök feltételezik, hogy valamilyen tiltott, államellenes akció fedőneve. Persze a „foszforeszkáló körömlakkról” nem sikerül végül bebizonyítani, hogy a „népi demokrácia” megtámadására és elpusztítására alkalmas fegyver. A besúgóknak semmilyen hála nem járt a munkájukért, sőt a Párt és az állambiztonsági vezetőség is lenézte őket abban a helyzetükben, amelybe ők maguk taszították őket.

A rendszernek további árnyalatai például az alsóbb szinteken ügyködő vagy akár a társadalom be nem szervezett személyeinek automatizmusa, melynek során mintegy „túlteljesítve a normát” önként, felső parancs nélkül is elvégezték a hatalom által megkívánt tisztogatást, az író elszigetelését.

Az állambiztonsági kishivatalnokok hiányos műveltsége és intelligenciája sokszor nem is tette lehetővé, hogy megértsék a kifogásolt tudományos vagy szépirodalmi szöveget. Konrád György író és Szelényi Iván szociológus 1974-es ügye egy 132 oldalas szociológiai tanulmány miatt indul el, amelyet azonban a peres eljárás folyamán a tisztek nem is nagyon idéznek, mivel megértése komoly tudományos felkészültséget igényelne. Az ügynököket és tiszteket talán éppen ez bosszantotta föl. Hiszen hogyan bátorkodhat valaki olyasféle szöveget írni, ami lekörözi a munkásosztály felvilágosult tömegeinek, és nem kevésbé felvilágosult vezetőinek intelligenciáját?

Szomorúbb a helyzet olyankor, amikor az írót lételemétől, szövegei megjelenésének lehetőségétől fosztják meg, vagy a legprimitívebb kritikai érvekkel járatják le a nyilvánosság előtt. Mihail Bulgakov világhírű A Mester és Margaritá-jának a kézirat megsemmisítésére, a különféle démonikus vallatási jelenetekre vonatkozó részletei nem mindig érthetőek az olvasó számára, ha nem ismeri a KGB és az irodalmi élet szovjetunióbeli körülményeit a múlt század 20-as éveiben. A regénybeli Mester saját könyve elégetésének van az író életrajzában is egy párhuzama: egy házkutatás után során a közlési lehetőségektől megfosztott írótól lefoglalták a naplóját, amely hemzsegett a rendszert kritizáló kétértelmű megjegyzésektől. Az így félelemben tartott író – akinek drámáit a nagy Joszif Visszarionovics Sztálin is kedvelte, de akinek életét szintén a kisszerű pártfunkcionáriusok önkéntes buzgalma és zaklatása, műveinek mellőztetése töltötte be – később visszakapta a naplót, amit menten el is égetett. Az eset iróniája, hogy a napló csak a KGB irattárosainak másolatában maradt fenn az utókor számára, ma is ebből ismerhetjük az író műhelymunkáit, gondolatatait, vázlatait, személyes életkörülményeit. Több más orosz író, például Iszaak Babel azonban nem úszta meg ennyivel. Terrorizmus, a nyugati államok számára való kémkedés, állam elleni összeesküvés, „trockizmus” és egyéb képtelenül koholt vádak alapján többüket golyó általi halálra ítélik.

A demokrácia beköszöntével, az iratok nyilvánosságra hozatalával az irodalmi szövegekben is mély nyomokat hagyó titkosszolgálati örökség problémája azonban nem oldódott meg egy csapásra, sőt újabb problémákat vetett föl. Az „ügynöktörvények”, amelyek lehetővé tették a besúgók és az áldozatok leleplezését, sokszor kétszeresen is áldozattá tették az érintetteket. Sőt, az új politikai szituáció utólagosan átírja az irodalom történetét is. Tar Sándor, az egyik legeredetibb magyar prózaíró évekkel a rendszerváltozás után – amelytől mindenki a „feloldozást” remélte a szocializmus bűnei alól –, abba a teherbe pusztul bele, amelyet ügynök múltja miatt a demokratikus jogállam nyilvánossága mér rá, így válik mindkét rendszer áldozatává. Úgy látszik, az irodalmi közélet nem tudta kezelni ezt a rendkívül érzékeny morális szituációt, így élete végére elszigetelődik, és tragikus visszhangtalanságban hal meg. „…Vajon ki fogja a magyar irodalomnak megtéríteni azt a kárt – írja Tar Sándor nyilvános beismerő levelére válaszul Kenedi János, aki az író megfigyeltje volt –, amely hiányzó, rosszul megírt – külső kényszerből elfuserált – novelláidból ered, miközben a III/III-as csoportfőnök, dr. Horváth József már legalább három emlékiratáért zsebelte be az irodalmi honoráriumot.” Mindez azért, mert ragadozó fantáziájú tisztek aknavetőt és egyéb fegyvereket sejtettek az írók asztala alatt. Talán költői hajlamuknak engedtek, amikor ilyesmit feltételeztek? Vagy egyszerűen csak féltek, s félelmükben öltek? 

Ne kevésbé ejtette zavarba az irodalmi életet az a kutatás sem, amelyből kiderült, hogy Szilágyi Domokos, a romániai magyar irodalom kimagasló költője ’Balogh Ferenc’ fedőnéven szintén besúgó volt, és jelentései részét képezték annak az iratcsomónak, amely alapján költőtársát, Páskándi Gézát 1957-ben hét év fegyházbüntetésre ítélték. Igaz, a Szilágyi által írt jelentések ebben az esetben nem tartalmaztak semmilyen terhelő információt a vádlottra nézve, de egy másik általa megfigyelt személy esetén igen. Az is valószínű, hogy a költőt élettársa életével zsarolták meg, s hogy a költő beszervezése, a „kettős élet” terhe hozzájárult 1976-os öngyilkosságához.

Mindebből az látszik, hogy a pártállami diktatúra áldozatai bizonyos értelemben a demokrácia nyilvánosságának áldozataivá vedlettek át. Aki akkor áldozat volt, más formában a demokratikus átalakulás után is azzá lett. A felelősök, az ördögi rendszer valódi működtetői, a vezetők, akik lenézték a besúgót, a vezetők, akik tudták és hagyták működni ezt a rendszert, ők rejtőzködhetnek a „kifinomult” (?) jogállami törvények joghézagaiban.

De vajon vannak-e személyes felelősök? Vagy maga a rendszer, a történelmi, politikai, földrajzi szituáció a felelős? Az igazság talán valahol a kettő között van. Hiszen morális felelőssége nem az államnak, hanem az egyénnek van. Viszont a jognak biztosítania kellene az egyén erkölcsi autonómiáját, hogy morális kérdésekben mindenki maga fölött ítélkezhessen. A szocialista diktatúrák örökségét, az erkölcsi meghasonlást azonban úgy tűnik, a demokrácia sem bírta hatékonyan feloldani. Az új rendszerben felnövekvő nemzedék pedig nem is mindig érzi, érezheti igazán át ezeknek a kérdéseknek a fontosságát, hiszen – ahogy a már említett Bodor Ádám gondolja – a morális kérdéseknek akkor van értelme, ha az egyén szélsőségesen ki van téve az egzisztenciáját érintő súlyos kérdéseknek. Méltóságról beszélni csak ott nem tűnik álságosnak, hamisnak, ahol veszélyben van az emberi méltóság. Egy biztonságos és demokratikus társadalomban viszont könnyen üres szólamnak, fölösleges okoskodásnak tűnhet az etikai kérdések feszegetése.